Kettesben maradtunk, én és én. És túléltük!
Ilyen volt csendben, egyedül indítani az új évet
Állok a lakásban, járkálok egyik szobából a másikba. A játékok a földön pont úgy hevernek, ahogy a gazdáik otthagyták őket. A gyerekzsivaj még halkan visszhangzik a szövetekből. A macska a férjem levetett pulóverén fekszik, bizonytalanul méreget. Na jó, ezt a kóválygást be kell fejezni, csinálok egy teát. Aztán megiszom, teljes nyugalomban. Fura. Nem sürget senki. Nem szorulok ki a konyhába, a kanapén is békében ücsöröghetek. Egyszerre tudnék sikítani az örömtől, a felszabadultságtól és a szorongástól. Egyedül vagyok. Nemhogy a gyerekek óta (ami uszkve kilenc év), hanem szerintem, amióta az eszemet tudom, most először. Egy-két napnál többet az anyaság előtt sem töltöttem egyedül. Most pedig kaptam majdnem öt napot. Szabó Anna Eszter írása.
–
Spontán kimenő
Nem volt betervezve ez a pár nap, egyszerűen csak így alakult. A gyerekek a férjemmel vidékre mentek a nagyszülőkhöz, nekem viszont lejárt a szabim, jönnöm kellett vissza dolgozni.
Mivel decemberben már úgy éreztem magam, mint a főzővízben szétrobbant roppanós virsli, akárhogy matekoztunk az esetleges home office-os megoldásokkal,
úgy tűnt, mindenkinek az lenne a legjobb, ha kicsit szusszanhatnék.
Mi alapvetően úgy élünk, hogy mindent a férjemmel oldunk meg ketten. Ha ég a ház, ha fontos szülőire kellene menni, de egyikünk dolgozik, a másikunk meg logikusan a gyerekekkel kell, hogy legyen, akkor valaki esetleg besegít. De inkább az a jellemző, hogy csak nagyon SOS helyzetben élünk ezzel a lehetőséggel.
Szóval adott egy életmód, amely nem nagyon ad teret megállásnak, a felkeléstől kezdve egészen az altatásig feladat van. Ezt mi vállaltuk így, rendben is van, de töredelmesen bevallom, a sok betegeskedés, az otthonról, beteg gyerekek mellőli munka, hát, finoman szólva nem ideális.
A hétköznapi daráló mellett pedig még egy kőkemény terápiás folyamatba is belekezdtem, ami hullámokban taszít elég mélyre, hiszen rengeteg, eddig sikeresen magamba zárt dolgot felszínre hozott. Olyan volt számomra ez az időszak, mintha nyílt sebekkel közlekedtem volna. És, noha, mára a kirakós egyre több darabját a helyére tudom pakolászni, és lassan elhiszem, hogy nem zuhanok a mélybe a terhektől, a folyamat még mindig tart.
Szóval már nagyon nagy szükségem volt erre a pár nap egyedüllétre. Levegőhöz kellett jutom.
Tudatosan készültem rá, nem szerveztem magam tele programokkal, nem akartam megúszósra venni a figurát. Szerettem volna élni a csendet. Annak a szabadságát, hogy én osztom be az időmet.
Szokatlanul kisimult reggelek
Miután megittam a teámat, felszívtam magam, és mivel január elseje volt, némi ünnepélyessége is lett az egésznek. Azt mondják, az év első napja az egész hátralévő évet modellezi, tehát akkor most itt az esély jól megalapozni a következő háromszázhatvannégy napot.
Mivel lassan három hónapja időnként, pár hete pedig már mindennap előkerül a jógamatrac, ez volt az első programpontom: lenyomtam egy jógaórát, utána meditáltam, aztán játszadoztam picit a tarot-kártyáimmal. Utána kicsit zavarba jöttem: oké, jógáztam, meditáltam, kártyáztam, de hogyan tovább? Mit kezdjek a rám szakadt idővel és térrel? Hát például ehetnék. Igen, ehetek akkor, amikor én megéhezem és bármilyen hihetetlen, de egy ültő helyemben, nyugiban el is fogyaszthatom az ételt. Sőt, evés közben még sorozatot is néztem! A nagy tévén. Nem laptopon, nem telefonon. Éjjel pedig abban a pózban aludhattam, ami csak jólesett, nem állt keresztbe egyik átvándorolt gyerek végtagja sem.
Reggelente szokatlanul kipihenten keltem.
A szabadságnak ez a foka egészen letaglózott. És a zavar, ami az elején nem hagyott nyugodni, szépen fokozatosan elcsendesedett.
Nem tudom, mikor jött el az a pont, de eljött: képes voltam hátradőlni.
A nyugalom művészete: listamentes
Eleinte listákat írtam, hogy mi mindent szeretnék még csinálni, aztán később már azt is el tudtam engedni. Hülyeség lett volna azon elhasalni, hogy az általam felállított elvárások miatt menjen át egy görcsös teendőlistázásba. Pedig azért benne volt a pakliban, hogy ráfeszülök arra, hogy ez egy feladat, hogy nekem most nagyon tartalmasan kell töltenem ezeket a napokat, szerencsére idejében leállítottam magam, amiért nagyon hálás vagyok magamnak.
Úgyhogy lelazultam, a harmadik napon már semmilyen listát nem írtam. Dolgoztam, a magam tempójában, nem befolyásolt a gyerekek véget nem érő éhségrohama, a jövés-menés. Csodálkoztam is, hogy feleannyi idő alatt elvégeztem mindent, mint máskor. Rendet raktam, kitakarítottam, és az egész tér az enyém volt. Sorozatmaratonokat tartottam, céltalanul (!) sétáltam, néha átmentem az unokahúgomhoz, aki pár hete szülte meg a kisbabáját, és először voltam a „másik” oldalon, hogy én voltam az irigyelt, épp kimenőjét tartó anya.
Egészen más ám úgy az egyedüllét, ha már tudja az ember, mekkora kincs magunkban lenni! Meggyőződésem volt, hogy nekem ez nem való, de kiderült, hogy csak azért éreztem így, mert még sosem próbáltam.
Soha rosszabb évindítást!
Egy olyan év után, mint a tavalyi, igazi ajándék volt ez a néhány nap.
Meg kellett élnem, hogy nem vesztettem el végleg a magamra figyelés képességét. A legnagyobb bravúr pedig az volt, hogy mindezt sikerült bűntudat nélkül megtenni.
És aztán igazi öröm volt felfedezni, hogy egy idő után hiányzott a zsivaj. Igazi katarzist adott, amikor megérkezett a férjem a gyerekekkel, a lakás újra megtelt élettel. Ahogy az is katartikus, hogy most először tapasztalom, milyen érzés, ha van tartalékom, amihez nyúlhatok. Persze nem tudom, meddig tart, lehet, hogy csak ma estig.
De ez a néhány nap, amit magammal (és a végül mégiscsak a társaságomra fanyalodó macskával) töltöttem, egész biztosan megadta a módját az évindításnak. Most (még) elhiszem, hogy idén új szintre emelkedhet a kapcsolatom magammal.
Akár kettesben is maradhatunk, én meg én, anélkül hogy bántanánk egymást. Ez újévi fogadalomnak sem utolsó.
A képek a szerző tulajdonában vannak
