–

Marketingzsenik

A koncepció adta magát; a világ egyik legnagyobb könyvkiadójának két legnagyobb bestsellerét [Prince Harry: Spare (Tartalék) és Gabor Maté: The Myth of Normal (Normális vagy)] egymás mellé helyezve nem összeadódik a marketingérték, hanem minimum összeszorzódik. Milyen jó lenne egy légtérbe terelni a két szerzőt és a két kötetet, majd online eseményként jegyet árusítani rá (a „nemzetközi jegy”, amelyhez kötelezően jár egy példány a sussexi herceg életrajzi könyvéből, darabonként 34,30 angol fontba, azaz nagyjából tizenötezer forintba került), és az egészet élő terápiás ülésnek hívni! Bárkinek pattant is ki a fejéből az ötlet, gratulálok! Tényleg, csillagos ötös. 

Már csak az volt hátra, hogy meggyőzzék a világ egyik legismertebb traumakutató orvosát, a Kanadában élő, magyar származású Máté Gábort, és a hivatalos brit királyi „családi vállalkozást” nemrég a kaliforniai partvidék kínálta magaséletre cserélő Harry herceget, hogy vállalják el a formabontó nyilvános szeánszot. Nekem az az érzésem, hogy ez nem volt nehéz.

Máté Gábor, akivel magam is beszélgettem már néhányszor, elképesztő energiával járja a világot, szerepel, hirdeti a traumatudatosságot, és hirdeti a könyveit. Míg Harrynek hosszú évek óta a küldetése a mentális betegségekkel kapcsolatos érzékenyítés és edukáció, arról nem is beszélve, hogy a Nagy-Britanniából való távozása óta a J. R. Moehringer szellemíró segítségével elkészült életrajzi kötetében a palota kapuőreit teljesen maga mögött hagyva, életében először hallathatta a saját hangját, mesélhette el saját megéléseit.

Azt képzelem, hogy egy rendkívüli módon korlátozott kommunikációs és érzelmi térből kiszakadni euforikus érzés lehet, és könnyű rákapni a szabadság ízére. Ráadásul már sok vesztenivalója sincs.

Hiszen Harry és Meghan gyűlölői már mindent és mindennek az ellenkezőjét is elmondták, odakommentelték, leírták róluk, őket meggyőzni nem lehet, a család tagjai pedig ennél jobban már nem tudnak haragudni rájuk, és immár (pár napos hír) korábbi londoni otthonuktól, a Frogmore Cottage-tól is megfosztották őket. Hát, mi jöhet még?

Harry herceg és Máté Gábor az online közvetítésen

Nos, egy – az ígéret szerint – intim diskurzus jöhet, egy „őszinte beszélgetés veszteségről, gyászról, traumáról és gyógyulásról”, ahogy Máté Gábor a felvezetőben elmondja.

Ha valaki képes arra, hogy kimozgassa Harryt a magáévá tett és meggyőzően hangoztatott traumatudatos kommunikációs panelek mögül, akkor az Máté Gábor – gondolom én, amikor elhelyezkedem a képernyő előtt. 

Harry: Nem vagyok áldozat

A dolog ígéretesen indul. Kell fél perc, amíg megszokom a Pinterest-esztétikát a könyvekkel, a bézsekkel, valamint a softbox világítással, és túlteszem magam a tényen, hogy nagyon úgy tűnik, nem élőben vagyunk (noha a bal felső sarokban végig ott van a Live felirat). De aztán Máté belevág a compassionate inquiryba (a kanadai orvos saját fejlesztésű és levédetett terápiás interjúmódszere, amelyet együttérző betekintésként szoktak fordítani) a kérdéssel, hogy vajon Harry áldozatnak érzi-e magát. 

A válasz túl gyorsan és túlságosan összeszedetten érkezik; nem, nem érzi magát áldozatnak, egyáltalán nem a sajnálatra utazott a története elmesélésével. Ellenben két évtizede foglalkozik azzal, hogy felhívja a figyelmet a pszichés egészség fontosságára és arra, hogy a mentális betegségek stigmatizálása káros, úgyhogy ezzel a könyvvel ezt a szolgálatot kívánja folytatni. Úgy érzi, az a feladata az életben, hogy tudatosítsa: törékenynek lenni szabad, sőt, kell.

Ne értsétek félre, nincs bajom ezzel, sőt kifejezetten örülök annak, hogy beszélünk róla. Hogy ez a szélsőségesen ismert ember felfejti a saját traumáját és az annak nyomában megjelenő tüneteit. Fontos, hogy szavakat ad, hogy mutat egy példát, hogy ott ül a kanapén, és vállalja. Fontos, hogy látjuk:

a trauma, a gyász, a veszteség, az érzelmi depriváció okozta fájdalom az egyik leguniverzálisabb emberi élmény. De valahogy mégis… megkeseredik a szám íze, ahogy a beszélgetés előrehaladtával újra és újra visszatér ugyanahhoz a két-három marketingmondathoz. 

Máté Gábor becsületére legyen mondva: ő újra és újra megpróbálja visszaterelni Harry személyes történetére a szót, visszahúzni a herceget a beszélgetés célterületéül megjelölt bensőséges térbe. Csak hát, egy igazi kommunikációs nagyágyúval van dolga, aki az anyatejjel szívta magába a szereplést. Ráadásul a sokat látott szakember a beszélgetés előrehaladtával láthatóan egyre elfogódottabbá válik. 

Máté Gábor: Harry története a nélkülözés története

A brit királyi család alacsony érzelmi középhőmérsékletéről már a Tartalék előtt is legendák és anekdoták tucatjai keringtek. Még csak A korona című (tudom, tudom: fikciós) sorozat sem kellett hozzá, hogy tudjuk: a Windsor családban a gyerekeket nem az a pihe-puha, szeretetteli szülői gondoskodás veszi körül, amit a szakirodalom (és az emberi természet) kívánatosnak tartana. A titokban hullatott könnyek rászáradnak a gyerekarcokra, az ölelés kivételes alkalom, a lelki segítségnyújtás pedig sokáig egyáltalán nem ismert, és ezekben a „modern időkben” is csak épp hogy megtűrt műfaj.

Harry könyvének is azok a legszívszaggatóbb részei, ahol a gyerekként megélt magányról, az érzelmileg sivár környezetben állandósuló hiányállapotról mesél. Nem véletlenül ezekből a szövegekből idéz Máté Gábor is, rámutatva, hogy például Diana halála után a 12 éves Harryt vigasztaló Károly mindössze egy térdsimogatásra, amikor pedig hazatért az afganisztáni háborúból, egy vállpaskolásra volt képes. A hangsúly a képesen van. Hiszen Károlyt magát is ugyanez a környezet alkotta olyanná, amilyen. Ő volt az az aprócska kisfiú, akit az édesanyja, II. Erzsébet királynő, ott hagyott a palotában a személyzettel, mert több hónapos utazásra szólította a hivatása, majd amikor visszaért, egy nagyon hasonló vállsimivel köszöntötte a gyereket. Szóval, mutat rá az orvos-kutató: ez a működés multigenerációs a családban, és egy olyan spirál, amelyből csak erővel lehet kitörni. Valahogy úgy, ahogy Harry csinálta. 

Ebbe a kontextusba helyezi el azt a mondatát is Máté Gábor, amelynek az első feléről már az elhangzása pillanatában sejtettem, hogy a brit bulvársajtó főcímei között landol majd (megnéztem ma reggel, és tényleg): 

„A te történeted a nélkülözés története – nem fizikailag, mert a világ egyik legkiváltságosabb családjába születtél, és nem is azért, mert nem szerettek, hanem azért, mert korlátozottak voltak a képességeik; nem tudtak elég jól szeretni téged.”

Vilmos és Harry, folytatja az orvos, már eleve egy szeretetmentes, hűtlenséggel fertőzött házasságba született, egy olyan apához, aki szereti a gyerekeket, de nem tud nem távolságtartó lenni érzelmileg, hiszen ő maga is ezt élte meg gyerekként. „Pedig az állatok is megölelik a csemetéiket” – mondja Máté Gábor, Harry pedig hevesen bólogat: „Igen, igen! A feleségem és én sokat tanulunk a múltunkból. Nagyon igyekszem elárasztani Archie-t és Lilibetet szeretettel és ölelésekkel. Férjként és apaként óriási felelősséget érzek azért, hogy ne adjam tovább a saját traumám okozta hibás működést. Napi szinten van ezzel dolgom, mindig tudatosítanom kell magamban, és néha még mindig azon kapom magam, hogy nem sikerül.”

Az orvos-kutató erre siet hozzátenni, hogy Harry helyzete (ebből a szempontból) sajnos nem kivételes, sokunk traumatizálódik a gyerekkora során így vagy úgy. A trauma valóban az emberi lét egyik alapélménye – a kérdés tehát nem ez, hanem az, hogy mit kezdünk vele, hogy kezdünk-e vele valamit, vagy belecsontosodunk a hibás mechanizmusokba és továbbfűzzük őket. Az első lépés a gyógyulás felé pedig a tudatosítás. Annak felismerése, hogy „vérző” lelki sebünk, azaz traumánk van. Ide szúrom be, hogy Máté Gábor ebben a beszélgetésben is elmondta azt, amint mindenhol elmond: a trauma nem az, ami történik velünk, hanem az, amit a történés okoz bennünk. 

Harry egész léte és eddigi életútja pedig kiválóan példáz egy másik univerzális humán élményt: a kötődés és az önazonosság (attachment and authenticity) ellentmondását, amely tulajdonképpen a legtöbb lelki sebünk eredője. A Tartalék című kötetből is felsejlik, hogy

a herceg életének talán legfontosabb témája a szabadság; az a harc, amelyet az önazonos, autentikus személyes identitásáért vív a családi környezettel és a vele született ranggal járó elvárásokkal, konvenciókkal szemben.

Harry erre megjegyzi, hogy amellett, hogy tisztában van a születési privilégiumaival, ő tulajdonképpen egész életében kívülállónak érezte magát minden közösségben (éppúgy, ahogy az édesanyja), egészen addig, amíg be nem került a hadseregbe. Oda ugyanis kifejezetten „diszfunkcionális családból származó embereket kerestek”. Márpedig „a királyi hírnév egy luxusfogság”, amiből ő kitört, annak érdekében, hogy megélhesse az autentikus önmagát, és úgy szerethesse a feleségét és gyerekeit, ahogy akarja.

Máté Gábor diagnózisa(i) Harryről

A beszélgetés legizgalmasabb és egyben a szakember, a herceg és a néző szempontjából egyaránt legnehezebb szakasza a harmadik harmad, amikor Máté Gábor előveszi a jegyzeteit, és megpróbálja szembesíteni Harryt azokkal a diagnózisokkal, amelyeket a könyve alapján felállított. Az együttérző betekintés ezen a ponton inkább egy együttérző küzdelemmé válik, amit nem is bántam, mert legalább történt valami újdonság azon túl, amit a két könyvben már elolvashattunk. 

Máté Gábor tehát előveszi a jegyzeteit, és elkezdi sorolni, hogy a sussexi herceg tünetei alapján valószínűleg felállítható egy figyelemhiány-zavar (ADD), egy pánikbetegség, egy agorafóbia, valamint egy depresszió diagnózisa. És itt végre, ha többre nem is, de néhány pillanatra, megbillen annyira az egyensúly, hogy picit félrecsúszik Harry végtelenül profin kiszámított tudatos jelenléte, és kiviláglik mögüle egy emberi arc. Láthatóan zavarba hozza, hogy akkor itt és most neki végig kell hallgatnia, amit ez a világhírű orvos el akar mondani róla, és közben igaziból is demonstrálni kellene mindazt, amit oly csodásan felpántlikázott a marketingszövegekkel az eddigiek során. Azaz: közönség, valódi Harry, valódi Harry, közönség: ismerjétek meg egymást.

Bár a herceg igyekszik folyamatosan kicsusszanni ebből azzal, hogy hát igen, ilyen ez az emberi lét, sokan tudnak hozzá kapcsolódni, minden bizonnyal sokat segítünk ezzel másoknak és a többi, de végül csak működik a dolog.

Harry beleáll, és láthatóan elgondolkodik, pont úgy viselkedik, mint bármelyikünk, amikor valamilyen diagnózist hall magáról egy orvostól. Megrendülten fel is teszi a legemberibb kérdéseket: doktor úr, „van a gyógyulásnak korhatára”? Illetve: „Érdemes ennek utánanéznem, foglalkoznom vele?”

Igen, Harry, meg lehet gyógyulni, méghozzá úgy, ahogy te is csinálod: tudatosítással, jó minőségű emberi kapcsolatokkal, terápiával, gyakorlatokkal.

És igen, érdemes.

És igazából, ezért a néhány percért ezt az egész beszélgetést is érdemes volt megcsinálni és végignézni.

AD(H)D és ajahuaszka, avagy: ami a két kanapét összeköti

A legszebb az egészben az, hogy nemcsak a közönség és a herceg, hanem Harry és az orvos között is itt oldódik fel ez az elfogódottságból és könyvmarketingből szőtt áttetsző hártya. A szemünk előtt megszületik két egymást kölcsönösen tisztelő, traumatizált ember szövetsége. Máté Gábor és Harry sussexi herceg között ugyanis több hasonlóság van, mint gondoltuk. 

Azt az orvos-traumakutató 2000-es Scattered minds (magyarul 2013-ban jelent meg Szétszórt elmék címen) című könyve óta lehet tudni, hogy ő maga is figyelemhiány-zavarral küszködik, ami ráadásul nála hiperaktivitással társul (ADHD). Ezt a tudást siet is megosztani beszélgetőtársával, hozzátéve, hogy nála az ötvenes éveiben diagnosztizálták a tünetegyüttest, amit nem betegségnek, hanem egy „abnormális mennyiségű és minőségű stresszre adott normális válasznak” tart.

Ahogy az is ismert tény róla – és ezzel a beszélgetés alapján Harry is tisztában van –, hogy maga is megélte a „nem vagyok méltó a szeretetre” rettenetes gyermeki élményét, amikor az édesanyja a holokauszt idején, végső kétségbeesésében egy vadidegen ember kezébe nyomta a tizenegy hónapos Gábort, hogy megmentse az életét. Mert, noha a történelmi időszak, a privilegizáltság szintje és a szituáció is szöges ellentétben áll a sussexi herceg sorsával, a tapasztalat érzelmi megélése, és a traumás seb nagyon hasonló: nem vagyok méltó a szeretetre, nem vagyok elég.

És ez a két ember nemcsak a fájdalomban kapcsolódik össze, hanem a gyógyulásban is.

Harry ugyanis Máté Gábor kérdésére őszintén beszél a kábítószer-használatáról is, amit a könyvében is felfed. Kiderül, hogy a kokain nem lett a kedvence, mert „nem tett hozzám semmit”, a marihuánát szereti, de ami igazán bejött neki, az az ajahuaszka, egy erősen hallucinogén, tudatmódosító hatású főzet, amelyet egy amazóniai őserdőben honos növényből készítenek, és az italt (elvileg) szakemberek által felügyelt szeánszokon fogyasztják (elvileg) ott, ahol ez nem illegális. Hallucinogénekkel Máté Gábor is dolgozik a függők és traumatúlélők kezelésében (vannak a szakmában, akik vitatják ezt a módszert), illetve ő maga is alkalmazta a saját lelki sebeinek gyógyítására (erről a vele készült Elviszlek magammal-epizódban is beszélt).

Ahogy Harry fogalmaz, az ajahuaszka-szertartás neki abban segített, hogy „definiálta azt, hogy ki vagyok valójában, megtisztította a szélvédőt, lebontotta az életkörülményeim miatt körém vont szűrőket, segített végre ellazulni”. Itt az orvos, amellett, hogy hevesen bólogat, hozzáteszi: csakis szakember által kísérve szabad alkalmazni az ajahuaszkát, mert nem megfelelő körülmények között káros lehet. 

Végezetül, a két férfi egyetért abban, hogy traumából gyógyulni szinte lehetetlen megtartó, támogató kapcsolat nélkül. Máté Gábor azt vallja, hogy

a társunkat a traumáink választják, így nem véletlenül kerülünk össze azokkal emberekkel, akik rosszabb esetben tovább bántanak minket, jobb esetben viszont együtt tudunk gyógyulni velük. 

„Én foglya voltam a saját világomnak, ahová ő megérkezett egy teljesen más világból – mondja el Harry a találkozásáról Meghan Markle amerikai színésznővel, gyerekei anyjával. – A társam egy kivételes ember, és örökké hálás leszek neki azért, hogy velem tart, és közben teret is hagy nekem. Semmit nem tudtam volna változtatni az életemen, ha én magam nem lettem volna képes tudatosítani, hogy miben vagyok, és változtatni akarok.” 

Csodás végszó, köszönjük szépen, a „közönség kérdéseit” pedig felejtsük is el gyorsan, mielőtt emlékeztetnének bennünket arra, hogy eredetileg miért is jött létre ez a beszélgetés; a kandallópárkányra diszkréten ragyogó fénybe kihelyezett Random House-kötetekre. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Facebook / Gabor Maté / Michael Moster; Getty Images / Samir Hussein / WireImage

D. Tóth Kriszta