Anyák is el tudják vezetni az országot – megnéztük, milyen volt a finn Sanna Marin kormánya

–

Mi volna, ha a világot nők irányítanák? – tesszük fel mostanában egyre többször a kérdést, és az olyan vezetőknek köszönhetően, mint Angela Merkel, Jacinda Ardern, és nem utolsósorban Sanna Marin, látjuk is a választ: egy emberközpontúbb, elfogadáson alapuló, kompromisszumkereső, megoldásfókuszú (nem hatalomcentrikus), és fenntarthatóságra törekvő politikát kapnánk. Ahol nem a pénz, a harc, és a demagógia, hanem a humanista értékek, és a bolygó iránti tisztelet áll a középpontban. De úgy látszik, a világ még nem érett meg erre a változásra: egyikük sincs már hatalomban.

És ha egyelőre kirívó példák voltak is, próbáljunk meg rájuk nem kakukktojásként tekinteni, hanem úttörőként és előhírnökként. Mert a nagy változások többnyire nem egyik napról a másikra mennek végbe, hanem lassan, fokozatosan, időnkénti visszaesésekkel.

A kormányzó ötös – vagyis az az öt nő, aki Finnországban 2019 és 2023 között határozta meg a politikát pártvezetőként, koalíciós partnerként és miniszterként – gyakran hivatkozik az elődeire: azokra a politikusnőkre, akik a huszadik századtól kezdve kitaposták előttük az utat. Sanna Marin ugyanis már a harmadik női miniszterelnökük volt, és előtte egy népszerű (köztársasági) elnök(nő) is példát mutatott számukra.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Luca Tommassini (@lucatommassinidreamer) által megosztott bejegyzés

De az igazi motivációt mindannyian a családból hozzák, legalábbis a sorozat szerint, amely úgy kezdődik, hogy mind a heten (Li Andersson, Annika Saarikko, Maria Ohisalo, Anna-Maja Henriksson, Emma Kari, és Katri Kulmuni) elmesélik, milyen családból jöttek, és mi inspirálta őket arra, hogy beszálljanak a politikába. És azért vannak heten, nem öten, mint a címben, mert ketten a ciklus közepén arra kényszerültek, hogy kiszálljanak a kormányzásból: az egyikük egy korrupciós botrány miatt (amelyhez tevőlegesen semmi köze nem volt ugyan, csak a párttársainak), a másikuk meg azért, mert gyereket szült. Helyükre szintén két politikusnő érkezett.

Már ez is fura, szokatlan: hogy a politikust először ismerjük meg az emberi oldaláról, hogy milyen volt kislányként, mit kapott a szüleitől. Bár nem megyünk mélyre, csak egy-két meghatározó momentumig, de olyan jelenségek jönnek felszínre, amelyeket általában nem tudunk a vezetőinkről, pedig alapvetően határozzák meg az értékrendjüket. Sanna Marinnál például az, hogy szivárványcsaládban nevelkedett, két nő nevelte fel, ami a nyolcvanas–kilencvenes években még a mostaninál is nehezebb helyzet volt, a többieknél a válás vagy a szegénység, illetve az igazságügy-miniszter Anna-Maja Henriksson esetében (aki a legidősebb köztük) a szülei háborús múltja.

Valamilyen módon mintha mindannyian hátrányból indultak volna, és éppen ez adott nekik erőt. Ennek leküzdése volt a belső hajtóerő abban, hogy végül nemcsak politikusok, képviselők, hanem pártvezetők is lettek. És hogy a pártjuk baloldali (tehát szociálisan érzékeny) és zöldelveket képviseljen.

A sorozat legnagyobb hiányossága azonban, hogy épp a politikai tevékenységüket hanyagolja, végig elsősorban emberként nyilatkoznak meg. Hogy mit jelentett számukra a koronavírus-válság (amely a beiktatásuk után pár hónappal tört ki), milyen előítéletekkel találkoztak, hogyan kezelték a nőgyűlölő reakciókat (amelyekkel minden politikusnőnek meg kell küzdenie), mit gondolnak a családi élet és a munka összehangolását firtató kérdésekről, vagy hogy milyen a női közösségük – ezekről elsősorban.

És közben látjuk Sanna Marint sportolni, a Li Anderssont a barátaival piknikezni, egy másikukat az erdőben babakocsit tolni, vízparton ücsörögni, sminkelni stb., szóval főképp olyan helyzetekben, amelyekben megint csak a nőt és nem a politikust ábrázolják. És ezt csak hangsúlyozza, amikor a pénzügyminiszter arról beszél, hogy az orosz–ukrán háború nehézségeire a hétéves gyereke adta meg a legtökéletesebb választ, vagy amikor az oktatási miniszter arról számol be, hogy az éjszakába nyúló értekezleten egyszer csak az egyikük azzal az emberi gesztussal fordult hozzá, hogy „nyugi, a gyerek jól van”, mert tudta, hogy ezen a ponton már csak azon jár az esze. Ezekről hallunk-látunk képsorokat, nem pedig arról, hogy konkrétan mit jelentett kormányozni, és milyen más megközelítésben tették ezt, mint az elődeik.

Szóval szép küldetés, nemes gesztus, hogy ennek a hét nőnek a teljesítményét megörökítsék, de talán picit jobban kellett volna a teljesítményre fókuszálni.

És mélyebben belemenni a részletekbe, a döntések meghozatalának metódusába, az ellenzékkel folytatott küzdelem részleteibe, abba, hogy az elmúlt négy év világszintű, extra nehézségeit hogyan lehetett kezelni – hogyan sikerült fontos kérdésekben konszenzust elérni. Bosszantó, hogy nem látjuk eléggé a politikusi érdemeiket, csak az emberi minőségüket, mert így kívülállóként (a finn közélettől távol) nem tudjuk igazán megítélni őket. 

Marad az, hogy jé, nők, és mégis össze tudtak fogni, képesek voltak dolgozni pici gyerekek mellett, kezelni tudtak váratlanul támadt világválságokat, és közben emberek maradtak, nem váltak hatalomittas droidokká.

Igazából nem is tűnnek olyan különleges embereknek. És semmiképp sem olyan karizmatikus vezetőknek, amilyennek eddig a politikusokat láttuk (talán csak épp Sanna Marin kivételével, aki egy amazon) – de lehet, hogy ez a lényeg. Mi lenne, ha a politika nem az egók harcáról szólna, hanem társadalmi problémák megoldásáról? Érdekes, hogy a választók még mindig nem vevők erre, inkább azon rugóznak, ha egy miniszterelnököt bulizni látnak (Sanna Marin egyetlen botránya ebből fakadt, hogy egyszer elengedte magát egy koncerten), és a nehéz időkben gyorsan visszaszavazzák a konzervatív, vagy egyenesen szélsőséges pártokat. Még egy olyan régi demokráciában is, mint Finnország. Mert attól majd biztos csökken a feszültség, visszaáll a béke. Hm. 

De a film ezt sem boncolgatja, mert eddig nem jut el, a kormányzó ötös bukását már csak feliratban meséli el. És ez éppen azért baj, mert így nem értjük meg, miért. Milyen volt az a környezet, amelyben ők alulmaradtak? Miben vallottak kudarcot? Gyártsunk magunknak magyarázatot? Mondjuk, hogy „túl jók voltak” a politika mocskos világához? Mert nem szálltak be a ketrecharcba? De hát ezt sem tudjuk biztosan, nem derül rá fény. 

Engem az is zavar, ha egy feminista témájú filmből, beszélgetésből, diskurzusból kihagyják a férfiakat. Nem látjuk sem a kormány férfi tagjait (pedig azért nyilvánvalóan voltak), sem miniszter asszonyok hozzátartozóit vagy közvetlen munkatársait, sem politikai ellenfeleiket (vagy csak éppen hogy, futólag).

Pedig a történet úgy lett volna kerek, ha nem egyedül ők nyilatkoznak meg, hanem mások is róluk.

Úgyhogy A kormányzó ötös így nekem kicsit felszínes és általános maradt, csak arra volt jó, hogy az újságcikkeknél picit több benyomásunk legyen arról, kik vezették Finnországot az elmúlt négy évben. Arra viszont alkalmas volt (mert ez lehetett a célja), hogy azt éreztesse: ez az irány is létező, valid, és egy nap talán széles körben elfogadott lesz. Mert nők, sőt anyák is képesek a legélesebb kríziseket kezelni, határozott irányt mutatni, és mindenekelőtt: felelősséget vállalni a jövőért.

Sanna Marin életében azonban 2023 nagy fordulópontot hozott: nemcsak a választást veszítette el (egyébként kevesebb mint egy százalékkal), de ennek folytán a pártvezetésről is lemondott, és a házassága is széthullott (19 évig voltak együtt a férjével, mire az útjaik szétváltak). Ez legalább olyan érdekes téma egy dokumentumfilmhez, mint az, amit az előző négy évben teljesített, hiszen ezáltal mindent át kell értékelnie és új alapra helyeznie, ami egy nagyon kemény személyes dráma. És ha túl intim is ahhoz, hogy bárki elé tárja, de kihagyni egy róla készült filmből, és előtte elvágni a történetet – nagyon nagy rendezői hiba.

Remélem, egy másik filmben – évek múltán – majd megnézhetjük, hová vezetett, és mit épített fel belőle. Merthogy nem itt van vége a karrierjének, abban biztosak lehetünk. Sem pedig a női politikusok térhódításának.

Kiemelt kép forrása: HBO Max

Gyárfás Dorka