Mesélj, milyen volt a legutóbbi szex? – Elolvastuk Ian Kerner terapeuta könyvét

–

Tehát mesélj! 

Szex, vallás, politika, pénz és halál. Ezekről nem ildomos félig vagy teljesen formális közegekben társalogni. Olyan, mintha a szerző azt kérdezné, mesélj, mennyit keresel, vagy mesélj, mikor vesztettél el utoljára egy hozzád közel állót, esetleg, mesélj, mit gondolsz, az állam és az egyház kapcsolata ideális esetben milyen? Szoros, távoli, nemlétező?

Pedig ezekről a kérdésekről kéne tudnunk beszélgetni, mert igény az lenne rá, nem csupán a szex területén. Egyre-másra nyílnak például az olyan névtelen fórumok a neten, ahol emberek arra kíváncsiak, ki mennyi pénzt keres ilyen-olyan munkákért, mert a legtöbb vállalat ezzel kapcsolatban egyáltalán nem transzparens, de gyakran még azt sem tudod, hogy a szüleid, a testvéreid vagy a közeli barátaid mennyi pénzből gazdálkodnak havonta, nemhogy a kollégáid.

Kulturálisan egyszerűen nincs hagyománya annak, hogy a minket leginkább mozgató, sürgető, foglalkoztató vagy szorongató kérdésekre őszinte, kendőzetlen válaszokat kapjunk. Másoktól vagy akár magunktól.

A szex témája azonban még a pénz kérdésénél is beljebb van pár lépéssel a bozótosban, a tabuk ágas-bogas világában. Ian pedig sokadjára igyekszik átvágni ezt a bozótot, ami két, eddigi leghíresebb könyve által, azt gondolom, sikerült is neki.

A She Comes First, azaz Ő jön először, tehát a pár női felének kielégülése prioritást élvez, majd a He Comes After, azaz Azután pedig Ő jön, ő élvez el, ami a férfi szexualitást boncolgatja. 

Képzelt párterápiás ülés a szerzőnél

Tudtommal eddig egyik sem jelent meg magyarul, viszont sokadik könyve – eredeti címen So Tell Me About The Last Time You Had Sex, azaz Mesélj, milyen volt a legutóbbi szex? (Libri Kiadó, fordító Gyárfás Vera) – most igen. El tudom képzelni, hogy ez a kérdés akár egy kellemes kis felütése is lehetne egy szexuálterápiás ülésnek, amelyen Ian az indiszkrét nyitókérdés után biztatóan rám, majd a partneremre néz, időt hagyva nekünk, hogy egyikünk nekiugorhasson a kérdés megválaszolásának. 

Hallgatásunkat, illetve testbeszédünket értelmezve Ian pontosan tudná, pár feszült másodperc elteltével, hogy a kérdés túl tág volt. Muszáj lesz támpontokat adnia számunkra. 

– Mit értek ezalatt? – vakarja meg őszülő halántékát Ian. 

– Tudtátok előzetesen, hogy az együttlétre sor fog kerülni?

Feszült csend.

– Vagy spontán alakult?

Jól van, én ezt nem bírom tovább. Megszólalok. De még előtte, hogy tudtam-e, vagy sem. Rendszeres szexuális életünk van, persze hogy tudtam. No jó, nem tudtam, inkább reméltem. Hogy is lehetne ezt jól megfogalmazni? A konkrét eset spontán volt, de maga a kerete, tehát, hogy rendszeresen együtt vagyunk, az már feltételezte, hogy ez a „spontán” együttlét is megtörténik majd. Rendben, tehát nem volt spontán. Inkább hallgatok.

– Semmi gond, nem kell felelni azonnal, ráérnek még ezen gondolkozni. Kezdjük valami egyszerűbbel: ki kezdeményezett?

Ez könnyű, gondolom, hát ő. Általában ő szokott. De minek hatására? Mindig adok neki valami metakommunikációs jelzést. Reggelente például fészkelődöm. De vajon ezt ő már szexuális felhívásnak értelmezi? Hallgatok. 

Ő megszólal:

– Általában én szoktam kezdeményezni. 

Na, helyben vagyunk. Most jön majd az a kérdés, hogy ez őt hogyan érinti, és kiderül, hogy túl passzív vagyok, neki meg ez rosszulesik. Minek jöttünk ide. 

– Ebben ön egyetért?

Mit tudom én. Kit érdekel, ki kezdeményez, jó és kész. 

– Igen, többségében ez jellemző – felelem.

– Azt mondja, többségében, tehát nem mindig, igaz? Milyen esetekben szokott ön kezdeményezni?

Nem bírom én ezt, felállok, és hazamegyek. 

– Beszélhetnénk inkább magáról az aktusról? 

Szép, most azt fogja gondolni, hogy irányításmániás vagyok, aki ráadásul még elkerülő is. Kerner professzor mégis belemegy: 

– Mondja csak, hogyan jellemezné a legutolsó együttlétüket?

– Segítene, kérem?

– Forró volt, vagy csalódást keltő? Kölcsönösen kielégítő, esetleg unalmas?

A mások szexuális élete

Természetesen fogalmam sincs, hogyan zajlana egy valós beszélgetés Iannel, de az bizonyos, hogy a szerző évtizedek óta másokat kérdezget a szexuális életükről, és ezért természetesen állandóan esettanulmányokat citál minden egyes új fejezethez, ami egy új elméletet vagy szexológiai jelenséget tár elénk. Nincs mit tenni, ez a közérthető pszichológiai könyvek sajátja. 

Bevallom, engem annyira nem hoznak lázba ezek az esettanulmányok: a bennem élő voyeur ugyan szívesen belekukkantana mások szexuális életébe, elakadásaiba és megoldásaiba, viszont annyira nem hozza hozzánk közel az író a karakteret, hogy igazán el lehessen merülni bennük, együtt drukkolni velük, hogy csak sikerüljön orvosolni azt az elhidegülést, orgazmushiányt vagy korai magömlést. 

De talán nem is az a könyv valódi célja, hogy mélyen empatizáljunk a random negyvenes házaspárokkal, akik már alig-alig kívánják meg egymást,

sokkal inkább a szemléltetés kedvéért vannak jelen ők, hogy lássuk, nincs olyan szexuális probléma, amivel valaki vagy valakik ne küzdöttek volna már a történelem során, és ez teljesen jól van így, normális, ráadásul van megoldás. 

Szexuális forgatókönyv

Ian egyik kulcsfogalma, amire előszeretettel utal vissza, sőt a könyv alapját képezi, hogy létezik minden aktus során egy szexuális forgatókönyv. Ez a forgatókönyv természetesen már előzetesen is ott lapul az egyénekben, és a családi neveltetés, az iskola, a kortársak, a média, a kultúra, a pornó mind-mind folyamatosan írja ezt forgatókönyvet. Ugyanakkor két ember, amikor szexuális interakcióba lép egymással, közösen is létrehoz egyet. Ezt a szexuális forgatókönyvet akarja lépésről lépésre, ha úgy tetszik, sorról sorra feltárni a szakember. 

Így fogalmaz az író:

„Minden szexuális eseménynek egyedi az ujjlenyomata: a benyomás arról, ami történt, és ami nem történt; ami elhangzott, és amit nem mondtak ki; a megszerzett gyönyör és az elmaradt gyönyör.”

Miért nem jó a könyv?

Számomra hosszú, de a szerző mentségére szóljon, már az elején leszögezi, hogy nem kell kronologikusan haladni, attól függően, épp melyik alfejezetre vagyunk kíváncsiak, bátran ugorjunk oda, hiszen nem lineáris történetmesélésről van itt szó. 

Nekem nem mond olyan sok újdonságot. Ha pedig olvastad Emily Nagoski Úgy, ahogy vagy könyvét, végigpörgetted a Netflixen Gwyneth Paltrow Love, Sex & Goop című sorozatát, vagy gyakorlatilag bármit, ami a modern szexológiai, és úgy általában a legújabb szexuális trendek témájában fellelhető, akkor mindenfajta nagyzolás nélkül állíthatom, szerintem neked sem fog. De miért feltételezném, hogy mindenki a fenti tevékenységekkel tölti értékes idejét?  

Miért jó a könyv?

Természetesen az ilyen és ehhez hasonló könyvek is mind-mind az általános szexuális kultúra javításán munkálkodnak azáltal, hogy hosszú és költséges ülések nélkül is megpróbálnak behozni olyan fogalmakat a köztudatba, mint konszenzus, orgazmusszakadék, lelki izgatás vagy reszponzív szexuális vágy (ami nem spontán módon alakul).

Továbbá olyan, a terápiás gyakorlatból vett „házi feladatokat” ad, amelyeket az egyén könnyen gyakorolhat a párjával vagy egyedül. 

De vajon mennyire gyors és hatékony az ilyesfajta társadalomjobbító munka, hiszen ez a könyv is csupán azokhoz jut el, akik eleve fogékonyak a témára, a szemléletre? 

Megspórolható-e egy összefogó oktatási reform részeként a szexuális edukáció újratervezése? Nyilvánvalóan nem. De addig is, felnőtt fejjel, régóta aktív szexuális életet élve is érdemes, ildomos, sőt javallott kézbe venni egy-egy szexualitásról szóló kis kézikönyvet, hiszen nemcsak a mesterséges intelligencia tudománya fejlődik, de az is, amit az emberi szexualitásról tudunk, és ezekre a változásokra nem árt időről-időre rápillantani.

Ha ennek fényében teszed fel magadnak a kérdést, hogy „Milyen volt a legutóbbi szex?”, talán rétegzettebb, újszerűbb válaszokat kapsz.

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ D Dipasupil / Contributor

Wilson Luca