Jim meg én (esetleg még az Irén) – Boldog születésnapot, Jim Carrey!

–

Miért mentél a Buddhista Főiskolára? Buddhista vagy? – szegezték már nekem sokszor a kérdést, és isten (?) látja lelkem, én tényleg igyekeztem őszintén, a valóságnak megfelelően válaszolni. Vagyis nem csak úgy rávágni a sablonválaszt, hogy: mert érdekelt a keleti kultúra, vagy mert ott indult karate és japán szak. Tényleg töprengtem, kerestem a momentumokat az életemben, melyek e filozófia felé tereltek.

Melyik lehetett az a pont?

Volt ilyen pont? Vagy már eleve így születtem?

Egyébként valószínűleg igen, valószínűleg eleve láttam valamilyennek a világot és ehhez találtam meg később az ösvényt. De azért akadt néhány dolog, ami egyértelmű mérföldkő volt. Például a gimis töritantárunk, aki zen koanokat olvasott fel nekünk. Vagy gyermekkorom nagy kedvence, a Star Wars.

Azt meséltem már, hogy miután megnéztem az első részt, Jedi lovag akartam lenni? Az erő, az energia, a tudat megregulázása… Na, érted, nem? És tudod, ott van Yoda, aki tulajdonképpen egy kis zöld szerzetes. Aztán jött Brad Pitt és a „Hét év Tibetben”, meg a mosolygós dalai láma.

Aztán valamikor a tavalyi évben, ráuntam a sorozatokra, amiknek egyébként baromi hálás vagyok, ugyanis ezek rángattak ki egy elég nehéz időszakból, csak egy idő után úgy éreztem, hogy már nem bírom a végtelenségig dagasztott mindig-történik-valami-és-sosincs-igazi-lezárás sztorikat. Ugye, a gyártók – a minél nagyobb haszon reményében –, amit csak lehet, kifacsarnak egy-egy történetből, és amikor már végleg elfáradt a sztori és ezzel együtt belefáradtak a nézők is, akkor rittyentenek egy béna befejezést, vagyis elmarad a katarzis. Egy szó, mint száz, meguntam a sorozatokat, de baromira elegem volt már a két-három órás filmekből is (amiknek nagy részét simán meg lehetne oldani feleannyi játékidővel is, erről Gyárfás Dorka ÍRT korábban, ezért elkezdtem újranézni a kedvenc filmjeimet a 90-es évekből (amiknek van eleje, közepe, vége, és általában másfél órásak). Így jött szembe velem ismét Ace Ventura, az állati nyomozó.

És akkor döbbentem rá, hogy valószínűleg ez is egyike volt azoknak a dolgoknak, amik irányba állítottak.

Hogy mennyire meghatározó élmény volt ez a film anno számomra? Annyira, hogy kisiskolásként az egyik osztálytársnőmmel Ace Ventura-vallást is alapítottunk (na, jó, lehet, hogy ő csak hagyta magát rábeszélni). Ennek lényege az volt, hogy szerettük az állatokat. Állatbarát klubot is alapítottunk. Még asztali áldásunk is volt, valami olyasmi, hogy „Ace, Pöcök és a turha nevében, shikaka”… vagy valami ilyesmi.

A filmben történnek utalások a buddhizmusra, igaz, a kolostori élet és a szerzetesek inkább csak vicces elemként szerepelnek, ábrázolásuk elég messze van a valóságtól, a különböző ezoterikus utalások és elemek pedig egy szép nagy katyvaszt alkotnak. De azért a hangulat mindenképp átjön.

Ám nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy Ace Ventura valójában egy tök menő arc. Hogy miért?

Először is ő egy igazi punk, a szó jó értelmében

Öntörvényű, a maga ura, és magasról tesz a társadalmi elvárásokra. 

Olyan szakmája van, amit imád, és kitart mellette, akkor is, ha éppen le van gatyásodva, és akkor is, ha mások cikizik emiatt (például a többi nyomozó).

Ha kinevetik, mert különc? Nemhogy nem szégyelli magát emiatt, még rá is tesz egy lapáttal. Inkább együtt nevet azokkal, akik gúnyolják, amíg azok rá nem jönnek, hogy valójában ők viselkednek hülyén.

Bár megjátssza a komplett idiótát, valójában okos, művelt és intelligens. Fejből nyomja az évszámokat és adatokat, észreveszi azokat az apró részleteket, nyomokat, amik felett mások elsiklanak. Valójában Columbo és Sherlock Holmes keveréke, csak éppen a szivárványszínű, propelleres, hülyegyerek-baseballsatyiban.

Imádja az állatokat. És azok is imádják őt. Ha kell, szájból szájba etet egy madárfiókát.

Felháborítja az állatok ellen elkövetett mindennemű kegyetlenség, akár meg is leckézteti azokat, akik durván bánnak velük.

Ért az állatok nyelvén.

Ért a nőkhöz… négyszer egymás után.

Nem izgatják a társadalmi osztályok, és hogy neki hol van ebben a nagy egészben a helye. (Lásd a partikat, amiken részt vesz).

Foggal kapja el a pisztolygolyót.

Van stílusa.

Lelki békéjének sugárzó fénye minden élőlényre ráragyog.

Ace Ventura tehát egy álmait követő, a társadalmi elvárásokkal szembemenő, egyfajta lelki békére törekvő és a többi érző lénnyel törődő pasas. Tulajdonképpen követendő példa.

És akkor még csak egy karakterről beszéltünk. 

De beszélhetnénk az őt megformáló Jim Carrey-ről is.

Arról, hogy már gyerekkorában az osztálytársait és depresszióval küzdő édesanyját szórakoztatta rögtönzött műsoraival.

Arról, hogy fiatalon eldöntötte, egyszer sikeres és gazdag lesz, és ezt meg is valósította. Írt magának egy tízmillió dollárról szóló csekket, és arról álmodozott, hogy egyszer lesz ennyi pénze. Aztán lett is, a csekket pedig apja temetési ruhájának zsebébe dugta, mielőtt eltemették.

És arról is, hogy már 13 évesen munkát vállalt, és 16 évesen kimaradt a suliból, hogy dolgozni tudjon (mint takarító), mert a családja nehéz anyagi helyzetbe került. Miután az apja elvesztette az állását, megesett, hogy egy furgonban vagy rokonok kertjében sátrazva töltötte az éjszakát.

No meg az is érdekes, hogy eleinte klubokban haknizott, majd lehetőséget kapott, hogy tévében is szerepeljen. Még mielőtt berobbant volna a köztudatba, már jó tíz éve játszott mozifilmekben is, rendezte Francis Ford Coppola és játszott Clint Eastwood oldalán. Egy sorozatnak, az In Living Colornak köszönhetően ismerték meg sokan a nevét. A sorozat különlegessége volt, hogy szinte kizárólag színes bőrű szereplőkkel készült, Carrey mellett Kelly Coffield Park játszott még benne fehér bőrűként.

Harminc felett lett igazán sikeres, miután eljátszotta Ace Ventura szerepét

Alakítása miatt elnyerte az 1994-es év legrosszabb új sztárja címet, a kritikusok pedig utálták a filmet. De a közönséget ez nem érdekelte, imádták Carrey-t, többet és többet akartak belőle. Jött a Dumb és Dumber, A Maszk, az Ace Ventura 2.

Egyre inkább zavarta, hogy összemossák őt az általa játszott karakterekkel, ezért elkezdett olyan szerepeket vállalni, amelyek színészként is kihívást jelentettek számára. Jött a Kábelbarát (ezért a szerepért 20 millió dollárt kapott – ő volt az első színész, aki ekkora összeget zsebelt be egy szerepért), a Hantaboy, a Truman show és az Ember a Holdon. Ez utóbbi filmje híres arról, hogy Jim Carrey végig, a forgatásokon kívül is szerepben maradt, teljesen átlényegült az általa megformált Andy Kaufmanná, amivel őrületbe kergette a stábtagokat és a környezetét.

Ám ebben az időszakban már üresnek és boldogtalannak érezte magát, így még jól is jött neki, hogy másvalaki bőrébe bújva élhet.

Boldogtalansága és magánya ihlette meg Michel Gondry rendezőt, aki felkérte az Egy makulátlan elme örök ragyogása egyik főszerepére. Állítólag ebbe a szerepbe Jim Carrey egy korábbi szakítását is beledolgozta.

A sikerszéria után jöttek a kudarcok, a kevésbé ütős szerepek, a meg nem értettség, a depresszió, és a botrány: őt hibáztatták egy korábbi szerelme öngyilkosságáért. Carrey évekre eltűnt a nyilvánosság elől, később derült ki, hogy a képzőművészetek felé fordult, szobrászkodik és fest, méghozzá nem is akárhogyan!

Beszélhetnék arról, hogy az utóbb időben mindenkit zavarba ejt a viselkedésével. Nem lehet megfejteni, hogy vajon megőrült, megvilágosodott, vagy csak egy újabb szerepet játszik-e, amikor furcsa nyilatkozatokat ad, például arról beszél, hogy valójában nem is létezünk, mi nem számítunk, semmi sem valóság, a létezés csupán illúzió.

De mindezekről már annyi jó cikk született, ÍRT róla például Kurucz Adrienn is.

Lehet Jim Carrey-t szeretni vagy nem szeretni, de semmiképp nem lehet beskatulyázni, mert valahogy felette áll az általunk ismert kategóriáknak. Ő egyszerűen csak ő.

Én pedig sokáig nem is tudtam magamról, hogy mekkora tisztelője vagyok, míg egyik nap nem érkezett egy csomag, benne egy festménnyel. Ajándékba kaptam. „Mert annyira szereted ezt a filmet”.

És azóta, most is, amikor írom ezt a cikket, itt van velem szemben a falon ez a festmény. Egy festmény, egy képzőművészeti alkotás arról, ahogy Ace Ventura mászik ki egy robotorrszarvú seggéből.

Egyszerűen értelmezhetetlen. Olyan, mint ő maga, aki még 61 évesen sem fér bele semmilyen skatulyába.

Kiemelt kép: Getty Images/Rich Fury/WireImage

Iliás-Nagy Katalin