Ezeket az erotikus könyveket olvasom ahelyett, hogy pornót néznék

–

A pornó kritikája

Pár évvel ezelőtt egy nagyon tudatos döntés következményeként teljesen elvágtam magamtól a mozgóképes pornónézést. Azóta pedig vissza se néztem! És nem lett szegényebb tőle az életem, a szexuális pedig végképp nem. A hétköznapok során annyi készen kapott képkockával bombáznak egyébként is, hogy azt gondoltam, legalább már a szexualitás terén maradjon tér több fantáziának, az etikai szempontokról nem is beszélve. 

A pornó az esetek többségében kizsákmányoló és fals szexualitást közvetít az azt helyén kezelni még nem tudó fiataloknak, akik megfelelő szexuális edukáció hiányában innen próbálják felépíteni szexuális kultúrájukat. Ez nagyon veszélyes, és csomó rossz szexuális beidegződés a korai és hosszan tartó pornónézésből fakad. 

Úgy a húszas éveim közepe táján járhattam, amikor egyre erőteljesebben kezdett izgatni a női szemszög. Feltételezem, mindenki látott már pornográf tartalmú filmet, vagy legalább jelenetet, és ott az esetek túlnyomó részében a szexuális örömök megélése a férfi szemszögéből van bemutatva, akár szó szerint a kamera az ő látószögébe helyezkedik, vagy csupán igyekszik a férfi nézők számára kedveskedni a rendező az operatőrrel karöltve,

hosszan elidőzve a női test egyes részletein, a férfi mindenkori vágyának tárgyaként bemutatva. Ezt a perspektívát már nagyon jól ismertem, sőt végtelenül meguntam. Mi más van még?, kezdtem tűnődni.

Kedvenc erotikus műveim

Művészet ide vagy oda, még serdülőkoromban sikerült rálelni néhány erotikus irodalomnak számító könyvre, amelyben nők mesélnek saját szexuális élményeikről, plasztikusan, vagy érzelemdúsan, de mindenesetre olyan őszinte, elemző részleteséggel, amit egy pornófilm képtelen lenne visszaadni. 

A sorból kiemelném a Catherine M. szexuális élete című könyvet, mert a szerző, Catherine Millet szinte mérnöki precizitással veszi sorra, és írja le tűpontosan, kivel mit csinált. És tudjátok, mit?

Van ebben a radikális őszinteségben valami megnyugtató a számomra.

Nem mondom, hogy ezáltal sok teret hagy a képzeletnek, vagy romantikus vidékekre kalauzol el, de nem hallgat el pironkodva részleteket, sok, és sokféle légyottjai pedig betekintést engednek egy olyan közegbe, amely már csak ilyen memoárokból rekonsturálható: a hatvanas–hetvenes évek bohém párizsi művészvilágába.

Amikor azt mondom, megnyugtató Catherine őszintesége, arra gondolok, hogy sikerült levetkőznie azokat a konvencionális társadalmi normákat, amelyek sokszor megakadályozzák az embert abban, hogy kertelés nélkül beszéljen a szexről, és megélje szabadon, kísérletezze ki, mi a jó neki. Érdekes volt egy olyan nő beszámolóját olvasni, aki ezektől a hagyományoktól felszabadította magát, és amihez kedve volt, az kipróbálta, megélte, és az emlékei között alaposan megőrizte. 

A szerző leírásaiban megelevenednek Párizs utcái, rejtett kis zugai, olcsó albérletei, miközben ő rendületlenül maszturbál, csoportos szexben vesz részt, vagy a különböző partnerei nemi szervének méretén, alakján, mozgásán tűnődik. Nem állítom, hogy szokványos, vagy követendő szexuális viselkedésről számol be, azonban huszonegy évvel ezelőtti megjelenésekor a könyv forradalminak számított. El lehet intézni az egyszerű „dugáskényszer” szóval a memoárt, ahogy azt Forgács Zsuzsa tette anno a könyv debütálása utáni kritikájában,

de ennyire expliciten nőt még nem hallottam beszámolni a nemi életéről. Számomra sokkal maradandóbb élmény volt, mint a keresőben beütött szókapcsolatra kiadott filmek közül kiválasztani valamit, ami pár perc erejéig segít ellazulni. 

A másik nagy kedvencem Anaïs Nin Vénusz deltája című kötete. Anaïs egy szintén francia születésű, kubai származású, de Amerikában felcseperedő író volt, akit szeretnek úgy emlegetni a nyilvánosságban, mint Henry James élettársát, de ennél, azt hiszem, sokkal többet letett ő az asztalra. A New York Times egyenesen „a modern női erotika legfontosabb műveként” hivatkozik könyvére, amelyet számos nyelvre lefordították 1977-es megjelenése óta, minő szerencse, még magyarra is. 

Anaïs rövid történetek sorozatát tárja az olvasó elé, amelyek néhol egymásba fonódnak, szereplői keresztezik egymás útjait, néhol pedig teljesen elkülönülnek egymástól. Az 1940-es években járunk, többnyire szintén Párizs utcáin, de olykor egész messzire is elmerészkednek a történet hősei, például Peru ópiumgőzös utcáira.

Van abban valami rendkívül izgalmas, hogy amikor olvasol, sosem tudni, merre kalauzol majd pontosan az író a szavak szövevényében. Mi lesz a következő jelenet, amit eléd tár, vagy a következő karakter, akivel megismertet. Egyszerűen csak karon fog, és mindig bevezet egy új, ismeretlen szobába. Én pedig bíztam Anaïsban, szinte csukott szemmel engedtem, hadd vezessen csak, amerre jónak látja. 

Nos, néha olyan szobákba sikerült bevinnie, ahol az én határaim is alaposan próbára tétettek

– de egyrészt nem lövöm le a poént, másrészt mindenkinek máshol vannak azok a bizonyos határok. 

Egy azonban biztos, a legarcpirítóbb jeleneteket is sikerült gyönyörű nyelvezettel, finoman, már-már művészi líraisággal átadnia, úgy, hogy tényleg legyen ideje, és kedve az olvasónak beleereszkednie a történetbe, és felvenni Anaïs cseppet sem szokványos fonalát. 

A harmadik kedvencem egy riportkönyv, amit Czére Gyöngyvér jegyez, A férfiak elárulása? Leszbikus és biszexuális nők vallomásai címmel. Szintén nem most került a polcokra a mű, hanem 1989-ben. Durva, igaz?

Egy ilyen könyv, magyarul, 1989-ben!

Az a hír járja egyébként, hogy a kötet nem is valós riportokból lett összeszerkesztve, és nem is Gyöngyvér a szerzője, hanem Béla. De bármi is az igazság, a lényegen nem változtat: nagyon bátor dolog volt 1989-ben írni, illetve kiadni egy olyan könyvet, amely teli volt nők más nőkhöz fűződő erotikus viszonyainak történetével. 

Azért szeretem ezt a könyvet, mert szintén nem trágár, nem vulgáris, bár azzal sem lenne semmi gond, de mégis egyszerre érzékletesen és érzelmesen mesél nemcsak a nők közötti testiségről, hanem az odavezető útról, személyes megélésekről, visszamegy szépen a gyerekkorba, házastárshoz, családi nyaralásra, és felfedi, mennyiféle módon, élethelyzetben fedezheti fel egy nő a más nőkhöz fűződő testi-lelki vonzalmát. 

Kortárs erotika

Talán észrevettétek, hogy legkedvesebb erotikus olvasmányaim között egy kortárs mű sem szerepel. Ez nem volt szándékos, olvastam kortárs erotikus könyvet, azonban valószínűleg az az én szegénységi bizonyítványom, hogy A szürke ötven árnyalata-sorozatnál tovább nem jutottam, mert annak sikerült alaposan el is vennie a kedvemet tőle.

Távol álljon tőlem az az értelmiségi pökhendiség, amely azt diktálja, hogy soha még csak hozzá sem szabad érni olyan könyvekhez, amelyek nem a magas irodalmat képviselik, mégis azt kell mondanom, hogy az említett trilógia egy botrányos ponyva. Odáig még nem is lenne semmi gond, hogy egy egyszerű, könnyen emészthető nyelvezettel íródott könyvsorozatról beszélünk, sem azzal, hogy egy viszonylag még mindig periférián mozgó szexuális fétis (BDSM) világába vezet be.

Azzal viszont már elég sok probléma van, hogy teszi mindezt úgy, hogy közben egy bántalmazó kapcsolatot romantizál, és annak manipulatív természetét a fétisek mintegy természetes velejárójaként mutatja be. 

Az, hogy a tizenegy évvel ezelőtti megjelenés első tizenegy hetében egymilliós eladási adatokkal tarolt a sorozat első része, azt bizonyítja, hogy az embereknek igényük van, méghozzá tömegesen, egyszerűen fogyasztható, akár a szexualitás határterületeit bemutató történetekre. Akkor már lehetett volna igényesebben is csinálni, ejnye, E. L. James!

Egy szónak is száz a vége

Nem szeretnék mellette érveket felsorolni, miért jobb erotikus irodalmat olvasni, mint pornót nézni, vagy miért lehet igenis művészeti értékkel ellátni pornográf könyveket, vagy miért hathat ez ki pozitívan akár a saját szexuális életünkre, mert ezt mindenki maga érzi.

Csupán elmeséltem nektek, hogy engem feltölt, és maradandó olvasmányélményekkel lát el az ilyesmi, ezért ha tudtok még hasonló könyvekről, ne habozzatok kommentben ajánlani!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images /  Nina Sinitskaya

Wilson Luca