„Mélabús emberek nélkül a világ egy még bolondabb hely lenne”

–

„Képet az ember nem tép el és nem dob el, mert a kép – a másik ember képmása”

Azt írják ki a film első képkockáin, hogy Orsós László Jakab koncepciója alapján készült, ő találta ki tehát, hogy az új Nádas-film ne hordozza az ő képmását. Minden mást mutasson, csak őt ne. Pontosabban ne akármi mást, hanem mindent, ami Nádashoz közel áll, csak nem ő maga. És mindent, ami nem emberi, hanem állati és növényi, időnként tárgyi környezete. Mert az, ahogyan valaki él, legalább annyira az alkotása, mint a művei. És ahogyan Nádas él – negyven éve Gombosszegen, a Göcsej tájegységben –, az önmagában egy film. 

Ülünk tehát a pesti rakpart mozijában, a Cirkóban, és közben beborít minket Göcsej burjánzó természete, ami ugyan a világgal együtt pusztul és sorvad el (állítja Nádas, aki ennek szemtanúja), de számunkra, korcs városiak számára még mindig paradicsomnak tűnik. És micsoda öröm, hogy miközben azt hallgatjuk, hogy

„Most egy lebomlási folyamatnak vagyunk a részei és részesei, és nem egy építési folyamatnak”,

közben zöldellő lombokat és szorgos hangyákat nézhetünk, mert így egészen másképp hangzik a folytatás is:

„…de az én felelősségtudatom azt sugallja, hogy ettől függetlenül kell működnöm. […] És ettől függetlenül nem kell engednem annak a csábításnak, hogy hagyjam menni a dolgokat a maguk útján, ami engem illet.”

És tessék, itt most egész konkrétan láthatjuk, mit jelent a „műveljük kertjeinket” – a világban zajló folyamatoktól távol, megteremteni magunknak a burkot, ami az értelmes élethez és elmélyült alkotáshoz szükséges, miközben nem hárítjuk el a valóságot sem, hanem figyelemmel követjük és folyamatosan értelmezzük. Létezik ennél jobb életstratégia? Kell ennél jobb bizonyíték? Nézzétek ezt a kertet! Ezt a vadkörtefát a közepén, amit már a Saját halálban is láthattunk az évnek minden szakában, az időjárás minden fordulatában, a termékenység minden állomásában. És ott van alatta az a pár kerti szék és kisasztal, mellette pedig egy mesebeli ház, mélyen magába burkolózva, mégis hívogatón. Itt él Nádas Péter, ez az ő világa. 

„Számomra a hatvanas évek végén lett nyilvánvaló, hogy itt nincs visszaút”

Azt is elmeséli, miért ezt választotta – már jóval azelőtt, hogy Gombosszegen otthonra talált volna, hiszen előtte Kisorosziban lakott, a városi nyüzsgésből rég nem kér. De messzebb nem tudott menni: „Az én kis életemben már háromszor mentek el: elmentek ’48-ban, elmentek ’56-ban, és aztán elmentek ’89 után. A legjobbak, a legérdekesebbek, a legötletdúsabb emberek. És mi maradunk itt, a leghülyébbek. Véletlenszerűen marad itt egy nem hülye. És ez már nemzedékek óta így van, így megy.

Hát mit jelent ez egy társadalom számára? Azt jelenti, hogy le van fejezve. Annak rettenetes következményei vannak. Akkor hülyék tanítanak az egyetemeken hülyéket.” 

És ez még akkor is így van, ha ott van benne az irónia is, persze. Mert hát mitől lenne okosabb az, aki egy másik metropolisban szalad a pénz után, mint ő, aki mindent lát, és mindenütt boldogtalan, még itt, ebben a kertben is? De kétségtelen, hogy ilyenkor mindenkinek van kire gondolnia, aki már nincs itt (hányan!), és van mivel szembenéznie. Mégis, ahogy az ember a mosakodó nyuszit figyeli közben, vagy a hajladozó lombokat, arra gondol: hát nem mindegy, hol élünk? A természet a mi otthonunk. És az van jó helyen, aki együtt élhet vele. 

„Olyan társadalmat még nem ismerünk, amelyik bármiről le tudna mondani”

Nádas Péter nem egy optimista alkat. Nem is pesszimista, csak ismeri a történelmet és az emberi természetet. Arról elmélkedik, a filozófiai irányzatok miért nem veszik tekintetbe az ember antropológiai meghatározottságát, évezredek alatt magáévá tett kódjait. Például azt, hogy mindig többet akar.

„A világban lévő egyenlőtlenség beláthatatlan. Egy demokrata szemében ideális államforma nem létezik. Az létezik, hogy mindennap korrigálunk. Talán erre van kalibrálva az ember, hogy váltogassa az államformákat, beleértve a diktatúrát is, mert a diktatúrát demokraták hozzák létre azzal, hogy addig folytatják sajátos aknamunkájukat, amíg sikerül a demokráciát megbuktatniuk. Ez már az antikvitásban is így volt.”

De a „több és több” másban is megmutatkozik:

„Jelen pillanatban ha valami jót el lehet mondani az emberi társadalmak és a világ állapotáról, akkor azt, hogy ennyit még soha nem tudtunk önmagunkról, a természetről – amit épp tönkreteszünk – és a hangokról, a színekről, az agyunk működéséről… A nagy kérdés az, hogy az ember mint lény képes-e még egy kulturális ugrásra.”

És aztán még arra is kitérünk, mit hozhat a jövőben a technológiai fejlődés, a mesterséges intelligencia (anélkül, hogy kimondanánk, hogy erről van szó): „Minden személy tudásra törekszik, tehát az emberiség megalkotta a tudományt, de a tudomány éppolyan mértéktelen, mint minden más. […] És ezt a típusú mozgást, a tudás mozgását nem tudja megakadályozni, csak önkénnyel.” 

Olyan beszélgetés ez (amelyet nem látunk), amelyben csak a tanulságokat vonjuk le, az odavezető utat megspórolták nekünk. És minden egyes konklúzió után van pár percünk arra, hogy elgondolkozzunk rajta és magunkévá tegyük, míg át nem evezünk egy másik témára. Mert a nagy társadalmi és politikaelméleti kérdések után bezoomolunk a privát szférába is, persze ezt is általános szinten. 

„Legfeljebb kevés tárgynak az esztétikája… hogy azok ne rondák legyenek”

Ahogyan a külső világtól befelé haladunk, az ember belső körei, kapcsolatai és (esetleges) halálvágya felé, a kamera is elindul a ház belsejébe, hogy szétnézzen. Kínos rend honol mindenütt, és síri csönd. Nincs egy felesleges tárgy, egy félrecsúszott kép a falon, minden fegyelmezett és nyugodt. Nem rideg, nem személytelen, de tartózkodó és funkcionális. Ízléses. Az övé. És a feleségéé, Magdáé, aki most sincs jelen (mint ahogy soha nincs a nyilvánosság előtt), és ettől az ember egyre kíváncsibb, vajon milyen ember lehet Nádas Péter felesége. Olyan, mint Mrs. Columbo? 

„Valakit azért szeretek meg, mert amikor ránézek, ott maradok függőn rajta, mert valami olyan speciálisat ad, amit az összes többi ember, akivel eddig találkoztam, nem ad

– mondja. – Függetlenül attól, hogy ez szerelem, barátság, vonzalom, téboly, harag… tök mindegy, hogy mi lesz belőle. A hangvétel sok mindenből áll, például lélegzetvétel, temperamentum, ritmus, ritmusérzék. Hát az szerelmi szemszögből is rettenetesen fontos, hogy a másiknak olyan ritmusérzéke van-e, amely megfelel az enyémnek.”

Aztán már azon gondolkodunk, milyen lehet az ő életük. Teljesen önellátók-e? Egyedül művelik ezt a kertet? Mindennap főznek? Van-e olyan, hogy társasági estét tartanak? Hány főnél húzzák meg a határt? Mekkora zajt, mennyi ingert bírnak befogadni, elviselni? Hogy bírták el, hogy egy egész stáb sertepertélt körülöttük? Nem remeték, de elvonultan élnek. Közösségben ugyan, de még negyven év után is kicsit kívülállónként – vélelmezi az ember. És lehet, hogy egyáltalán nincs igaza. Csak azért tévedt errefelé, mert ebből a filmből úgy tűnik, mintha egy Grimm-mesébe csöppenve az erdő szélére száműzték volna magukat.

Ahol már semmi földi hívságnak nincs helye:

„Az az alapszabály, hogy olyat lehet elajándékozni, amit az ember szeret. Amit az ember nem szeret, azt dobja ki. Mindent, amit elajándékoztam, szerettem mint tárgyat, mert tartalma volt, tartalmas tárgyak voltak.”

Ha jól számolom, Kárpáti György Mór rendezőnek minden eddigi filmjét láttam (talán egyes vizsgafilmjeit nem), de ezzel alkotta meg az eddigi legjobbat. Pedig nem is az ő művészi kiteljesedéséről szól, „csak” egy alázattal, nagy műgonddal és kíváncsisággal véghez vitt megbízás, és mégis: tökéletesre csiszolt gyémánt. És nemcsak ő tette bele minden tudását és érzékenységét, hanem a többi láthatatlan alkotó is: éteri Laurie Anderson zenéje Pálos Gergely lélegzetelállítóan finom, mégis erőteljes képei és Vághy Anna kellemes ritmusú, pontos vágásai alatt, és bár a kérdezőket (Kalmár Melina történész és Simonyi Balázs) nem látjuk és nem halljuk, el lehet képzelni, mekkora feladat lehetett felnőni ahhoz a feladathoz, hogy Nádas Péter valakit partnernek tekintsen. Olyan szépen összeforrott ez a stáb, annyira ritkán látni, hogy valóban egy hajóban eveznek. 

És mi velük ringatóznánk még hosszan, mert kivételesen csak 65 percet kértek az életünkből – és még olyan jó volna benne maradni. Csak bámészkodni és elmélkedni, hagyni az időt lelassulni és csordogálni, míg teljesen ránk esteledik. És amikor a végén, az utolsó képben belenézünk Nádas Péter arcába, abban az egymásra nézésben már annyi minden van.

„Mélabús emberek nélkül a világ egy még bolondabb hely lenne. […] Csak tettvággyal teli ember, az maga az őrület. Tehát kell lennie olyan egyedeknek, akik erről a sok tettvágyról gondolkodnak, az istenért!”

(A Saját erdő március 30-tól látható a művészmozikban, a cikkben olvasható idézetek pedig benne hangzanak el.)

Kiemelt kép forrása: Cirko Film

Gyárfás Dorka