Egyszer nézhető gyilkosságok – A bostoni fojtogató című filmről
A hatvanas évek Bostonjában megerőszakolnak és brutális kegyetlenséggel megölnek 13 nőt. A támadásokat fényes nappal követik el az áldozatok lakásán, a rendőrség mégis szinte tehetetlen. Az American Reporter újságírójának, Loretta McLaughlinnak tűnik fel, hogy az egymástól függetlennek tűnő ügyek között mégis van egy kapcsolat: az áldozatok nyakára kötött harisnya, amellyel megfojtották őket. Nekiáll felgöngyölíteni az eseteket, ám több akadályba is ütközik. Ez már önmagában érdekes alapsztori lenne egy izgalmas thrillerhez, ám mindez nem egy elmés forgatókönyvíró agyának szüleménye, hanem valóban megtörtént bűneset. Ennek ellenére a nemrég a Disney+-on megjelent A bostoni fojtogató című film nem egy lebilincselő pszichothriller, csak egy nagyjából oké, kicsit középszerű, leginkább jó iparosmunkaként leírható mozi. Dián Dóri SPOILERES írása.
–
A bostoni fojtogató esete igazán érdekes és kiemelkedő történet a sorozatgyilkosságokon belül, nem véletlenül készült már róla egy film az utolsó gyilkosság után négy évvel, 1968-ban, Tony Curtis és Henry Fonda főszereplésével. Richard Fleischer mozijában a rendőrség szempontjából követhettük az ügyet, a most megjelent alkotásban viszont a gyilkosságokról beszámoló sajtó van a fókuszban.
Nem meglepő, hogy újra elővették a bostoni fojtogató történetét, a streamingoldalakon hasítanak a megtörtént bűnesetekről szóló filmek és sorozatok, kézenfekvő hát, hogy minden ilyen sztorit előásnak, és (újra) feldolgoznak. Nem vállalt hát nagy kockázatot Matt Ruskin rendező, amikor egy éppen dübörgő trendre ugrott fel A bostoni fojtogatóval, ám ahogy az lenni szokott, a téma önmagában nem viszi el a show-t, ha nincs benne kellő mélység.
Egy bonyolult ügy
Egy máig megoldatlan gyilkosságsorozat feldolgozása – mint amilyen a bostoni fojtogató esete is –, úgy képzelem, nehezebb dió lehet, hiszen pont az egyik legizgalmasabb aspektusa marad ki a történetnek: a gyilkos kiléte és motivációi.
Ráadásul elég komplikált az ügy, mert egy Albert DeSalvo nevű bűnöző beismerő vallomást tett ugyan, ám az a mai napig nem tisztázott, hogy valóban ő követte volna el a gyilkosságokat.
A 13 megölt nő ügyében nem állt soha senki bíróság elé, egyértelmű tettes híján pedig nyilván esély sem volt arra, hogy egy Mindhunter-féle, a bűnözők gondolkodásában mélyen elmerülő pszichothriller készüljön az esetről, főleg, hogy a profilozásnak még híre-hamva sem volt a hatvanas években.
A film végén sugallt, több gyilkost emlegető megoldás logikus magyarázat lehetne az áldozatok sokszínűségére és az elkövetési mód változatosságára, ám mindez csak érdekes elmélet marad, hiszen a valóságban soha nem bizonyítottak ilyesmit, csak gyanú szintjén merült fel mint lehetséges megoldása a történetnek.
A valódi főszereplő
Hatalmas csavarok helyett így a film főszereplőjének kellene elvinnie a sztorit a hátán, és sajnos ez a leggyengébb szála a mozinak. A hatvanas években újságírónőnek lenni nem lehetett könnyű feladat, már ha az ember nem háztartási gépekről és divatról akart írni. Ez a film felütése is, a Keira Knightley által játszott Loretta mindent megpróbál, hogy oknyomozó újságíróvá léphessen elő, ám a szerkesztője nem engedi kitörni a skatulyából. Aztán feltűnik neki, hogy a fojtogatós gyilkosságok között lehet összefüggés, és utánajár a történetnek.
Ebből a kiindulópontból már körvonalazódik, hogy a film fókuszában Loretta nyomozása lesz, de ez csak a látszat. McLaughlin ugyanis nem túl érdekes karakter, és bár kísérletet tesznek az alkotók, hogy árnyalják a személyiségét, valójában csak a felszínt kapargatják. Megmutatják, hogy a karrierépítése a házassága rovására megy, látjuk (néhány klisé eldurrantása nyomán), hogy milyen veszélyes tud lenni, ha az ember a nyilvánosság előtt kutat egy még szabadlábon lévő bűnöző után kutat, és azt is, ahogy Loretta próbál érvényesülni egy erősen férfiak által uralt közegben.
Mindez azonban csak felszínes bemutatás, semelyik témának nem mennek a mélyére.
A rendezőt ugyanis láthatóan sokkal jobban izgatják a gyilkosságok, és a rejtély, hogy ki(k) állhat(nak) mögöttük, mint a saját főszereplője.
A film vége felé már konkrétan az volt az érzésem, hogy jobb híján McLaughlint tették meg főhősnek, ha már a gyilkos(oka)t nem lehetett. Ezt a gyanúmat igazolja az is, hogy Loretta kollégáját, Jean Cole-t, akivel együtt dolgoztak a cikkeken, egyszerű mellékszereplővé fokozták le – de Carrie Coon még így is izgalmasabb a kicsit sótlan Knightley-nál.
Checklist
A bostoni fojtogató, bár majdnem két óra hosszú, igazán feszes tempót diktál, nem időzünk el egyetlen áldozaton vagy kisebb fordulaton sem. Emiatt is nehéz azonosulni bármelyik szereplővel, és az áldozatokért izgulni sincs idő. Kicsit olyan érzésem volt a film után, mintha Ruskin összeírta volna, hogy milyen eseményeket akar feldolgozni, és ezen a listán szépen egyenletesen végig is halad, kipiálva és letudva mindet. Egy perc üresjárat nincs a filmben, de épp ezért kicsit monoton is, nincsenek benne se mélységek, se magasságok.
Teljesen oké
Ezzel együtt A bostoni fojtogató nem rossz film. Korrektül elmesél egy történetet, néhol kifejezetten kreatív megoldásokkal.
Például igen ötletes – és hátborzongató – volt, amikor az egyik gyilkosságnak csak a fültanúi lehettünk, miközben végig egy fürdőkád csapját láttuk.
(Ebből is gondolom, hogy a rendezőt leginkább a fojtogató érdekelte: a gyilkosságokat igazán ötletesen mutatta be, míg a főszereplő személyiségébe már nem ölt annyi kreatív energiát.)
A filmnoiros hangulat is sokat dob az összképen, és néhol tényleg sikerült elérniük, hogy kicsit izguljak a főszereplő testi épségéért. Összességében egy egyszeri filmes estére megfelelő, de hamar felejthető film A bostoni fojtogató.
A bostoni fojtogató a Disney+ kínálatában érhető el.
Kiemelt képünk forrása: Hulu
