–

Ikonikus darabjaim

Mindenki jó valamiben. Vannak, akik gyönyörűen énekelnek, mások tudnak párhuzamosan parkolni anélkül, hogy a sírás kerülgetné őket. Én ezekre mind képtelen vagyok, viszont kiváló a memóriám, és minden fontos alkalom kapcsán emlékszem, hogy akkor éppen mit viseltem. Például, amikor először szakítottak velem, egy narancssárga, pánt nélküli maxiruha volt rajtam. A rá egy hétre következő diplomaosztómra egy kis fekete „bosszúruhát” vettem fel. Az álommunkám felvételi interjújára pedig fekete garbót, vintage blézert, szürke farmert és bordó kígyómintás csizmát választottam. Emlékezetes szettek, meghatározó pillanatokban, amelyek valószínűleg örökké velem maradnak majd. A következő történetben viszont nem számít, mit viseltem, mégsem tudom kiverni a fejemből.

Derült égből… támadás

Az egyetemi éveim alatt szokásommá vált, hogy a pénteki napokra alig vettem fel órákat. Ilyenkor mindig csinosan felöltöztem, vettem egy kávét, és egy-két szeminárium után – megnyugodva, hogy mindent megtettem a szellemi előmentelem érdekében – hazamentem. Ezek a pénteki napok mindig jól teltek, egészen addig, míg egy napsütéses tavaszi péntek délelőtt, a reggeli órámról hazafelé menet egy férfi megtámadott az utcán.

Aznap 10.32-ig jól ment minden. Az időjárás már elég meleg volt ahhoz, hogy a szekrényemből előkerüljön a kedvenc fekete kabátom, ami térd alá ért, és apró, csak az edzett szem számára látható csillogó pontok borították. Ehhez fekete garbót, fekete magas sarkú bokacsizmát, nagy fekete táskát, visszafogott fülbevalókat, és egy magas derekú, szürkésfehér alapon nagy kék virágmintákkal borított, remekül szabott A vonalú szoknyát vettem fel, ami pont addig ért, mint a kabát. Jól éreztem magam a szettemben, és jól éreztem magam a bőrömben is. Így mentem be az egyik kedvenc tanárom órájára, ahonnan 90 perc múlva, pontosan 10.30-kor engedtek ki. A nap sütött, a madarak csicseregtek, én pedig mit sem sejtve kotorásztam a táskámban, miközben a tanszék épületéből kifordultam az utcára.

Utólag sokáig mérges voltam magamra, hogy miért nem vettem elő már a teremben, amit a táskámban kerestem.

A tanszék ajtaján kilépve balra indultam, hogy átvágjak egy buszmegállón, és az aluljárón keresztül átjussak a másik oldalra. Már ezerszer megtettem ezt az utat, így elég volt a perifériás látásomra támaszkodni, amíg a táskámban keresgélve az emberekkel zsúfolt megálló felé közeledtem. Vagyis elég lett volna, de a tömegben volt egy ijesztően vörös arcú férfi is, akiről csak akkor ismertem fel, hogy valós veszélyt jelent, amikor már mellé értem. Utólag sokáig mérges voltam magamra, hogy miért nem kapcsoltam előbb. 

Néhány lépéssel korábban már abbahagytam a keresgélést a táskámban, mert a zavart tekintetű férfi mindenféle gyomorforgató disznóságot kezdett rám olvasni. „Meg se hallom, kikerülöm, mindjárt vége” – gondoltam. Később aztán sokat szidtam magam: miért nem fordultam inkább vissza?!

Mocskos kezek a virágmintán

Ezután a férfi mélyen a szemembe nézett, elmormolt valamit arról, hogy mit szeretne csinálni velem, majd hagyta, hogy elmenjek mellette. Ekkor hirtelen átfutott valami az agyamon, és anélkül, hogy bármit is láttam volna, éreztem, hogy a férfi utánam fordul. Még pont elérte a szoknyám alját. A kék virágmintákba kapaszkodó mocskos kéz látványáról a saját sikolyom vonta el a figyelmem, majd a tekintetünk újra találkozott.

Életemben nem hallottam még kiabálni magam, de abban a pillanatban, hogy megpróbált közelebb húzni magához, minden erőmet és hangomat összeszedve álltam ellen.

Sikerrel. Lelöktem a szoknyám szélét markoló kezet, és kiszabadultam a szorításából. Miután a támadóm még kétszer lábon rúgott és utánam köpött, átvágtam magam azon a kisebb tömegen, amely szó nélkül végignézte a jelenetet, majd eltűntem az aluljáróban. Mire felültem a buszra a másik oldalon, már zihálva vettem a levegőt.

„Megtámadtak az utcán, de jól vagyok. Ne hívj fel, mert elsírom magam a buszon”

– írtam utána az egyik legjobb barátnőmnek sms-ben. Mire hazaértem, annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam beilleszteni a kulcsot a zárba, de még tartottam magam. A lábam fájt, a szoknya minden cérnaszála égette a bőrömet.

Miután átöltöztem, nem találtam a helyem a lakásban. A szoknyát úgy dobtam be a mosógépbe, mintha a 30 fokos programmal a kéz nyomával együtt az emlékeimet is el akarnám tüntetni. Muszáj volt valaki olyannal beszélnem, akinek a hangja még a távolból is egyet jelentett a biztonsággal.

„Apa? Csak azért hívlak, mert nincs baj, de megtámadott egy férfi az utcán, és muszáj volt hallanom a hangod. Jól vagyok, nincs baj, nem esett bajom, már itthon vagyok.” 

Csend.

„Jöttem kifelé az egyetemről, és nem figyeltem oda, és nem vettem észre, és…”

„Nem a te hibád…” – vágott a szavamba a mély, elcsukló hang a vonal másik végén. És akkor végre elsírtam magam. 

Húszéves voltam, amikor megtámadtak az utcán.

Huszonegy, huszonkét, huszonhárom, huszonnégy, huszonöt, huszonhat, huszonhét, huszonnyolc és huszonkilenc éves voltam, amikor úgy éreztem, mindjárt meg fognak támadni az utcán. Idén töltöttem be a huszonkilencediket. 

Nem számít, hogy mi volt rajtam, amikor megtámadtak – csak nekem. Csak és kizárólag számomra bírhat jelentőséggel, és számomra is csak azért, mert az eset után az agyam abból a szettből kiindulva alapozta meg a védelmi mechanizmusát. Onnantól kezdve ugyanis egy alig hallható belső hang nem engedte, hogy mintás dolgokat vegyek fel, mert azokban nagyobb eséllyel vesznek észre a tömegben. Lebeszélt a magas sarkú viseléséről, mert abban nem tudok elfutni. Biztatott, hogy nadrágban járjak, mert abba nem lehet belekapaszkodni. 

Lassan tíz év elteltével már rég nem vagyok mérges magamra. Hogy is lehetnék? A támadómra viszont annál inkább dühös vagyok. „Hogy merészelte? Hogy merészeli bárki?” – csattanok fel magamban szótlanul minden alkalommal, amikor eszembe jut a dolog. 

És gyakran eszembe jut, mert nem is olyan régen például a villamosmegállóban várakozva kötött belém egy férfi, aki mindenáron egy szál cigarettát szeretett volna kérni tőlem, én viszont vesztemre nem dohányzom.

Felháborodásában addig jött utánam üvöltözve a zebráig, míg én a vőlegényemet tárcsáztam, hogy jöjjön elém, mert zaklat egy férfi, hogy erősen elgondolkodtam: az éppen zöldet kapó autók elé lépek, hogy el tudjak menekülni. Sportcipőben voltam. 

Amikor rájöttem, hogy a méhem közterületté vált

VIM – 2023. április 30. – WMN

Nem elszigetelt eset

Pár nappal később kutyát sétáltattam, és amíg a kutyám a fűben szaglászott, odajött egy férfi, hogy kérdezés nélkül megsimogassa. Persze már méterekkel korábbról kiszúrtam a fickót, és végül a „nem veszélyes”, a „lehet, hogy veszélyes”, és a „biztosan veszélyes” kategóriák közül a másodikba helyeztem. Szóval ott álltunk hárman, nyolc lábon, és én és a kutya is próbáltuk egyértelműsíteni, hogy nem szíveljük a közeledést. Ekkor a férfi újra a kutya után nyúlt, én pedig a legkedvesebb hangomon jeleztem, hogy nem szereti, ha idegenek simogatják. A férfi ezután felegyenesedett, majd a tekintetemet keresve így szólt: „Ha a kutya nem szereti, majd a gazdit simogatom meg.” „A gazdi sem szereti”, válaszoltam a vállam felett, mert a kutyával együtt sietve megléptem. 

Ez tehát már három ilyen történet egyetlen cikkben, egyetlen nőtől. És mennyi van még, amit nem írtak le vagy mondtak el? 

Amikor tíz évvel ezelőtt megtámadtak az utcán, nemcsak a biztonságérzetemet, hanem az önkifejezésem egy számomra kedves módját is elvették tőlem. Az öltözködés felszabadult játékból stratégiai döntések sorává vált, én pedig legyőzve éreztem magam. De a fiókomban még mindig ott lapul az a kék szoknya, hogy majd egy napon, amikor már nem szorul el a torkom a látványától, újra felvegyem. És akkor végre az lesz az utolsó emlékem róla, hogy én nyertem.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Hitoshi Nishimura

WMN szerkesztőség