–

Ha egy színház unalmas, az büntető.

Ha egy színház unalmas, az pusztító. 

Ha egy színház unalmas, akkor legszívesebben kirohannál a világból, nem csak az épületből.

Először is szemét dolog, mert a színház egyik percről a másikra lesz unalmas. Eleinte még elég volt beszívni a színházszagot, mélyen letüdőzni, és az ember vére máris felpezsdült. Eleinte még érdekes volt, egy csomó új dolog jelent meg a színpadon, ki kellett találnunk, hol vagyunk, kik ezek a szereplők, milyen a kapcsolatuk. Aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy már semmi nem köt le. Keresed az élményt, az érdekeset, de nincs sehol. Ugyanúgy zajlik tovább a játék, ahogy egy perccel ezelőtt: a színészek beszélnek, jönnek-mennek, ugrálnak-vetődnek, te egyszer csak mégis konstatálod, hogy unatkozol.

Ha egy színház unalmas, az rosszabb, mintha rossz lenne.

Ha egy előadás csapnivaló, akkor tudod, hogy csak a szünetig kell kihúznod, és elmehetsz. De ha „csak” unalmas, akkor minden percben reménykedsz, hogy újra érdekes lesz. És minden percben csalódsz. Szünetben sem mész el, mert azt reméled, a második felvonás jobb lesz, de gyakran előfordul, hogy csak még rosszabb, mert még unalmasabb.

Ha egy színház unalmas, az valójában bűn – mindenkivel szemben.

Bűn a színészekkel szemben, akik ugyanúgy játszanak, kiteszik a lelküket, izzadnak, ordibálnak, bevizezik magukat, levetkőznek, szóval igazán megdolgoznak a figyelmedért, az elismerésedért és a pénzükért – de ettől még az előadás továbbra is üres. És persze bűn a nézővel szemben, mert ő meg nem tehet semmit, elaludni a színházi zsöllyében mélyen udvariatlanság (kizökkenti a többieket), másrészt szinte lehetetlen, mert – a moziszékekkel ellentétben – semmi nem tartja meg a fejed, úgyhogy egyszer csak arra ébredsz, hogy az állkapcsod csattan. 

Ha egy színház unalmas, akkor azonnal rájössz, hogy nem a látvány a lényeg, és nem számítanak a hatásvadász elemek, a vetítés, a forgószínpad, még a csupasz cici sem, csak arra vágysz, hogy két ember között végre szülessen meg egy pillanat. Igazából a csendre vágysz, a zaj csak egyre idegesítőbb lesz, egyre távolabb visz attól, hogy a szemed előtt valami végre megtörténjen.

Ha egy színház unalmas, az nemcsak bűn, hanem ami még rosszabb: szégyen is.

Szégyelli magát az ember, hogy nem tudja beszippantani őt egy olyan nagy szerző, mint Shakespeare vagy Csehov, hogy hiába énekelnek-táncolnak, hiába a világhírű zeneszerző, ő attól még az ébrenlétért küzd. És persze szégyen a színésznek is, hiszen az alkalmatlanságára mutat rá, a legrosszabbra, a tehetségtelenségre utal – úgyhogy, ha unatkozol, csak arra figyelj, nehogy az első sorokban ülj, mert ott minden nyilvánvaló.

Ha egy színház unalmas, akkor azt hiszed, veled van a baj, és ha a színész is látja – mert mégis az első sorba kaptál helyet –, akkor ő is úgy gondolja, hogy vele van a baj. És ebben valahol igaza is van…

Főleg, ha nemcsak te unatkoztál, hanem a nézők közül többen is, ami még nagyobb baj, mert ez az energia visszahat a színpadra, és a színészek csak még rosszabbak lesznek tőle. Színházban unatkozni azért is szívás tehát, mert egy ördögi körbe zárja az unalmat, amiből nagyon nehéz kitörni.

Ha egy színház unalmas, az rátelepszik az ember testére és lelkére, míg már szinte nyüszít a fájdalomtól.

Mert ha egy színház unalmas, akkor fájdalmasan az. Legszívesebben felugranál a székből, megmozgatnád a tagjaidat, körbefutnád az épületet, meghuzigálnád a nők haját, megrángatnád a férfiak szakállát, könyörögnél, hogy valaki adjon egy fogpiszkálót, hogy kitámaszd vele a szemhéjad, és küldjön vért az agyadba, mert olyan szinten lezsibbadt, hogy csak mozgó pontokat látsz, mint a mikroszkóp alatt. Ha a színház unalmas, az egyetlen módszer, hogy ébren tartsd magad – és ne zavarj vele másokat –, ha bekapsz egy cukorkát, mert amíg szopogatod, addig nem tudsz elaludni. De ha elfogy, jaj neked.

 

Ha egy színház unalmas, az az egész ügynek árt. 

Olyankor az ember – miután átgondolta, milyen feladatai lesznek másnap, kinek mit vesz születésnapjára, és kit fog felhívni, ha lesz öt szabad perce – arra gondol, hogy esetleg nem kéne ennyit színházba járni, elvégre elég sokszor unatkozik. Mikor is látott utoljára egy jó előadást? Töri az ember a fejét, és nem jut eszébe semmi, csak az összes többi unalmas élménye, és arra jut, hogy a színház válságban van. Nem azért, mert a mozi meg a Netflix túl sok ingerhez szoktatott minket, és nem azért, mert az élő játék elavult műfaj, hanem azért, mert mostanában nagyon ritkán történik meg, aminek meg kellene történnie, és minden más esetben az egésznek semmi értelme.

Ha egy színház unalmas, akkor elbasztál vele egy estét.

Pedig alig van időd a barátaidra, alig van időd bármire, és ezt az előadást még vártad is, azt hitted, jó lesz, ehelyett itt kornyadozol, és az estédet siratod, amit bármi másra is használhattál volna. És még éhes is vagy, mert ez a hétórás kezdés a legnagyobb hülyeség, pont vacsoraidő, este tíz után már jobb nem enni, előtte meg még nem voltál éhes – itt vagy egy kurva unalmas színházi előadáson, és még a gyomrodat is mardossa az üresség. Na, az legalább pár percre leköti a gondolataidat, hogy mit volna kedved enni.

Ha egy színház unalmas, akkor előtör belőled a nosztalgia.

Bezzeg amikor Latinovits koptatta ezeket a deszkákat, meg amikor Balkay játszotta a Platonovot, meg amikor Eszenyi még színpadon volt… Basszus, azon kapod magad, hogy visszasírod az Eszenyit is, mert ő legalább unalmas, hát az biztos nem volt.

Ha egy színház unalmas, akkor úgy érzed, a világban minden elromlott. 

Hát hová érdemes még kimozdulni? Hát hol hallasz még igaz szót? Hol mutatják meg, mit művelünk mi, emberek egymással, és hol adnak valami szépséget, valami vigaszt? Hát már a színházban sem lehet bízni? Hová meneküljön az ember akkor a valóságtól? 

Minden szempontból kivételes volt – Ragályi Elemértől búcsúzunk

Kult – 2023. március 31. – GyD

Ne tegyétek ezt velünk. Ne untassatok. Ne szívassuk egymást. Nézzünk egymás szemébe, és legyünk őszinték – csak ennyit akarok. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ John M Lund Photography Inc

Gyárfás Dorka