Amikor rájöttem, hogy a méhem közterületté vált

–

Zsúfolt lett odabent

Legalább három éve tart, hogy a méhem privát tere semmivé lett. Egy bizonyos kor után a nők elveszítik kizárólagos jogukat a legnemesebb női szervük felett. Először az anyukák bérelnek kényelmes karosszéket benne, aztán sorba költöznek be az új lakók: tesók, nagymamák, barátok, orvosok, szomszédok tolonganak az alig pár centis üregben. Egy ponton rájöttem, hogy a méhem közterületté vált. A menstruációm már csak a szánakozás oázisa. A hormonszintem egy Excel-táblába gyűjtött adat. Nem is csoda, hogy ilyen zsúfolt környezetben nincs helye az új lakónak.

1. szakasz – Kezdeti kudarc

Húsz százalék. Körülbelül ennyi az esély arra, hogy amikor úgy érzed, eljött végre a Nagy Családalapítás Korszaka, valóban sikerrel vegye a test a feladatot. Nem sok, ugye? De azért persze izgulok, bizakodom, mert mi okom lenne az ellenkezőjére? Hiszen „mindenkinek sikerül, nekem is fog”. Na persze! Ahogy telnek a hónapok, már úgy gondolom, hogy az a húsz százalék még kevesebb, mint mikor belekezdtem. Eltelik fél év, körülbelül ez idő tájt kezdődik el az a folyamat, amiről nekem soh, senki nem beszélt. 

2. szakasz – Bizakodás

Hibáztatom magamat a sikertelenségért, türelmetlenné válok, de a bizalmat nem vesztem el. Megrendelem az űrtechnológiás csúcskészítményeket, rendszeresen mozgok, én leszek az egészség mintapéldánya. Ekkor költöznek be az első illegális méhfoglalók is, az összes aggodalommal és jótanáccsal együtt, amit gondosan a bőröndjükbe pakolnak. Ők a családom, akik tényleg csak jót akarnak.

A siker a tanácsok ellenére csak nem érkezik, a gondolataim pedig már folyamatosan a méhem és a ciklusom körül forognak.

LH-szint, ovuláció, peteérés – a szavakat úgy mantrázom, mintha ima volna. Persze már folyamatosan terhesnek érzem és kezelem magam, mert mi van, ha? Mi van, ha épp az a baj, hogy nem figyelek oda eléggé magamra? Innentől egyetlen apró jel, a testem legkisebb rezdülése sem kerülheti el a figyelmemet – ha lemaradok, csak magamat okolhatom. Bizakodom, a petefészkem minden mozdulatáról tudok.  

3. szakasz – Harag

Hiába minden erőfeszítésem, még mindig csak az első illegális bevándorlók kotorásznak a méhemben. Gyakran érdeklődnek a ciklusom felől, tippekkel látnak el a szerelmemmel kapcsolatban. Ez kínos! Ilyeneket senki nem szeretne a közvetlen családtagjaitól hallani.

Az idő csak telik, és közben egy új, borzalmas érzelem jelenik meg az életemben: gyűlölök mindent és mindenkit, akinek babája lesz. Mintha minden csipkébe öltözött, pocakos kismama, minden kiscipőt tartó pár az orrom alá akarná dörgölni, hogy „Látod? Nekünk sikerült, te pedig még erre sem vagy képes”.

Gyűlölöm a közösségi médiát, sorra tiltom le a babás ismerőseimet. Ezért pedig saját magamat is gyűlölni kezdem. Haragszom a világra és közben saját magamra is. Önző, gonosz embernek érzem magam.

Úgy érzem, ez a világ igazságtalan, mert másoknak csak ad, tőlem meg elvesz. Elveszi azt, ami sosem volt az enyém, a hiánya mégis minden hónapban a tulajdonommá tette. Bezárkózom a mosolygás és optimizmus álarca mögé, de ez már csak a külvilágnak szól, belül aszottá hervad a lelkem. Lemondom a babás találkozókat, a családi eseményekről betegségre hivatkozva húzom ki magam. Minden baba nevetése az alhasamba fúródik.

Úgy érzem, teljesen elvesztem az irányítást a testem és a lelkem felett, teljes reménytelenségben zuhanok a semmibe. Fáj. Én nem ilyen ember vagyok! 

4. szakasz – A kontroll visszaszerzése

Eltelt egy év. A sok sírás után, ami egyébként sosem volt jellemző rám, az orvosi vizsgálat már igazi megváltásnak tűnik. Tudni akarom: miért vagyok képtelen befogadni egy életet? A következő hat hónapban sok új lakóval gyarapodom: orvosok, ápolók jönnek terepszemlét tartani, úgy fest, ők is hosszú távra szeretnének nálam helyet bérelni. Az adatgyűjtés kezdetét veszi. Mindeközben a férjem testét is kisajátítják. A hálószobánk nyilvánossá lesz, s miközben engem tanulmányoznak, őt is mikroszkóp alá teszik. A szerelmünk ezen a ponton sterilizálódik, a kórtermekbe költözik. Újabb szavakat ismerünk meg: AMH, TSH, IVF, Inszemináció.

Furcsának tűnhet, de a negatív eredmények ellenére valahogy mégis erőre kapok. Újra nálam van a kontroll, ismét én dönthetek a saját testemről. Egy kis időre kiszabadulok a ciklusom fogságából, és megkönnyebbülten, a probléma tudatában vágok neki a következő szakasznak. Minden, amit korábban gondolt az ember erről az eshetőségről, abban a percben lesz semmivé, amikor vele történik meg. Amit örök igazságnak véltem, az egy pillanat alatt megváltozott. Nem kérdéseket teszek fel, nem válaszokat várok: csak a megoldás lebeg a szemem előtt. 

5. szakasz – Ember, küzdj…

Miután bekerülünk a rendszerbe, életem újabb méhkotrókkal gyarapszik. Ettől kezdve már valóban közterület vagyok. Óriási a zsúfoltság: család, barátok, orvosok, munkatársak mind a méhemben tolonganak.

Eljött az a pont, amikor mindenki tud rólam mindent. 

A testen kívüli megtermékenyítést nem lehet titokban csinálni. Legalábbis én nem tudom, csodálom azt, akinek ez megy. A gyógyszeres kezelés és beavatkozások megviselik a testet és a lelket is, befolyással vannak a szabadidős és munkahelyi elfoglaltságokra. Elkerülhetetlen, hogy a munkahelyen ne beszéljek róla, hiszen rengeteg vizsgálaton kell részt venni, ami miatt a munkában épp nem leszek elérhető vagy szabadságot kell kivenni. Az ovulációm időpontja nyilvánossá válik, ahogy a ciklusom teljes folyamata is. 

6. szakasz – Ciklikus remények

Felkészülni, vigyázz, rajt! Az új kezdet új reményeket is ad. Az életem beavatkozás előttre, utánra és a menstruációra tagolódik. Az első szakaszban fáradtabbá válok, az energiaszintem pedig teljesen lecsökken. Egyszerűen nem bírok megbirkózni a saját testemmel, pedig mentálisan jól érzem magam. Bizakodom, épp úgy, ahogy az első próbálkozásnál. A beavatkozások a sterilitásuk és rutinszerűségük miatt mégis elbizonytalanítanak. Utálom a várótermi beszélgetéseket, amik elől nem tudok elbújni. A negatív élmények engem is befolyásolnak. 

A műtőasztalon fekve nehéz ideképzelni a szerelmet. Pedig épp szerelmünk gyümölcse kíván megfoganni. Bámulom a plafonon a lámpát, a műtő falára helyezett „cukibabás” képet. A mi gyerekünk egy rideg kórteremben, mosolygós ápolók és orvosok közt keres utat az életbe. Elhessegetem a gondolatot. Kész? Lazíts! 

Ahogy vége, ismét terhesnek képzelem magam, kiszámolom, hogy mikor születik meg a gyerekünk. Az orvosok, ápolók arra biztatnak, hogy ne gondoljak rá. De mégis hogyan sikerülhetne ez, ha egyszer a testem folyamatosan reagál? Próbálj meg te nem gondolni a terhességre akkor, amikor a terhesség elérése körül forog évek óta az életed! Próbálj meg nem gondolni a terhességre, amikor a tested épp azért küzd, hogy megfoganjon az élet!

Próbálj meg nem gondolni a terhességre, amikor a progeszterontól hánysz, feszül a melled és refluxszal küszködsz!

Szerinted neked menne? Esélytelen!

Eltelik két hét. A 16. napon félve megyek ki reggel pisilni. Ott van az a második csík? Vagy csak képzelem? A remény épp olyan halvány, mint az az elhaló vonal. Másnap újra tesztelek, a csík nem akar erősödni, és a harmadik nap már alig látszik. Abbahagyom a progeszteront, és az eddig magamban szorongatott érzések egyszerre, intenzíven törnek ki belőlem. Sírok, pedig a könnyek máskor csak a belső tengerembe hullanak. Sebaj, hamarosan újrakezdődik a ciklus. 

Végszó

Most már az egész világ a méhemben csücsül, és én lassan megbarátkozom az albérlőimmel. Tágra nyitom a lelkem ablakát és kieresztem a gyászt, hogy ne mérgezzem meg a bent lakókat. Hiszem, hogy rendben van, ha ma fáj, ha haragszom, ha hitem vesztem, mert holnap majd az injekcióval új reményt fecskendezek magamba. És holnap újra elhiszem, hogy egy lakónak, a legfontosabbnak még mindig van hely odabent. Mert egyszer úgyis beköltözik, nem igaz?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Jorm Sangsorn

WMN szerkesztőség