–

Több mint hat évvel ezelőtt, valamikor az éjjeli órákban tárcsáztam a rendőrséget. Nem ment könnyen, hosszasan kellett kérlelnem az akkori páromat, hogy adja kölcsön a telefonját – az enyémet néhány órával korábban darabokra törte. Nem sokkal később három rendőr érkezett, majd még két mentős, már a rendőrök hívására. Megvizsgáltak, írásban rögzítették a sérüléseim helyét és súlyosságát, majd végighallgatták, ahogy Ádám elmeséli, valójában én támadtam rá, ő csak szerette volna megvédeni magát.

Ő az áldozat.

Először őt vitték be a kapitányságra, a következő néhány órában pedig, amíg felvették a vallomásomat, nem is láttam. Elmondtam mindent, ami az este folyamán történt, és csak félve említettem meg, hogy a sérüléseit magának okozta, miután segítséget hívtam.

Nem tudtam, hogy hisznek-e majd nekem a rendőrök, hiszen a zúzódások a fején nagyon is valóságosak voltak – a tény pedig, hogy én nem voltam ötven kiló, ő pedig közel áll a százhoz, ráadásul legfeljebb egy széken állva tudtam volna ilyen sebeket ejteni rajta, akkor és ott sokadlagos kérdésnek tűnt csak.

Az ő szava az enyém ellen.

Az, hogy feljelentést tettem kapcsolati erőszak miatt, számára csak hónapokkal később derült ki, amikor a nyomozó behívta, hogy vallomást tegyen zaklatás ügyében. Legyek kedves, gondoljam át a feljelentést – írta akkor egy e-mailben –, számít arra, hogy partner leszek ebben. Ő nem szeretne emiatt rendőrségre járni. A szakításunk alatt és az azóta eltelt időben is „az én érdekeimet tartotta szem előtt, pedig mindketten bántottuk egymást, ezt pedig mindketten bánjuk”. Az e-mail tele volt kijelentő mondatokkal.

A felelősség megint a kettőnk vállát nyomja.

Nem álltam el a feljelentéstől, így a következő években vallomások hosszas sorozata következett. Hol engem hívtak be, csak még egy kérdésre, csak egy apróságot tisztázni, hol ő mesélte bekezdéseken át, hogy miért ő a valódi áldozat. Mert a monoklimat nem is ő okozta, hanem egy koncerten szereztem. Mert nem volt elég óvatos, hiszen már a gyerekelhelyezést is bíróságon papíroztuk le a korábbi párommal, ez pedig egy jel lehetett volna a számára.

És mert műtötték a térdét, így ő nem is tudott volna megverni a mankójával – azzal csak véletlenül talált el.

Bár a nyomozó kedvesen, támogatóan, sőt időnként már-már érzékenyen állt az ügyhöz, sosem mondta ki, hogy hisz nekem. Hiába mondtam el újra és újra, a legkülönbözőbb bizonyítékokkal alátámasztva, hogy mi történt.

Zaklatás helyett mégis inkább kapcsolati erőszak ügyében nyomoz a rendőrség.

Aztán kiderült, hogy amit velem megtett, megtette másokkal is. A két lány szívesen tanúskodott az ügyemben, ezüsttálcán szolgálták fel bizonyítékként a saját tapasztalataikat, az igazságot azonban ezúttal is volt mivel álcázni. „A nemi erőszak nem erőszak, ha a másik fél szereti az alá-fölérendelt szexet, a testszerte megjelent zúzódások ismeretlen eredetűek, a kézcsontok pedig egy vita során törtek el – Ádám fején”. Csakhogy időközben megérkezett az igazságügyi szakvélemény, bennem pedig gyúlt némi remény. Eszerint ugyanis – eltekintve attól, hogy hárman állítjuk ugyanazt – az általunk elmondottaknak most először mégis lehet valóságalapja.

Ahhoz viszont, hogy kimondasson az igazság, ez is kevés volt.

Végül megtörtént a vádemelés, két rendbeli kapcsolati erőszak mellett egy rendbeli súlyos testi sértés a vád, mi pedig alkarnyi vastag nyomozati anyaggal indultunk a bíróságra.

Őszintén hittük, hogy lesz végre, aki kimondja, hogy amit átéltünk, az megkérdőjelezhetetlenül, tényleg megtörtént, akitől meghallgathatjuk, hogy hiába a rengeteg hazugság, a megszámlálhatatlan bántalmazás és erőszak nagyon is valós.

A tárgyalóteremből viszonylag hamar kiküldött a bíró, így hiába jelentette volna akkor és ott a világot nekünk, nem hallgathattuk meg, ahogy a sorozatos hazudozás után az elkövető beismerő vallomást tesz. Csak az ítélethirdetésre hívtak vissza minket, a beismerő vallomásnak köszönhetően fél év szabadságvesztés, két évre felfüggesztve.

Megbánásnak nyoma nincs, fellebbezni viszont szeretne, enyhébb büntetésért.

Hullámvasút az egész, nem is próbáltam leplezni a csalódottságomat. Nem az bánt, hogy bár az ügyészség letöltendő börtönbüntetést kért, a kirendelt ügyész végül mégis a felfüggesztett mellett döntött. El tudom fogadni, jelen körülmények között ennyit ér három ember testi, lelki és mentális egészsége. Sokkal inkább dolgozik bennem a hiányérzet azzal kapcsolatban, hogy most már soha senki nem fogja nekünk elmondani, hogy ami velünk történt, az valóban megtörtént. 

Örökös harcnak tűnik ez, egy mindig döntetlen szkandernek.

Újabb keresetet adtam be, ezúttal kártérítés és sérelemdíj igénylése miatt – nem sokkal később pedig meg is érkezett az ellenkérelem. Fejtegette, hogy „a sorozatos bántalmazás valójában nem okozott olyan súlyú sérelmet, ami az erre vonatkozó igényemet jogossá tenné. Különben is, a kapcsolatunk hevessége, túlzásai mindkét fél irányából mindennaposak voltak”. Ismét kijelentő mondatok kérdőjelezik meg a valóságom, csak most nem az e-mail fiókomban, hanem egy hivatalos, ügyvéd által lepecsételt papíron, a bíróságon. Nem sokkal később pedig az internet nyílt platformján kapom az üzenetet:

nekik puskájuk van, kezdődjön hát, aminek kezdődnie kell.

Az évek során azonban erősödtem és erősítettek.

A tárgyalóteremben ültem, a beidézett tanúk pedig egymás után, hosszasan mesélték el, amit ők láttak a bántalmazásból. Hogy ami Ádám szerint „nem elég súlyos következmény ahhoz, hogy sérelemdíj járjon érte”, az valójában apró darabokra tört, mind fizikailag, mind mentálisan. Olyan egészségügyi problémáim lettek, amiket végül műtéti úton lehetett csak megoldani, éveken át építettem vissza a lelki egészségemet, és hogy ebben kőkemény munka, vér és veríték van – ez esetben a szó legszorosabb értelmében. Addig-addig kapartam a tíz körmömmel a hazugságok végtelen rétegeit, míg végül a bíró is meglátta, hogy mi van alatta. 

Csepelyi Adrienn: Nekem nem otthonom az ostorcsattogás

WMN Ügy – 2023. április 25. – CSA

Végül utat tört magának az igazság.

Múlt héten aztán ott álltunk a tárgyalóteremben, ítélethirdetésre várva. A bírónő megítélte az általam kért összeget, majd hosszasan taglalta, hogy teljesen jogos az igényem, és külön kitért arra is, hogy nagyon súlyos jogsértések áldozata vagyok. Ott, a bíróságon, közel hétévnyi küzdelem után megnyertük – a pert is, de ami ennél fontosabb: az igazságot. 

A tárgyalóteremből kilépve már nehezen tartottam vissza a könnyeimet, a körúton sétálva aztán felvettem a napszemüvegemet, és hagytam, hadd szakadjon ki, ami évek óta gyűlik bennem.

Bár az ítélet még nem jogerős, és tudom, bőven lesz még dolgom azzal, hogy hozzám kerüljön a pénz, a bírónő szavaira végtelen hálával gondolok vissza, és a megkönnyebbülés is egyre gyakoribb vendégem. Eszembe jut néha, de hogy Ádámék puskájával mi lesz, őszintén nem tudom. Abban viszont töretlenül hiszek, hogy ha időnként úgy is tűnik, valójában nincs a világon annyi hazugság, ami elfedné az igazságot.

Az előzményekről ITT, ITT, ITT és ITT olvashatsz

A kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

Mózes Zsófi