11 éves volt, amikor megmentette négy ember életét

–

2021 októbere volt, Petivel látogattunk vissza a szülővárosába, Berettyóújfaluba, hogy bemutassuk a vadonatúj, első regényét (Szűcs Péter: Dharma) a földijeinek, de volt még időnk az esti jelenésig, ő pedig azt javasolta, nézzük meg addig a felújított zsinagógát, aminek a tőszomszédságában állt Konrád György szülőháza – ugyanis mindkettő egy köpésre van a könyvtártól, ahová a meghívásunk szólt, neki pedig sokat jelentettek. Ekkor hallottam először az Elutazás és hazatérésről, Peti egyik meghatározó olvasmányáról, amit a szerző dedikált is neki, és aminek jelentős része (épp a címben jelzett események) ide kötődtek, ezekhez az utcákhoz.

Úgyhogy azon a ragyogó őszi napon pontosan ezt tettük: megnéztük a főúton álló, ma már kopott épületet, ami egyszer a település (akkor még falu) egyetlen emeletes háza, és ezáltal legelőkelőbb lakhelye volt, aztán átsétáltunk a mögötte található zsidó templomhoz, ami viszont zavarba ejtő szépséggel fogadott: tökéletesen felújítva, rendbe hozva, egy fiatal tárlatvezetővel, aki hibátlan előadást tartott.

És nekem akkor esett le valami. Akkor kezdtem megérteni, mi lehetett itt nyolcvan-száz évvel ezelőtt, milyen világ pusztult és tűnt el nyomtalanul, amelynek Konrádék nemcsak tagjai, de előkelőségei lehettek.

Hogy mit jelentett a vidéki zsidóság az akkori Magyarországon, mit jelentett polgárnak lenni a paraszti kultúrában egy bihari faluban, és milyen rövid intermezzo volt ez a magyar történelemben – nem volt helye, nem volt „értelme”, és nem is maradt belőle semmi.

Mert abban a zsinagógában nemcsak szépen kifestették a falakat, és visszaállították a szakrális jellegét abból a vasáruraktárból, aminek évtizedekig használták a szocializmus évtizedeiben, míg hagyták teljesen lerohadni, és nemcsak berendeztek a fő termében egy illedelmes megemlékezést azoknak, akik valaha imádkozni jártak ide, hanem mindent összegyűjtöttek, amit a város elpusztított lakóiról tudni lehetett, vagy ami megmaradt.

Majdnem ezer ember szelleme és szellemisége kísért ma benne név szerint is – amit hibátlan kegyelettel tárt elénk a fiatal idegenvezetőnk. De a legjobban annak a divatáruüzletnek a fotója maradt meg bennem, amit nagy méretben hívtak elő, mert a város büszkesége volt, és ami úgy nézett ki, mintha a pesti Váci utcában lenne, olyan gazdag és elegáns kínálattal kellette magát.

Elképzelhetetlen lenne egy mai magyar kisvárosban (pláne faluban) egy ilyen üzlet, teljességgel test- és tájidegen, egy abszurdum, nonszensz. Akkor – úgy látszik – volt, aki vásároljon benne.

Másfél évet kellett aztán várnom arra, hogy a könyv is elérkezzen hozzám. Persze, kivehettem volna könyvtárból, vagy beszerezhettem volna antikváriumból, vagy elkérhettem volna Petitől a dedikált példányát (ehhez nem volt merszem), de valahogy el is felejtődött a dolog. Olyan sok új könyv jelenik meg, és egyáltalán, annyi tartalom zúdul ránk, hogy mára olyan lettem, mint a mai Z generációsok: vagy azonnal kell, vagy robogok tovább. Konrád György születésének 90. évfordulója alkalmából viszont újra megjelentette a Magvető kiadó, így egy vadonatúj kötetben került a kezembe.

Sok holokauszttörténetet olvastam már. Ismerem azt a szenvtelen tónust, az egyetlen elbeszélési módot, ahogyan ekkora borzalmakról beszámolni lehet. Kívülről fújom a tragédiát megelőző boldog gyerekkorok, kényelmes polgári életek, tökéletes szülők, tisztességes sikerek, kiterjedt kapcsolatok történetét. Nem okoznak meglepetést a felfoghatatlan mértékű emberi szenvedések, sem pedig a kegyetlenségek egyéni változatai. Túlélők elbeszéléseiről van szó: tudjuk, hogy a halál szele lengi be őket, de akiért leginkább izgulunk, az él. Nemcsak túlélte, de többnyire egy eredményes élet felől tekint vissza a félelmetes sötétségbe, a mindent beborító traumák sorozatára.

Időnként bírom csak befogadni őket, de mára van rutinom benne. És minden történetben találok valamit, ami a többiben nincs, ami az emberi természet legtaszítóbb oldalának egy egészen új szeletét tudja felvillantani. Vagy épp az emberi nagyság egy addig nem ismert oldalát. Minden történet számít, mert mindegyik más kicsit, azon túl is, ami közös bennük.

Valahogy úgy van ez, ahogyan a mondás tartja: ha egy embert megmentesz, egy világot mentesz meg – ha egy ember történetét befogadod, azzal egy egész világot mentesz meg a feledéstől. Mert minden történet tele van olyanok emlékével is, akik nem maradtak meg, csak ezeken a lapokon élnek tovább. 

Konrádé is, de mennyire. Az ő története is – mint annyi másik, Fahidi Éváétól kezdve Edit Eva Egeréig – az „aranykorral” kezdődik, azzal a polgári élettel, amelyben mindennek és mindenkinek megvolt a helye és a szerepe: a családtagoknak, az állatoknak, a természetnek és a körülöttük élő, dolgozó keresztény embereknek is, akik aztán hamar kikerülnek a történetből. Konrád már idősödő emberként tekint vissza, úgyhogy finoman, de megjelenik annak a kritikája is, hogyan lehetett egy ilyen életet fenntartani és működtetni, mennyi ember szolgálata és bizonyos fokú elnyomása árán. Más olvasmányokból (például Déry Tibor: Befejezetlen mondat vagy Kosztolányi Dezső: Édes Anna című regényéből) már pontosan tudjuk, hogy ez a polgári berendezkedés miért volt igazságtalan, és ezáltal pusztulásra ítélve.

De egy gyerek szemszögéből még minden úgy volt jó, ahogyan volt, főleg, ha az ő kényelmét és biztonságát szolgálta – miközben a nosztalgia mellett felsejlik a felnőtt Konrád önreflexiója is. 

A szülőkért jöttek először a németek, ekkor hull darabjaira az addigi élet, de valami még mindig marad belőle a négy kiskamasz számára (Konrád Györgynek, a nővérének, és a legkedvesebb unokatestvéreinek): az otthon, és más ismerős felnőttek – noha állandó fenyegetettségben. És ekkor történik az a csoda, ami mai ésszel szinte felfoghatatlan: a 11 éves Konrádban megszólal a belső hang, hogy most azonnal kell menni. Van meghívásuk a pesti rokonoktól, tudják, hol rejtették el a szülők a család megtakarított pénzét, és eljött a pillanat, amikor fel kell kerekedni, és feladni a maradék biztonságot is.

11 évesen hozza meg a döntést négyük életéről: most vagy soha.

Az összes pénzt (egy lakás árát) magához veszi, és átmegy a család (keresztény) ügyvédjéhez, hogy engedélyt vásároljon belőle az utazásra. Másnap felül a négy kamasz a vonatra a főváros felé. Harmadnap a város összes zsidó származású lakosát Auschwitzba deportálják.

Ők így élték túl a biztos halált. Hogy másnaptól minden percben meg kelljen küzdeni az életben maradásért.

Mert ez még csak a kálvária kezdete: Pestre kerülve egy nyilasok által uralt, ostromlott városban kell búvóhelyet találni, élelemhez jutni, a mindenhonnan leselkedő veszélyt kicselezni vagy elkerülni.  

Ez a fejezet nagyon hasonló ahhoz, mint amit Vitray Tamás Kiképzés című könyvében olvashattunk, aki hasonló életkorban, ugyanott (az Újlipótvárosban), szintén magára hagyatva kereste a boldogulást, a túlélést. Ki tudja, hány gyerek vált felnőtté azokban a hónapokban, 1945 telén (egy különösen kemény, hideg télen), étlen-szomjan, otthontalanul, árván, csapatokba verődve, felnőttekhez csapódva, segítséghez jutva, aztán elveszítve, újra meg újra magányosan. És idős korukban minden előjön, szinte napra pontosan fel tudják idézni, mikor mi történt, milyen színek, szagok, mondatok, hangok és arcok keretezték ezt az élményt – a bujkálást –, olyan mély nyomot hagyott bennük. 

Konrád nemhiába írja:

„Véletlenek kegyes láncolatának köszönhetem az életemet. Tartós adomány tizenegy éves korban megismerni a száraz tárgyilagosságot, hogy bármikor megölhetnek, és nem idétlenkedni ilyen helyzetben.

1944–45 telén majdnem úgy gondoltam a halálra, mint a tűzifára. Nem volt benne semmi különös. Rajtam kívül álló esemény, csak annyira valószínű, amennyire kártyában komoly esély van rá, hogy az ember rossz lapot húz és veszít.”

Ilyen helyzetben az ember elméje kiélesedik, és mindent elraktároz. Hogy aztán eltemesse évtizedekre, és egyszer csak megállíthatatlanul feltörjön belőle. 

Nemcsak az, milyen világ omlott össze a háborúval, és nemcsak az, hányszor kellett túlélni ahhoz, hogy az ember már sütkérezni vagy korcsolyázni tudjon a belvárosi ház tetőteraszán bombázás közben, hanem az is, milyen volt a hirtelen beálló béke. Milyen volt először is a káosz, amiben megint új stratégiát kellett találni, a teljes zűrzavar és törvénynélküliség, újabb gyökértelenség, megint a hontalanság-érzés, amiből egy kiút van: valahogyan hazajutni. És akkor mindenáron fel kell kerülni egy vonatra, ami mintha sosem akarna megérkezni, de talán jobb is volna… mert ami otthon várta őket, az egy újabb trauma. A kifosztott ház, a vécének használt fürdőkád, a kínos csöndek, a szülők hiánya, az örökre véget ért gyerekkor.  

„»Miért szeretem a hazámat?« Ez volt a házi dolgozat címe 1945 márciusában. Azt kellene írni, hogy szeretem? De ez nem ilyen egyszerű. Engem a hazám meg akart ölni, azt hiszem.

Volt már olyan eset, hogy a szülő meg akarta ölni a gyerekét. De ha nem a hazám akar megölni, hanem csak néhány ember, akkor már csak azt szeretném tudni, hogy miben különbözik az én hazám azokétól, akik ezeket a dolgokat elrendelték és végrehajtották. Ők is a hazáról beszéltek, és nem is keveset. Ha én is a haza része vagyok, akkor a hazának a része az is, ami velem a tavalyi évzáróvizsga óta történt. Ezt azonban ebben a dolgozatban nem tudtam elbeszélni.”

Konrád György életében már nem állt helyre a kapcsolat a szülővárosa és közte. Ahányszor hazalátogatott, csak a sebeket tépte fel újra, és soha többé nemtalálta ott, amit keresett, amit elveszített. „Gyerekkoromban tudtam, hogy ki lakik ezekben a házakban, de már akkor, a hetvenes években a névtáblákon ismeretlenek voltak a nevek, és csak a temetőben leltem ismerősekre.” Akkor sem adta fel, Berettyóújfaluról nem tudott lemondani, pedig – mint írja – ez az a hely, amit „mind a három feleségem egyöntetűen porfészeknek látott”. 

Én sem értettem volna, mi hiányzott neki, mi után sírt, ha nincs az a kiállítás a zsinagógában. Ha nincs az a pár tárgy, néhány fénykép és installáció, az a méltó kísérlet a múlt feltámasztására, amiből mégis csak nyerhet valamiféle fogalmat az ember arról, milyen élet volt itt 1944 előtt. Fájt arra gondolni, hogy Konrád György ezt már nem érte meg. Ő csak a lerobbant, vasáruraktárnak használt zsinagógát láthatta (pár méterre attól, ahol az édesapja módos vasáruüzlete volt), és a kitaszított kultúra hűlt helyét.

Az ő életében nem jutott el oda a város, hogy szembe merjen nézni a múltjával. Mintha ki kellene halnia a szemtanúk generációjának ahhoz, hogy a szégyen és bűntudat – és mindezek kompenzálásának – helyét átvehesse a felelősségvállalás és a bocsánatkérés.

De most, ezzel a felújítással és kiállítással valamiféle igazságot szolgáltattak, mert már nincs eltagadva a múltnak ez a szelete. Sem azok, akik megpróbálták ezt a várost szebbé, jobbá tenni – és otthonuknak érezni –, sem az, amiért nem maradt utánuk semmi, de semmi. És az Elutazás és hazatérés új megjelenése is hozzájárul ehhez, mert olyan könyv, ami (sajnos) sosem fog elévülni vagy elavulni. Mindig lesznek – ahogy vannak is –, akiknek az otthonát egyszer csak elorozzák, elveszik, akiknek gyerekként menekülnie kell, és akik kénytelenek megtapasztalni, hogy ami elveszett, azt már soha nem adja vissza senki.     

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ ullstein bild / Contributor

Gyárfás Dorka