Az SNI-s gyerekek előtt gyakran zárulnak be kapuk, amelyeknek nem szabadna bezárulniuk

–

Előadás szakembereknek az ELTE PPK-n

Nagyon nehezen találtunk időpontot a beszélgetésre, mert Sarlós Erzsébet, az ELTE PPK Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézet oktató-kutatója, gyógytestnevelő, szenzomotoros terapeuta rendkívül elfoglalt, ezért elmentem az egyik előadására, amelyet szakembereknek tartott. Több kollégájával beszélgetett a szakavatott közönség előtt arról a módszerről, amely sok évtizedes kutatómunkájának eredményeit foglalta össze, és az általa írt A Stephens-Sarlós-program című könyvet is bemutatták ezen az eseményen.

1882-ben jelent meg az első olyan mű, ami a csecsemőkori reflexekkel foglalkozott. Ez azért fontos, mert az említett reflexek amennyiben nem épülnek le, nagyon sok problémát okozhatnak. Azóta is rengeteg tudós kutatta ezt a témát.

Sarlós Erzsébet könyvéből átfogó elméleti képet kaphatunk a kutatás történetéről és a legfrissebb eredményekről, ugyanakkor jól hasznosítható rajzokkal és részletes leírásokkal a gyakorlati tudást is átadja minden érintettnek. Úgy gondolja, hogy „a tudásmegosztás a béka feneke alatt van Magyarországon”, ő pedig szeretné, ha ez a szemlélet megváltozna.

Napjainkban elképesztő méreteket öltött azon gyerekek száma, akik nehezen illeszkednek be a közösségbe, viselkedési és/vagy tanulási nehézségeik vannak

Rengeteg család érintett valamilyen szinten. A hazai oktatás áldatlan állapota csak olaj a tűzre. A pedagógusok egyrészt túlterheltek, másrészt nincsenek felkészítve a súlyos problémákkal küzdő gyermekek fogadására, a velük való foglalkozásra. Az ostor leginkább a gyerekeken csattan. Hiába okosak, intelligensek, egyszerűen nem képesek az elvárt szintet teljesíteni, ez pedig óriási frusztrációt okoz nekik és a környezetüknek. (Érintett szülőként én is régóta tapasztalom ezt…) Mivel nagyon kevés szakember (logopédus, gyógypedagógus, fejlesztőpedagógus, pszichológus) van az ellátórendszerben, ezért gyakorlatilag jórészt szenvedéssel telik az iskolában töltött idejük, amelyből minden szereplő kiveszi a részét. A pedagógusok csakúgy, mint az osztálytársak és a család.

Egy egész generáció szenved, pedig van megoldás

Az előadáson sok szó esett arról, hogy a Stephens-Sarlós-program segítségével hogyan lehetne a pedagógusképzésbe is átültetni legalább az alapokat, és azt, hogy felismerjék a nevelők, akár már a védőnők is a problémák gyökerét.

Ha ez megvalósulna, az az egész társadalomra hatással lehetne, ám a mai oktatási környezet finoman szólva sem kedvez ennek.

Arról beszélgettünk Erzsébettel, hogyan jutott el odáig, ahol most tart, és milyen volt ez az út:

Both Gabi/WMN: Azt olvastam, hogy gyerekkorodban a szüleid elvittek Popper Péterhez egy vizsgálatra. Miért volt erre szükség?

Stephens-Sarlós Erzsébet: Emlékszem a vizsgálatra és Popper Péterre is, pedig még nagyon kicsi voltam akkor. Tuti, hogy hiperaktív voltam. Azért írattak be a szüleim tesitagozatra, mert ő azt tanácsolta nekik, hogy mozogjak. A nagymamám zenetagozatra szeretett volna küldeni, és a szüleim is hajlottak erre, de végül úgy döntöttek, hogy kezdetnek hasznosabb lesz számomra a testnevelés.

B. G./WMN: Tulajdonképpen a zene is fejleszti a mozgást.

S.-S. E.: Ez így van. Több zeneiskolába is elhívtak már, hogy a tanárokkal konzultáljak, és vizsgáljam meg a gyerekeket. Több mint száz olyan problémát összeszedtünk, amelyekkel szembesültek a zenetanárok, és minden esetben sikerült kibogozni, hogy milyen elakadás lehet a háttérben. Az általam küldött gyakorlatsorokat rendszeresen csinálták a gyerekek és azok az intézmények, amelyekkel kapcsolatba kerültem. Azokban az óvodákban és iskolákban, ahol a PhD-dolgozatomhoz szükséges kutatást csináltam, több mint nyolcszáz gyerekkel és rengeteg pedagógussal kerültem kapcsolatba. Mostanában is kapok visszajelzéseket tőlük, hogy nekik is nagy sikerélménnyel jár, mert viszonylag hamar hoz eredményt. 

B. G./WMN: A tanároknak is érdekük fűződik ehhez, mert a saját munkájukat is megkönnyítik, ugye?

S.-S. E.: Persze, hiszen a gyerekeknek így nem kell százszor elmondani ugyanazt. Odafigyelnek, betartják a szabályokat. Sokszor előfordul például, hogy azért dönti fel a gyerek a társát, mert nem ismeri föl a saját testének a határait. Nem érzékeli, hogy meddig tart ő és hol kezdődik a másik.

Van egy elméletem, ami még bizonyításra vár. Azt tudjuk, hogy a taktilis érzékelés nagyon fontos szerepet játszik abban, hogy képesek legyünk elhatárolni magunkat a külvilágtól. Az érintés érzésének az agykéregre való leképezése arányos az adott terület „érzékenységével”. Minél több érzéksejt található a bőr egy adott területén, tehát minél érzékenyebb, az úgynevezett szomatoszenzoros kérgen annyival nagyobb terület tartozik az adott szervhez. Előfordul, hogy valamilyen (öröklött vagy szerzett) probléma miatt, a szomatoszenzoros kéreg abnormális képet mutat. Ilyenkor az érintett személynek problémája lesz a saját testképét, testérzékelését illetően. Nem, vagy hibásan érzékeli, hogy meddig tart ő, és hol kezdődik a másik.

Elképzelésem szerint ezen az állapoton bizonyos taktilis ingerléssel változtatni lehet. Köszönhető ez az agyunk rendkívül rugalmas működésének, a plaszticitásnak.

Sok autizmus-spektrumzavarral diagnosztizált gyereknél okoz gondot a taktilis érzékelés zavaraival összefüggésbe hozható tünetcsoport. Emellé gyakran társul a bal félteke bizonyos területeinek fokozottabb működése. 

Fontos lenne tudni a szülőnek, hogy ha az első tünetek megjelenése után minél hamarabb elkezdik a megfelelő gyakorlatok végzését, annál nagyobb az esély a fejlődésre. Igaz, sajnos vannak olyan szituációk, amikor csak apró eredményeket lehet elérni.

B. G./WMN: Van egy elterjedt nézet, miszerint „minden autista zseni valamiben”. Ez mennyire igaz?

S.-S. E.: Nem teljesen, de körülbelül minden nyolcadik, tizedik tényleg az. Ők viszont kiemelkedőek. Ezért is olyan fájdalmas, hogy ezeket a gyerekeket eleve „leírják”. Elvégeztem egy autizmus spektrumzavarral kapcsolatos online képzést a Covid alatt. Többek között egy, az USA-ban működő gyakorlatot mutattak be. Onnantól kezdve, amikor ott észlelik a problémát, a gyereket végig segítik addig, amíg nem lesz megfelelő állása, amiből el tudja tartani magát. Ezek jórészt alapítványok, tehát nem állami szinten zajlik a folyamat, de legalább van valami hathatós segítség.

A szovjetek rendszerében is egyetemi képzést kapott sok kiemelkedő képességű autista és ADHD-s (figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar – a szerk.), akik például az informatikai rendszerek felépítésében dolgoztak. Kihasználták azokat az adottságaikat, amikben zsenik voltak. Így valamilyen módon bevonták őket az életbe.

Azt mindenképpen durva megoldásnak tartom, hogy az ASD-vel (autista-spektrumzavarral) vagy egyéb sajátos nevelési igényű kóddal diagnosztizált gyerekek előtt az életük korai szakaszában bezárulnak bizonyos kapuk. Nemhogy a középiskolák jelentős hányada nem fogadja őket, de sajnos előfordul, hogy amint megvan a kód, az óvoda is eltanácsolja őket.

B. G./WMN: Itthon ma mit tehet egy szülő, ha szembesül a gyereke állapotával?

S.-S. E.:

Először is nagyon sajnálom az összes gyereket és szülőt, mert eleve rengeteg kudarc éri őket, mire eljutnak odáig, hogy valaki elmondja nekik: nem ők a hibásak. Nagyon sok szülő magát okolja.

Ez azért nem jó, mert a gyerekek megérzik azt, hogy itt valami kétségbeejtő helyzet van, aminek nem szabadna lenni, ezért ők úgy érzik, hogy terhet jelentenek a szüleiknek. Mert velük külön foglalkozni kell, miközben a testvérrel vagy testvérekkel nem, ezért kialakul bennük egyfajta alacsonyabbrendűségi érzés.

Nagyon fontos lenne, hogy már eleve a védőnők is be legyenek vonva, hogy tudják, milyen veszélyeztetett helyzetek vannak, amikor fel kell hívni a szülők figyelmét a lehetséges gondokra, és arra is, hogy hova viheti el a gyereket a szülő. Nagyon sok különböző fejlesztési lehetőség létezik. 

Az idegrendszer éretlenségéhez rengeteg probléma kötődik. Az agy megfelelő érettségi szintje, szervezettsége az alapja mindennek, a beszédnek, a látásnak, a hallásnak, a mozgásnak, a különböző érzelmi reakcióknak.

B. G./WMN: Nagyon összetett ez a terület, amivel foglalkozol, mennyi tanulás van mögötted?

S.-S. E.: Tudni kell, hogy a nagymamám és az édesanyám pedagógusok voltak. A tanulás tehát természetes jelenség volt a családban. Legelőször a biológia szakot végeztem el Szegeden. Ezzel párhuzamosan az evezős edzőit, illetve később testnevelő tanári diplomát is szereztem. Ezt követte a gyógytestnevelés. Majd több mint ezer óra továbbképzés, amiből legalább négyszázötven órát foglalkoztam szenzomotoros fejlesztéssel és reflexintegrációval. Ez utóbbiból doktoráltam. Szeretek tanulni, viszonylag könnyen megy. 

A megismerés és az agy maga nagyon érdekes. Hisz épp azt akarom megismerni, amivel meg akarom ismerni… Nyilván ezért nem foghatjuk fel soha az agyunk teljes működését. 

Az idegrendszerben minden mindennel összefügg. Nemrég látott napvilágot egy kanadai kutatás eredménye. A kutatók megfigyelték, hogy idősebb embereknél bizonyos betegségek esetén, mint a demencia egyes fajtái, a szklerózis multiplex, az Alzheimer-kór, a Parkinson-kór, bizonyos csecsemőkori reflexek visszatérnek, ráadásul egy jellegzetes mintázatot alkotva. Ez azzal magyarázható, hogy az agykéreg azon területeinek, melyek e reflexeket gátlás alatt tartották, hanyatlik a működésük.

Csecsemőkorban éppen az ellenkezője történik a folyamatnak. A kérgi területek érése gátolja le a már nem szükséges csecsemőkori reflexek működését. A kanadai tanulmány új utat nyithat az említett betegségek megelőzését, kezelését illetően, de természetesen a szenzomotoros terápiák is hasznosíthatják a kutatási eredményeket.

S.-S. E.: Amikor kicsi voltam, azt gondoltam, hogy nyomozó leszek. A Columbót néztem sokszor, és ez az egész tényleg olyan, mint egy nyomozás. Amikor elhoznak hozzám egy gyereket, megvizsgálom. Vizsgálat előtt soha, semmilyen diagnózist nem olvasok el. Először tesztelem a gyereket, majd megfigyelem játék közben. Sok mindent elárul, hogy mit kezd egy-egy játékkal. Megfigyelem az izomtónusát, a beszédét, vagy ha nem beszél, azt, hogy milyen hangokat ad ki, a mozgását, a járását, rajzol, vagy sem. Kikérdezem a szülőt bizonyos szokásokról, a gyermekkel kapcsolatos tapasztalatokról. Az a lényeg, hogy összerakok a jelek alapján egy elméletet, és elkezdem kibogozni, hogy „ki a gyanúsított?”. Az esetek nagy részében sikerül „felgöngyölíteni” az ügyet. Természetesen a szülők hathatós segítségével, türelmével, szeretetével együtt.

B. G./WMN: Hogyan lehet jól kommunikálni egy ilyen nehéz helyzetben?

S.-S. E.: Azt tudom, hogy mindig őszintén reagálok, nincs idő spekulálni. A szülőktől sokat tanulok. Megtanultam például úgy kommunikálni velük, hogy megtudják a tényeket, de ne omoljanak össze.

A szülőknek az őszinteség nagyon sokat jelent. Tőlem sokan megkapják a felmentést, és nekem elhiszik, hogy ez nem az ő hibájuk miatt van így, ahogy… Ha már eljutottak odáig, hogy eljöttek hozzám, akkor inkább a megoldást keressük. Ez nekik is segít.

Nagyon sok szülő kétségbeesik, és ha az ember köntörfalaz, vagy nem elég nyílt, akkor nem neki való ez a pálya. Azt is tudni kell, hogyan nyúlsz a gyerekhez. Úgy kell megcsinálni tíz gyakorlatot, hogy a gyerek észre sem veszi: megcsinált tíz gyakorlatot. Ha érzi a gyerek, hogy te szeretve, de határozottan nyúlsz hozzá, akkor egész másképp viselkedik, mert ha félsz tőle, vagy ne adj’ isten, nem szereted, mert meg akar harapni, meg akar rúgni, vagy hozzád akar vágni egy kisautót… az már rég rossz.

Aki ilyet csinál, az kétségbe van esve, ezért nem szabad egyetlen gyerekre sem haragudni. Aki ott van nálam, azért jön el, mert segítségre van szüksége.

B. G./WMN: Van valamilyen technikád, amivel megnyugtatod ezeket a gyerekeket?

S.-S. E.: A kicsiknél az általában segít, ha a fejük tetejére és a fenekükre tesszük a kezünket, enyhe nyomást gyakorolva rájuk. Ez a biztonság érzését adja nekik, mintha az anyaméhben lennének.

Az első alkalom sokat számít, és néha nagyon nehéz megnyerni a bizalmukat. Az autisztikusoknál például teljesen kiszámíthatatlan, hogy miképp reagálnak, de próbálkozni kell.

Azokra a pedagógusokra például elég furcsán nézek, akik elsőben-másodikban haragszanak a gyerekre. A gyerek oldalán kell állni, aki szemben áll a gyerekekkel, az ne foglalkozzon velük, válasszon más foglalkozást.

B. G./WMN: Elképesztően sokat dolgozol. Hogy bírod? Mi az, ami hajt? Szinte mindent tudsz a testről és a lélekről, és mindent annyira egyben látsz…

S.-S. E.: Hát épp ez az, hogy nem látom egyben, és pont ez az, ami hajt. Megírtam a disszertációmat, és utána találtam még újabb és újabb izgalmas kutatásokat, pedig jó lett volna, ha szerepelhettek volna a munkámban. Azon gondolkodom, hogyha nyugdíjba megyek, elvégzem a pszichológia szakot, vagy valami olyasmit, ami a neurológiával kapcsolatos.

Most hallgatom a Duke Egyetemnek az egyik kurzusát. Nem mondom, hogy egyszerű, mert elég magasak a követelmények, és főleg az angol nyelvű szakirodalomra kell támaszkodnom. Amikor valami újat hallok, új kutatási eredményt publikálnak, akkor mindig úgy érzem, hogy nekem még nagyon sokat kellene tanulnom és olvasnom. Van egy könyvtárnyi könyvem, amit ezzel kapcsolatosan szeretnék elolvasni és megérteni. Amit pedig új elemként megtanulok, azt be tudom emelni a terápiába.

Az elért eredmények is nagy hajtóerőt adnak. Nemrégiben volt egy kislány nálam, akit külföldről hoztak hozzám kezelésre. Ő négyéves koráig semmit nem nyelt le. Gyomorszondával etették, soha semmilyen érzelmi reakciója nem volt semmire.

Elkezdték csinálni a felírt gyakorlatokat, amiket megmutattam a családnak. Nemsokára a következő e-mailt kaptam:

„Megkezdődött a gyermekem fejlesztésének negyedik hónapja. A legfőbb változás számomra, hogy elkezdett érzelmeket kimutatni. Hatalmas öleléseket kapok naponta többször is, amit a szeretet kifejezésének gondolok, és csordultig telik a szívem tőle, hisz soha nem volt ilyenben részem.
Az arc-száj masszázs is meghozta gyümölcsét, ugyanis elkezdett enni. Igaz, csak pürésített ételt, de ez több, mint amennyit reméltünk ilyen rövid időn belül.”

Négy és fél hónap torna után… Lassan talán a beszéd is elkezd nála beindulni. Ez doppingol.

Amikor arra gondolok, hogy fáradt vagyok, és jó lenne mást is csinálni, akkor mindig beúszik elém, hogy itt van még ez a gyerek… meg az a gyerek. És tudom, kell egy határt szabni, hogy én is megmaradjak… Na, ez az a limit, amit nagyon nehéz betartani…

Képek: Chripkó Lili/WMN

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/gpointstudio

Both Gabi