Semmihez sem fogható mesevilág: évszázadokon, évszakokon át a csodálatos Skóciában

–

Már az elején ki kell teregetnem a lapjainkat. Az a helyzet, hogy a barátnőimmel súlyos függőségben szenvedünk. Hiába szültünk, szoptattunk és nevelünk összesen hat gyereket, hiába beszéljük meg nap mint nap az anyasággal kapcsolatos megküzdéseinket már tíz éve, hiába kísértük át már egymást mindenféle válságon, kicsiken, nagyokon, végül ez a közös függőségünk tette fel az i-re a pontot. Vagy, hogy stílszerű legyek, a jeget a whiskybe.

Szörnyet teremtettem

Mivel elfoglalt anyukák vagyunk, gyakran csak úgy tudjuk garantálni, hogy találkozzunk, ha a gyerekeink is velünk vannak, de igyekszünk havonta legalább egyszer összejönni nélkülük is. Az egyik ilyen kimenőnk során már nem is tudom, miről beszélgettek a lányok, igazából figyelni is alig bírtam, mert nekem kizárólag az új kedvenc sorozatom, az Outlander járt a fejemben.

Egy ponton félbe is szakítottam őket, hogy bocs, de nem bírok így élni, hogy én nézem a világ legjobb sorozatát, ők meg nem.

Be is avattam őket, hogy miről szól, hogy emberemlékezet óta ez a leggyönyörűbb szerelmi történet, hogy milyen csodálatos a helyszín, a nyelv, a színészek, az egész, úgy, ahogy van. Ekkor Vica (az egyik a két barátnőm közül) legyintett, hogy egyszer belekezdett, de ez valami langyi Romana. Hát ez annyira szíven ütött, hogy nem is forszíroztam tovább, sértettségemben köpni-nyelni nem tudtam. Dudi (spoiler: ő a másik a két barátnőm közül) pedig azt mondta, hogy ő már nem kezd bele olyanba, amiből ilyen sok évad van.

Még ilyet, hát mindjárt asztalt bontok! Kik ezek a nők?! Legyintettem, hát ők tudják. Közben nyilván tudtam, hogy nem, dehogy tudják, lövésük nincs, miből maradnak ki.

Gerillaüzemmódba kapcsoltam, szépen fokozatosan csepegtettem ezt-azt, amivel talán mégis felkelthetem az érdeklődésüket. Végül gőzöm nincs, mivel sikerült áttörnöm a falat, de Vica beadta a derekát, és a sorozatom kiütéssel nyert. A következő kimenőnkön szegény Dudi a partvonalról hallgathatta, ahogy mi kibeszéljük az aktuális részeket, mert hát persze Vica pillanatok alatt ledarálta azt a körülbelül öt évadot, amivel előtte jártam. Szóval nem maradt más esélye Dudinak, érezte, hogy ezt nem ússza meg, bele kell vágnia neki is. Nem mondom, hogy nálam van a bölcsek köve, hogy mindent tudó lennék, de ha lett volna ilyesmim, akkor

nagyobb összeget fel mertem volna tenni arra, hogy ettől a ponttól kontrollálhatatlan mánia veszi köreinkben kezdetét. 

Messze-messze Magyarországtól

Nem árulok amúgy ezzel zsákbamacskát, hiszen ugye már írtam is egy cikket arról, miért csodálatos ez a sorozat. A történetét röviden összefoglalva egy nő a modern időkből véletlenül visszautazik a tizennyolcadik századi Skóciába, ahol a sors összehozza egy harcossal, akivel aztán háborúkon, vérengzéseken, kínzásokon, időn-téren át együtt és külön, de megbonthatatlan egységben küzdenek, szeretnek (de még hogy!), búcsúznak, feldolgoznak, szembesülnek, újrakezdenek, újra és újra, miközben a nézők érzelmeivel és vérnyomásával kegyetlen, szadista orosz rulettet játszanak a forgatókönyvírók és a sorozat alapjául szolgáló regényfolyam írója, Diana Gabaldon.

Visszatérve a horvát tengerpartra, mit ad isten, pont az Outlanderről beszélgettünk, amikor bedobódott a nagy ötlet, hogy amúgy ennyi erővel akár Skóciába is elmehetnénk pár napra. Amúgy is gyönyörűnek tűnik, de ha már ennyit látjuk a képernyőn át, igazán megnézhetnénk a saját szemünkkel is. Hónapokig ábrándoztunk, ugyanis a repjegyárak durván el voltak szállva, esélytelennek láttuk, hogy ezt kiköhögjük. Aztán egy napon Dudi azt írta a közös chatfolyamunkba, hogy talált jegyet féláron, úgyhogy ezt most le is foglalná, ha nincs ellenünkre. Nem volt. Mire kettőt pislogtam, már a szállásokat keresgéltük, és már úgy néztem a hosszú ideje követett skóciás Insta-oldalakat, hogy hamarosan mi is ott leszünk.

Annyival előre sikerült szervezni, hogy még volt idő lerendezni azt is, hogy a gyerekekkel mi lesz abban az öt napban, amíg távol leszünk, és bár erősen igyekezett az anyai bűntudatom belerondítani az élménybe, végül nem hagytam magam.

Soha nem voltam még az Egyesül Királyságban, sőt soha nem repültem, csak gyerekkel, vagy gyerekként. Új élmény volt már eleve az is, hogy csak magamért feleltem a reptéren. Na de térjünk a lényegre, a csodás Skóciára!

Már ahogy buszoztunk a reptérről Edinburgh óvárosába, tudtuk, hogy semmihez sem fogható mesevilágba csöppentünk.

Már a külváros gyönyörű volt! Abba bele se megyek, mennyire brutálisan hat a hanyatló Nyugaton lenni magyarként. Nem bírtam értelmezni a busz kényelmét, amit nálunk az InterCity prémium pluszos osztálya is megirigyelne, hogy az utcazenészeknél bankkártyával is lehet fizetni (és a hajléktalanok táblával jelzik, már aki, hogy inkább készpénznek örülnének), hogy a templomok bejáratainál szivárványszín szívecskékkel üzenték (szó szerint), hogy Jézus mindenkit szeret. Erre majd még visszatérek, de gyakorlatilag az első pillanattól kezdve arcon csapott, mennyire messze vagyunk Magyarországtól.

„Ezt mégis hogy képzeli?!”

Nekünk aztán nem kellett idő, hogy akklimatizálódjunk, azonnal elkapott minket a Skócia-láz. Szinte könnybe lábadt a szemünk, amint belefutottunk az első skót dudásba, és láttuk rögtön azt is, hogy az igazi férfi (tényleg) szoknyát hord. Aki ismer, tudja, hogy én aztán nem szoktam férfiakról ömlengeni, nincsenek nagy ideáljaim, nem alélok el egy kockás hastól, de valamit tud ez a skótszoknya (vagyis a kilt), amitől életemben először megfordultam egy srác után. Hozzá kell tennem, szerintem nagyon hasonlított a férjemre, szóval azt hiszem, menthetetlen vagyok.

Fél órát gyalogoltunk az óvárosból a szállásunkra, ahol nem sokat pihentünk, mert hiszen nyilván kötelező azonnal lejárni a lábunkat és felmászni a város fölött húzódó hegy legtetejére. Hát hiszen ezért jöttünk, nem? Ott álltunk az Arthur’s Seat csúcsán, és magunk sem hittük el, hogy megmásztuk. Ráláttunk a városra, amely egyszerűen leírhatatlanul gyönyörű. Sokat poénkodtunk ezzel, hogy mégis, hogy merészel egy város így kinézni. Mi ez az egész?

Hogy képzeli, hogy egyik pillanatban város, utakkal, forgalommal, a következőben meg nagybetűs TERMÉSZET, mélységekkel, magasságokkal, a zöld ezer árnyalatával és olyan vadvirágmezővel, amilyet még soha életünkben nem láttunk? Hát hiszen még tengerpartja is van! 

Ez már tényleg mindennek a teteje. Felvágás. Mondanám, de nem mondom, mert pont az a csodálatos, hogy nincs az egészben semmi művi. Semmi turistacsalogatás. Skócia és Edinburgh önmagáért beszél. A modern épületek szépen belesimulnak a patinás, régi épületek rajzolta városképbe. Néha szinte furcsálltam, hogy nem fűzőben, fejkendővel mászkálunk, földet söprő, többrétegű szoknyákban. Az épületek és a tényleg rengeteg népviseletet hordó helyi lakos miatt olyan, mintha a történelem itt lenne köztünk, a jelenben.

Nyugati értékek tartanban

Ami szintén nagyon hamar világossá vált, hogy eddig fogalmam sem volt, mit jelenthet a nemzeti öntudat. Míg nálunk a kokárda (nem) viselete is már politikai üzenet, Skóciában a tartan, a kilt, a skót duda és a whisky mind a kultúra túlélésének szimbólumai. Egy egész napot áldoztunk a Skót Felföldre, amikor egy vezetett busztúrán vettünk részt, ahol Allystar, egy kellemes skót úriember rengeteget mesélt a tájról, a kastélyokról és a történelmükről is.

Mint megtudtuk, Skócia, ami egyenesen a tengerből emelkedik ki, egy az egyben jégtakaró alatt rejtőzött a jégkorszak alatt. Az olvadás során a gleccserek formálták olyan gyönyörű barázdáltra a hegyeket, amelyek a hamisítatlan hullámzó felföldi képet alkotják. Kegyetlen táj volt ez, ahol csak a természettel szorosan együttműködve tudtak túlélni az első odatévedők, és ha így nézzük, az sem csoda, hogy a szellemvilággal is szoros kapcsolatot ápolnak és a boszorkányságtól sem határolódnak el túlzottan. (Az utolsó sarki ajándékboltban is lehetett varázsláshoz alkalmas gyertyát, tarot-kártyát, ásványokat venni, szóval már csak ezért IS találtam meg itt nagyon a helyem.) Szükségük is volt a hitükre, a babonáikra, ugyanis a történelem mindig kőkemény prés alatt tartotta a skótokat. 

A brit elnyomás legvéresebb napja az 1746. április 16-i cullodeni csata volt, amikor a britek gyakorlatilag lemészárolták a jakobita skót felkelőket. A felkelés után a britek kegyetlen megtorlásba kezdtek, betiltották a skót hagyományos viseletet (a tartant), a skót dudát, a hagyományos fegyvereiket és az ősi (varázslatosan szóló) gael nyelv használatát is, ezzel a klánrendszert, a hagyományokat, a skót népi identitást gyakorlatilag eltörölték a föld színéről. Legalábbis egy időre.

Épp ezért olyan megrázó, hogy

szépen, fokozatosan magára talál ez a nép az évszázados hagyományaiban, amelyeket ott hordoznak magukban.

A brexit után egyébként izgalmas időszak vette kezdetét, újra terítékre kerültek Skócia függetlenségi törekvései. Elképesztő méltósággal léteznek az Egyesült Királyságban, amit akárhogy nézünk is, rájuk kényszerítettek. Magyarként látni a nemzeti öntudatnak ezt az alázatos, mégis elementáris erejű jelenlétét, tényleg szívszorító volt.

A Pride-hónap alkalmából (de gyanítom, nem csak amiatt) mindenhol szivárványszín zászlók lógnak, a kávézók, pubok, könyvesboltok bejáratainál több helyen láttam kiírva, hogy LMBTQ+-barát hely. Egyértelműen progresszív szellemiségű ez az ország, a hagyományőrzés ezt egy pillanatig nem zárja ki. Tanulságos ahhoz képest, amiben itthon élünk. Össze is szorult a gyomrom jó párszor ettől a felismeréstől. 

A búcsú ideje

Jaj, látom, érzem, jó sokat írtam már, de hát még annyi mondanivalóm van! Hiszen még nem írtam arról, amikor elmentünk a Midhope Castle-be (ami sokaknak Lallybroch néven ismerős), de a visszautat nem terveztük meg, ezért két órán át gyalogoltunk az erdőben egy csodaszép patak mentén. Nem írtam a Rest and be thankful (azaz Pihenj és légy hálás) kilátóról, hogy olyan letaglózóan gyönyörű volt a táj, hogy elsírtam magam.

Még írnom kéne a Dunne-kastélyról, ahol az Outlanderen túl a Gyalog galoppot és a Trónok harcát is forgatták. Istenem, az a kastély, csodaszép volt! Tudnék még írni a tengerpartról, hogy nem bántam azt sem, ha lefagy a lábam, de bele kellett lépnem a vízbe. Kihagytam a hangulatos whiskyzéseinket is, mert nyilván nem hagyhattuk ki, hogy gael nyelvű koccintás után leöblítsük a napi majd húsz kilométeres túrázásainkat. Azt se kéne szó nélkül hagynom, hogy az időjárás ötpercenként gondolta meg magát, folyamatosan váltakozott, hogy milyen évszak is van éppen. Egészen furcsa volt, hogy egyik pillanatban fáztunk, a másikban már szakadt rólunk a víz a melegtől, aztán megint fáztunk.

Vonatoztunk is, jaj még arról is írhatnék, hogy mennyire természetesen volt együtt egy érettségiző osztály. A kiltet viselő fiú, a transz lány, az öltönyös, festett körmű, kétajtós szekrény srác, a simán női ruhát tornacsukával viselő borostás fiú és a teljesen átlagos külsejű fiatalok is mind úgy voltak együtt, hogy öröm volt nézni. Ne látványos összeborulásokat képzeljetek el, nem volt ebben semmi erőltetett píszi kamu elfogadás. Pont az látszott, hogy TÖK MINDEGY, ki hogy néz ki, ki miben van, csak simán mindenki olyan, amilyen, az lehet, aki. Nem nagy ügy. Mert tényleg nem az.

Skócia is olyan, amilyen. Tisztában van azzal, hogy

a felföld felszíne alatt a világ egyik leggazdagabb ásványkészlete van, mégsem termelik ki, nem túrják fel, mert akkor ott lenne vége a csodás tájnak. Ez mindent elmond erről az országról. Büszkék az értékeikre, és együtt vigyáznak rá. Közös érdek.

Mondom én, hogy dől belőlem a szó, bármeddig tudnék mesélni erről az öt napról. A városról, a lányokról, akikkel szerintem a világ végére is lazán elmennék, mi ott is ugyanolyan őrült társaság lennénk. Gátlástalanul használtuk azt a minimális skót- és gaelnyelv-tudást, amit a sorozatunkból magunkba szippantottunk, rengeteget nevettünk, csodálkoztunk, káromkodtunk, törvénytelen mennyiségű szemét kaját nassoltunk, kikapcsoltunk, töltekeztünk.

Tudjátok, arra is rá kellett jönnöm, hogy a felnőttkori barátságok nem feltétlenül különböznek a gyerekkoriaktól. Tapasztaltabbak vagyunk, több minden van a hátunk mögött. De nem szabad azt hinni, hogy gyerekek után, a harmincas éveink végén mi már nem lehetünk infantilisek. Igenis rajonghatunk mániásan a világ legjobb sorozatáért (bocs, ebből a titulusból nem engedek), énekelhetjük A muzsika hangját a hegyen felkapaszkodva teli torokból, felfalhatjuk az összes gumicukrot, és megkockáztatom, hogy mindez jobban feltölt minket, mintha húszévesen tettük volna ugyanezt. Már érezzük a szabadság jelentőségét. Jobban értjük, értékeljük. 

Most persze még nagyon fáj, hogy nélkülünk is felkel a nap Skóciában, hogy most más turisták sikoltoznak a reptérről a városba haladva, hogy ennyi szépség a világon nincs, mint itt. Visszatérünk még. Öt nap túl kevés volt ebből a varázslatból, évszázadokon és évszakokon keresztül, mesevilágon innen, az itt és moston túl. És hogy vannak-e már terveink, hogy jövőre hova fúj minket a szél? Majd elmesélem azt is.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Szabó Anna Eszter