Villámként cikáztak a gondolatok a fejemben, ahogy az ügyvédemmel sétáltunk ki a Markó utcából, egyenesen a körúti napsütésbe. Hogy történhetett ez? Hogy lehetséges, hogy a bíróság, ahol az igazság lakik, na, pont az nem tartja a saját maga által szabott határidőket? És hogy lehet, hogy az ember, aki bűnüldözésre esküdött fel, ügyészként mégsem az ügyészség álláspontját képviseli? Ki fog nekünk igazságot szolgáltatni? Fog-e egyáltalán bárki?

A pillanat törtrésze alatt találtam magam megint ott, abban az állapotban, ahol Ádám hagyott, miután hónapokig tartó próbálkozások árán végre sikerült kilépnem a kapcsolatból. A tudatom egyre csak szűkült, körülöttem minden teherként nehezedett a mellkasomra, én pedig verejtékezve küzdöttem egy-egy lélegzetvételért. Szoborrá dermedtem, se előre, se hátra, egy kis időre megállt velem az élet.

A különbség csak annyi, hogy most nem a szerelem emelt magasba, és nem ő rúgott le a már-már otthonosan nyirkos verem aljáig, hanem az igazságszolgáltatásba vetett hitem tört apró szilánkokra.

És ott, a gödör alján egyszer csak belém hasított a felismerés.

Eszköz vagyok. Bábu a játszmában, gyalog az első sorban. Súlytalan és feláldozható.

A büntetőeljárás nem értem, és főleg nem a kedvemért zajlott

Nem az én igazamat kereste. És ha a közvádló szerepében fellépő ügyészség beéri ennyivel, ám legyen. A zúzódás a szemem alatt, a töltőzsinórral felszakított bőr a derekamon, a diónyi duzzanat a halántékom mellett most nem az én kínom, csak fényképek a nyomozati anyagban, szavak a vádiratban. Egy apró fogaskerék voltam a nálam sokkal nagyobb, néhol rozsdás, máshol meg már egészen rothadó gépezetben. A gép pedig, amibe felül bedobjuk a legkülönbözőbb sérelmeket, bizonyítékokat és vallomásokat, alul meg kiad egy igazságszolgáltatásnak címkézett valamit, tőlem függetlenül működik.

Ismerősen bújt belém, majd kezdett el feszíteni a tehetetlenség, most azonban nem időzött sokáig. A kártérítési igény a jogsértéstől számított öt éven belül érvényesíthető, a végtelenségig húzódó nyomozás miatt pedig a tárgyalás után csak néhány napunk volt arra, hogy összerakjuk a per anyagát. Ismét fellapoztam a mappát, amelyben sok száz oldalnyi vallomás, kép, beszélgetés és szakértői vélemény várja az igazságot, ezúttal azonban szorongás helyett feloldozást hozott a feladat. Az időszűkének hála az önsajnálat hamar cselekvésbe fordult, a kereset végleges verzióját pedig büszkeséggel és elégedettséggel olvastam. Végre a saját szavaim köszöntek vissza a monitorról. Minden benne volt, amit akartam, és semmi olyasmi, amit (még) nem.

Az ügyvédem a tőle megszokott érzékenységgel és precizitással dolgozta egybe mindazt, amit a bíróság tudtára szerettem volna hozni – ez pedig nekem is visszaadott valamit, amit azóta nem éreztem, hogy 2016-ban először tettem vallomást a rendőrségen. Visszaadta a kezembe a kontrollt.

De ismét kiderült, a bántalmazó nem viseli el, ha nem ő irányít

Hiába a jogerős, elmarasztaló ítélet az ismétlődő fizikai, szexuális és érzelmi erőszakról, ő ezúttal is inkább kibújna a felelősségvállalás alól. Először úgy, hogy az általunk kért összeg kevesebb mint harmadát kifizeti, egy feltétellel: ha lemondok „minden múltbeli és minden esetleges jövőbeni igényem érvényesítéséről”. Majd egy kicsit magasabb összeggel, amit részletekben, tizenhat (!) hónapon keresztül törlesztene. Tizenhat olyan hónapon keresztül, amikor a legváratlanabb pillanatokban villanna fel a neve a banktól kapott üzeneteimben – miközben a feltétel természetesen ugyanaz: az, hogy végre befogom a számat. 

„Magunkat és gyerekeinket is belefullasztjuk a képernyőinkbe” – A világhírű író, Maja Lunde felhívásáról

WMN Ügy – 2023. február 8. – BG

Hogy az együtt töltött idő volt túl rövid ahhoz, hogy kiismerjen, vagy az évek óta tartó pereskedésből következtetett arra, hogy megveheti a hallgatásomat, nem tudom. Az viszont egyértelmű volt, hogy a bántalmazás következő eszköze a bíróságra beadott ellenkérelem. Ebben oldalakon keresztül állítja, hogy a jogerős ítélet ellenére engem nem ért olyan mértékű sérelem, amiről beszámoltam, a félmilliós fizetéséből sajnos nem telik a kártérítésre, és ha lehet, sem ő, sem pedig a jogi képviselője nem pazarolná a drága idejét arra, hogy eljöjjön a tárgyalásra – de biztos, ami biztos, a bíróság kötelezzen engem az ügyvédi költségei megtérítésére.

Nem maradtam csendben, nem fogadtam szót és nem fogtam kezet azzal, aki korábban csak az öklét rázta.

Hát tessék, jöjjön a megtorlás.

Így van ez mindig, amikor egy áldozat beszélni kezd

Amikor végtelen állhatatossággal dolgozik azon, hogy más ne élhesse át azt a borzalmat, amit vele tettek. Amikor kinyílik a szekrény, és csontvázak sokasága hullik a földre – ahelyett, hogy még egy láncot, még egy lakatot zárnánk rá. Ahelyett, hogy titokként őriznénk minden sérülést, horzsolást és zúzódást, amit sokrétegnyi alapozó és hazugság helyett már a lelkünk takar el.

Csakhogy ez nem az a meccs, amit korábban játszottunk. És én sem az a gyalog vagyok, amit egy elegáns kerülővel, két lépésből leütnek a tábláról.

A korábbi sértetti szerepet felperesire cseréltem, holnap reggel kilenckor kezdődik az első tárgyalás. És könnyen lehet, hogy a bíróságon várnak még meglepetések, ismét évekig húzódik majd az ügy, a bíró pedig még annál is kevesebbet ítél majd meg, mint ami egyezség esetén járt volna.

De az a helyzet, hogy ez az egész sokkal többről szól. Arról a bátortalanul mosolygó, monoklis lányról, akinek a szemébe újra és újra belenézek, amikor felcsapom a nagy, zöld mappát. Aki megtanult együtt élni az új tükörképével, aki a nyakába szakadó hazugságtengerrel szemben is kiáll azért, amiben hisz, és aki, nem kérdés, megérdemli az igazságot. 

Akkor is, ha azt a két kezemmel kell kikaparnom a föld alól.

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Mózes Zsófi