–

Néha úgy érzem, kisebbségbe kerültem azzal a megélésemmel, hogy ha meglátom, egy film a 3 órás játékidőt ostromolja (vagy akár túl is lépi), már előre görcsbe rándul a gyomrom, mert először is aggódom, hogyan fogom pisilés nélkül kibírni, másodszor pedig úgy érzem, nagyon jónak kell lennie ahhoz, hogy fenntartsa a figyelmem, ne unatkozzak. És van olyan, hogy ez sikerül is neki, ott van például Tarantinótól a Volt egyszer egy… Hollywood, vagy az európai filmek közül a Mű szerző nélkül, az ázsiai filmek piacán meg a Vezess helyettem – ezeknél egyáltalán nem zavart, hogy egy egész napszakra kiszakított a valóságból. De hazudnék, ha azt mondanám, mindig indokoltnak tartom.

Hosszú film – nagy élmény?

Inkább azt érzékelem – és mindjárt kiderítem azt is, hogy így van-e –, mintha a filmrendezők és nagy hollywoodi stúdiók azt hinnék, attól lesz valami jelentős, attól lesz „nagy élmény” (amiért érdemes moziba menni, és nem a képernyőt választani), ha jó hosszú is. Ezért kezdtek a filmek monstre méretűre dagadni, mert így próbálnak valami többet nyújtani az otthoni mozizásnál és a sorozatoknál, azzal pedig nem számolnak, hogy a játékidő önmagában nemhogy nem csábít moziba, hanem akár el is rettenthet.

Természetesen a kérdést már mások is vizsgálták – különböző módszerekkel –, ezért bőven volt honnan merítenem, amikor a tézisre bizonyítékot kerestem. A témával foglalkozó egyik cikk sem felejti el megemlíteni, hogy régen is akadtak hosszú filmeposzok, mint az 1939-es Elfújta a szél (ami csaknem 4 órás: 3 óra 58 perc), az 1959-es Ben Hur (3 óra 32 perc) az 1962-es Arábiai Lawrence (3 óra 47 perc) vagy A Keresztapa 1974-es 2. része (3 óra 47 perc). 

Mennyiségi növekedés

Csakhogy nem mindegy, ezek a maguk korában kivételnek számítottak-e, vagy trendet teremtettek, és tulajdonképpen az átlagot képviselték. Ezt vizsgálta a What to Watch nevű filmes portál azzal, hogy

összehasonlította: tízévenként mik voltak a legnézettebb filmek az amerikai mozikban, és azok átlagos játékideje növekedett-e az idő múlásával. Az eredmény pedig az lett, hogy igen, méghozzá szignifikánsan.

Amikor összevették 2021 és 2011 tíz legnagyobb kasszasikerét, arra jutottak, hogy átlagosan 9 perccel nőtt a filmek hosszúsága egy évtized alatt, de a trend még inkább szembeötlő, ha tovább haladunk visszafelé: 2021 és 1991 között már 14 perc a különbség, 1981-hez képest pedig 21 perc az eltérés a tíz legnézettebb film átlaghosszúsága között. (ITT találjátok a filmes listákat.) 

„Ne mondja senki, hogy nők nem lehetnek hősök!”

Kult – 2022. december 15. – CSA

 

Minőségi emelkedés?

Oké, de ezek csak a legnézettebb filmek, vagyis a kasszasikerek. Más szakértők azt vizsgálták, nem játszhat-e szerepet az is, hogy az Oscar-versenyben mely alkotásoknak jut a legjobb film díja, és az találták, hogy valóban, az elmúlt 93 év fődíjasainak átlag játékideje 138 perc (vagyis kb. két és negyed óra), és 26 közülük meghaladja a három órát is (ITT az összesítés). Egyedül az Annie Hall volt másfél órás, tehát joggal érezhetik úgy az angol nyelven forgató filmesek, hogy a szakmai elismeréshez is nagyszabású, hosszú filmre van szükség.

Az viszont, hogy ezek a filmek mennyire határozzák meg a teljes mezőny játékidejét, már egészen más kérdés. Úgy tűnik, hogy a nagy merítésben más szempontok kerülnek előtérbe, méghozzá a hordozók és a nyersanyag kérdése. Filmtörténészek figyelmeztetnek rá, hogy amikor a film kialakult és még celluloidra forgatták, akkor, ugye, nagyon drága volt a nyersanyag, ezért nem készültek hosszú filmek. Még utána is, amikor már jobban elterjedt, gazdasági kérdés is volt, milyen hosszú egy alkotás, hiszen

minden egyes perccel nő a forgatás költsége: a stábtagok fizetése, a helyszín bérlése, díszletek-jelmezek biztosítása, de még az utómunka mértéke is.

Az sem mindegy, mikor születtél

Aztán az 50-es évek végétől, amikor megjelent a televízió a háztartásokban, a mozisok – végül is hasonlóképpen, mint ma – arra törekedtek, hogy az otthoni filmnézéshez képest kecsegtető alternatívát nyújtsanak, vagyis hogy moziba járni esemény legyen. Ekkor kezdett növekedni a filmek hossza, de a hetvenes–nyolcvanas évekre újabb fordulat következett be, amikor megjelentek a videókazetták, azokra ugyanis átlagosan 1,5-2 órás filmek fértek csak rá. A VHS-időszak kényszerítette tehát a producereket arra, hogy korlátozzák a játékidőt, aminek a DVD és BluRay megjelenésével ismét vége szakadt – ekkor megint nem számított (legalábbis ebből a szempontból), hogy milyen hosszú egy film.

Ha egy grafikonon rajzolnánk fel, akkor tehát úgy nézne ki a görbe, hogy az 1930-astól az 1960-as évekig nőtt a filmek átlaghossza (kb. 10 perccel), 1970-től 1985-ig csökkent, majd újra növekedést mutat. Most éppen attól, hogy a streamingcsatornákkal és a sorozatokkal keltek versenyre.

Mindez megmagyarázza azt is, ki érzi úgy, hogy a filmek hosszabbak lettek: akik a nyolcvanas–kilencvenes évek első felének filmjein szocializálódtak – esetleg ehhez jöttek még a klasszikusok is.

Erik Anderson, az AwardsWatch nevű portál főszerkesztője ehhez hozzáteszi: a játékidő növekedésével együtt sajnos a kínálat szűkülését is megfigyelhetjük: régen a mozik repertoárján mindenféle műfajú film szerepelt, akciófilmtől sci-fin keresztül a vígjátékig, míg az emberek ma főképp a franchise-produkciókra váltanak jegyet. „Marvel, Marvel, Marvel, némi DC Universe és Dűne – ezt látjuk, és csak nagyon kevés eredeti tartalmat és középkategóriás költségvetésű történetet” – mondja, amivel persze elsősorban a multiplexek kínálatára utal, mert a művészmozikban most is színesebb a paletta, igaz, ott meg nem feltétlenül ebből a szempontból (hanem például azért, mert sokkal több náció filmjeiből válogathatunk), mert többnyire nem műfaji filmeket adnak. 

Kazimir Ágnes: Sok megkínzott embert láttam már, cigányt és nem cigányt. A könnyek egyformák

Kult – 2022. december 15. – KÁ

 

Örök párbaj: tévé vs. mozi

Anderson szerint ugyanakkor az Avatar (az első rész) fordulópontot jelentett 2009-ben: ekkor bizonyosodott be, hogy a nézők tömegei a (jól kivitelezett) vizuális effektekre harapnak, ezért ez lesz a választóvonal a streamingcsatornák és a mozik között. Amelyik film vizuális orgiát tud nyújtani, azért sokan hajlandók beülni a moziba (és kifizetni érte egy rakás pénzt), míg azokat, amiknél a történet a lényeg, inkább képernyőn néznek – lemondva a közösségi filmnézés extra élményéről.

A mozikban sajnos így szorult háttérbe a történet, és hódítottak teret a képregény-adaptációk.

Pedig a kettő nem konkurenciája kellene hogy legyen egymásnak, hanem kiegészítője – a látványnak a történetet kellene szolgálnia, de ez már filmesztétikai kérdés. Mindig is lesznek olyan filmek, amelyek inkább képekkel mesélnek (hosszú beállításokkal, kevesebb vágással, rövid párbeszédekkel), és lesznek verbálisabb alkotások, amelyekben a filmnyelvi kísérletezés óvatosabb (vagy nincs). Lesznek filmek, amelyek a nagyvásznon élnek csak meg igazán, és lesz, amit elbír a képernyő is. A kérdés, számít-e még nekünk annyit a közösségi élmény, hogy beüljünk a moziba egy rövidebb filmre is, vagy igazából a kanapén is boldogan elrötyögünk egy vígjátékon magunkban, aztán másfél óra múlva még letolunk egy sorozatrészt…

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ MixMedia

Gyárfás Dorka