„A nőkre iszonyatos felelősség hárul” – Interjú Péterfy Borival és Boros Annával

–

Krajnyik Cintia/WMN: Meséljetek, honnan ismeritek egymást, mi az első emléketek a másikról?

Boros Anna: Én direkt megnéztem, 2015-ben a Száll a kakukk fészkére című előadás kapcsán ismerkedtünk meg.

Péterfy Bori: Valójában egy nővérpultban találkoztunk. (nevet) Én játszottam Ratched főnővért az Orlai Produkció előadásában, amit a Znami (Znamenák István – a szerk.) rendezett, Anna pedig több szerepet is játszott, és ő volt a főnővér segédje is. Sokan ismerik a regényt, a filmet főleg, és amíg zajlottak az események a betegek között, mi nagyon sok időt töltöttünk Annával a nővérpultba zárva. Mi is a színpadon voltunk, hiszen Ratched nővér mindent folyamatosan figyel, de a próbák és az előadások alatt is rengeteg időt töltöttünk együtt a pultban, és gyakorlatilag az első pillanattól kezdve nagyon megszerettük egymást.

B. A.: Mondjuk, én elsőre nagyon féltem Boritól! (nevetnek)

K. C./WMN: De miért?

B. A.: Nem tudom. Én akkor még csak három éve végeztem az egyetemen, féltem az új szituációktól, de aztán ez hamar elmúlt. 

P. B.: Meg az éjszakába is sokszor mentünk együtt! De viccet félretéve, ebből a közös munkából egy nagyon mély barátság, nagyon szoros kapcsolat született. 

K. C./WMN: Bori, amikor felkértünk erre az interjúra, és azt kértük, hogy válassz egy olyan embert, akit a mentoráltadnak tekintesz, miért Annára esett a választásod?

P. B.: Furcsa ez a szó, mert az én szakmámban mit jelent az, hogy az ember mentorál valakit? Abból a szempontból viszont szerintem rendkívül találó, hogy 

rögtön megláttam a tehetségét, a képességét, egy csomó olyan dologhoz is, amihez akkor még talán ő nem is érzett magában bátorságot.

Ezekben mindig pusholtam kicsit, támogattam, és amikor jöttek olyan lehetőségek, hogy ismét együtt hozhatunk létre valamit – például a Covid alatt mindannyiunk számára egyfajta mentőövet jelentett, hogy kitaláltuk: felolvasom Karafiáth Orsi Tíz kicsi díva című álkrimijét –, abba Annát is bevontam.

B. A.: Boritól rengeteg támogatást kaptam. Amikor már nemcsak színészi munkáim voltak, hanem belevágtam a szervezésbe is (Anna a Hungary L!ve Művészeti Alapítvány kuratóriumi elnöke és a Hungary L!ve Fesztivál megálmodója, amely kortárs magyar produkciók bemutatását teszi lehetővé New Yorkban – a szerk.) Bori mindig biztatott, támogatott, és ez nekem nagyon sokat jelentett.

P. B.: Sokat beszélgettünk arról is, amikor Anna ennek a projektnek a kapcsán akadályokba ütközött, pénzt próbált szerezni, hogy ezeket a helyzeteket hogyan lehet kezelni, hogyan lehet továbblépni. Szakmai kérdéseket is meg szoktunk vitatni, ha például szerepet, vagy bármilyen más lehetőséget kap, és azt is, ha éppen nem, hogy ennek vajon épp mi az oka.

K. C./WMN: És mi az, amiben te támaszkodsz Annára?

P. B.: Bármiben. Gyakorlatilag bármi történik az életemben, ő az első, akit felhívok.

K. C./WMN: Anna, egy interjúban úgy fogalmaztál, hogy egyáltalán nem értesz egyet azzal az állítással, miszerint egy színész ne foglalkozzon semmi mással a színházon kívül, sőt, ahogy fogalmaztál, az amerikai Hungary L!ve Fesztivált annyira nehéz volt megszervezni, hogy ahhoz képest a világ legfelszabadítóbb élménye volt „csak” játszani. Most mi jelenti számodra az életedben a nagy kihívást, a kemény munkát, és mi az, ami flow-élményt tud hozni?

B. A.: Korábban, amíg a K2 társulatában játszottam, sok időt töltöttem a színpadon, évi négy-öt bemutatónk volt. Aztán kiléptem, hogy felépítsem a Hungary L!ve Fesztivált, amit a gyerekemnek tekintek, és később útjára tudok ereszteni. Az elmúlt években kevesebb színházi munkát vállaltam, de biztos vagyok benne, hogy ez csak egy átmeneti időszak.

P. B.: Plusz időközben a K2 is megszűnt, ezt azért ne felejtsük el. Abban is támogatnunk kell egymást, tartani a másikban a lelket, hogy az a sors, ami utolérte a független színházakat, minket zsigerileg érint napról napra. Éppen ezért is biztattam Annát, hogy más területeken is próbálkozzon, mert az ember kénytelen elgondolkozni azon, hogy milyen jövő vár rá fiatal színészként.

Legtöbbször a nézők ebbe bele sem gondolnak, hogy a színészeknek milyen kihívásokkal kell szembenézniük, amikor a színházak jelenleg úgy működnek, ahogy. 

K. C./WMN: Van benned, Anna, hiányérzet?

B. A.: Persze, megőrülök magamtól! Megkönnyebbülés kijátszani magunkból mindazt, ami bennünk van. A szervezés teljesen más típusú munka, amelynek révén rengeteg emberrel találkozom, a lehetetlennel küzdök meg, de nyilván egész más, mint amikor az érzelmeivel dolgozik az ember.

P. B.: Na, ilyen szempontból viszont tényleg mentorálni kell Annát! Azon ritka személyiségek közé tartozik, akik elképesztően jól organizálnak, kötik össze az embereket, és ebben szenvedélyesen vannak jelen. Amikor viszont falakba ütközik, esetleg elfárad és elveszti a hitét önmagában, akkor nagyon fontos, hogy toljuk, és meggyőzzük arról, hogy neki ehhez van tehetsége, még akkor is, ha ennek esetleg az az ára, hogy egy ideig nem játszik.

K. C./WMN: Bori, te ilyen szempontból tudsz különbséget tenni a különböző szerepeid, az énekesi, dalszerzői, színészi karriered között? Melyik jár több kihívással, nehézséggel, akadállyal?

P. B.: Másképp, de mindegyik bonyolult, és mindig mások az akadályok. Van olyan, hogy egyszerre több szerep talál meg, és észre sem veszem, hogy mindennap játszom, vagy egy olyan időszakot élünk a zenekarral, amikor nincs annyi szervezés és nehézség, de ezek folyamatosan változnak.

A mi pályánk – egyébként is, de most aztán végképp – teljességgel kiszámíthatatlan, hiszen azon rettegünk, hogy bezár-e az a színház, ahol játszunk, vagy kap-e egy kétfilléres támogatást, amiből aztán tud darabot csinálni.

Sokszor az a kérdés, hogy egyáltalán túlélhető-e ez a helyzet, és nem csak anyagilag. Éppen ezért fontosan az olyan kezdeményezések, amilyeneket Anna is űz, mert bíznunk kell abban, hogy hátha legalább külföldről érkeznek olyan lehetőségek, amelyek előrevisznek minket.

K. C./WMN: Anna, téged ennek a fesztiválnak a megálmodásában és megvalósításában elmondásod szerint az vezérelt, hogy bár a miénk egy szellemileg egyre inkább bezárkózó társadalom, de te szereted a határaidat feszegetni, és az igazi szabadságot Amerikában tapasztaltad meg először. Sosem merült fel, hogy éppen ezért inkább ott építs karriert?

B. A.: Pontosan amiatt, hogy sokat járok ki, látom, milyenek a kinti lehetőségek, mik azok a nehézségek, amelyekkel ott küzdenek a színészek. Ugyan itthon is egyre kevésbé jellemző a társulati létforma, de ott végképp hiányzik ez. Kint kevesen tehetik meg, hogy pusztán színházi munkákból éljenek, a többség hozzá van ahhoz szokva, hogy hol van munkája, hol nincs, és ha nincs, akkor valami teljesen más foglalkozást űz. Azt elképzelhetetlennek tartom, hogy kint színészként tudjak érvényesülni és dolgozni, de arra például nagyon vágyom, hogy ott működtethessek egy színházat, és kimenekíthessem oda a tehetséges barátaimat.

P. B.: Mi a Krétakörrel vagy a Proton Színházzal sokat jártuk a világot, de az olyan szempontból más volt, hogy mi meghívottként érkeztünk egy-egy külföldi helyszínre, így azért nem lát bele az ember abba, hogy máshol hogyan mennek ezek a dolgok, ott mivel küzdenek. Az biztos, hogy ez a szakma a világon sehol sem könnyű.

De egészen más, hogy a versenytől vagy ideológiai alapon küzdelmes-e.

K. C./WMN: Bori, a Keep Walking Magyarország kampányarca lettél nemrégiben, ami női szuperhősökre, olyan példaképekre hívja fel a figyelmet, akik nyomot hagynak, akiknek a története kellően inspiráló ahhoz, hogy minden nő felfedezhesse magában a benne rejlő erőt. Szakmailag is sokak számára lehetsz példakép, de a magánéletben már nemcsak anyaként, hanem egyedülálló anyaként is helyt kell állnod. Én őszintén leborulok minden gyerekét egyedül nevelő nő előtt, mert elképzelni sem tudom, hogy ez mennyi kihívással, nehézséggel járhat.

P. B.: Bizonyos szempontból nyilván nehezebb, mint eddig volt, de leginkább a gyerekünk miatt. Egy válásnál óhatatlanul megbillennek a dolgok, ami pokoli nehéz időszakká teszi ezt. Az elmúlt évem elképesztő mókuskerék volt, ami után még mindig csak kapkodom a fejem. Az én esetemben sajnos az történt, hogy olyan elvárásoknak kellett volna megfelelnem, amelyek teljesen irreálisak voltak. Fojtogatóvá tud válni, ha egy ilyen szakma mellett olyannal támadják az embert, hogy miért nem ér rá hétvégén, miért nem spontánabb, amikor be van táblázva, hogy mikor koncertezem, mikor játszom. Ezek a helyzetek annyira igazságtalanok tudnak lenni, hogy van az a pont, amikor jobb egyedül.

De ez független attól, hogy valaki művész-e, a nőkre iszonyatos felelősség hárul, főleg, ha gyerek is van.

Szoktam is irigykedni a fiúkra a zenekarban, amikor, ha turnéra indulunk, megjelennek a kis csomagolt szendvicseikkel, a frissen mosott ruháikban, hiszen ezeket mind én csinálom magamnak. Mi, nők, önmagunk feleségei is vagyunk. 

K. C./WMN: Számotokra kik jelentik az erős női példaképeket, akikre felnéztek, akikre szeretnétek hasonlítani? 

P. B.: Nehéz bárkit is kiemelni. A kolléganőim közül szinte akárkit mondhatnék, de a családomban lévő nők is mindannyian. A saját tragikus sorsukkal ők még nem tehettek meg olyan dolgokat, amiket én már igen. Nekik még be kellett állniuk egy-egy férfi mögé, az ő árnyékukban élték le az életüket, és a világ soha nem tudta meg, mekkora tehetség rejlik bennük. 

B. A.: Nekem rögtön Kováts Adél neve jutott eszembe, színészként, vezetőként, anyaként. Rajta sokat szoktam gondolkodni, hogy ha ő bírja, akkor nekem is bírnom kell.

K. C./WMN: Bori, nem rak az emberre plusz terhet egy olyan titulus, hogy női szuperhős, nyomot hagyó frontnő? Van olyan, amikor a fenébe kívánod az egészet, inkább darabokra hullanál, szétesnél, és minden lennél, csak erős nem? 

P. B.: Ez nem úgy van, hogy azt kívánom, bárcsak széteshetnék, hanem egész egyszerűen megtörténik, mert ilyen vagyok. A kampány is valójában a küzdelemről szól, arról, hogy

a gyengeségeinket felvállalva leszünk igazán erősek. A zuhanások, és az azokból való felállások mutatnak valódi példát.

Anna ezt pontosan tudja, hiszen általában ő az első, akit azonnal felhívok, ha szarul vagyok! (nevet) Szó sincs arról, hogy én mindig mindent megoldanék probléma nélkül. Sőt. Általában inkább gyenge vagyok. Eleve, állandóan a színpadon lenni és megmérettetni egy állandó repülés, állandó zuhanás, majd megint állandó repülés. Minden egyes nap. Az igazi erő szerintem sokkal inkább abban rejlik, ha őszintén felvállalom, amikor a taknyomon csúszom. Épp ezért volt nagyon fontos számomra a Borikönyv (2022-ben jelent meg Borikönyv – Jelenetek Péterfy Bori életéből címmel Péterfy Bori életrajzi könyve, melyet Tóth Júlia Évával együtt írtak – a szerk.), amelyben egyáltalán nem volt mellébeszélés a bukásaimat, kudarcaimat illetően sem. 

B. A.: Én egészen kicsi koromtól kezdve nagyon szét tudok esni, utána pedig felszívni magam és óriásit robbanni, bennem is megvan ez az extrém szélsőségesség.  

P. B.: Érdekes, hogy pont művész lettél! (nevetnek) Visszatérve, ami még szerintem ki tudja az embert húzni a gödörből, az a hála. Amikor nagyon gyengének érzem magam, elkezdek azon gondolkodni, hogy mi mindenem van, és mennyi minden adatott meg nekem.

Kiemelt képek forrása: Chripkó Lili/WMN; Csiszér Goti/WMN

Krajnyik Cintia