Könyörgöm, inkább ezt nézd az Avatar helyett!
RRR, a tollywoodi csoda
Ahhoz, hogy tömegek nézzenek meg egy több mint háromórás filmet, már nem is tudom, minek kell történnie. Nyilván legyen szemet gyönyörködtetően látványos, szórakoztató, izgalmas, és mindenképp legyen egetverő a hype körülötte, hogy szinte (de nyugi, csak szinte) ciki, ha nem látjuk. Igen, tudom, hogy sejted, idén (ráadásul már nem is idén, hanem tavaly!) melyik filmben érvényesültek ezek a tulajdonságok. Igen, tudom, hogy az Avatar második részére gondolsz. Én viszont nem. Hadd meséljek az RRR című filmről. Szabó Anna Eszter ajánlója.
–
Tavaly év végére nem leeresztettem, hanem kipukkantam. Nagyjából szó szerint. Az ünnepek után így kaptunk egy kis szusszanást a férjemmel, kettesben lehettünk pár napot (sőt, aztán én egyedül is lehettem, de erre visszatérek majd egy másik cikkben). Már hónapokkal ezelőtt megbeszéltük, hogy az Avatar 2-t mindenképp megnézzük. Nem szerettük az elsőt, de akkor még a sznob egyetemista éveinket tapostuk, amikor azon háborogtunk, hogy miért mindenki ezt nézi, és miért nem tolonganak a mozipénztárnál ennyien, ha egy francia művészfilmet adnak.
Unalom a VIP-ban
Azóta eltelt tizenpár év, érettebbek, bölcsebbek lettünk és rájöttünk, hogy azért, mert valami nem tartalmas, még feltölthet, még kikapcsolhat, és néha igenis jó lekapcsolni a villanyt a fejünkben. Úgyhogy az év végi kimerültségből tökéletes mulatságnak tűnt, hogy megnézzük James Cameron gigaprodukcióját. Ráadásul adtunk az érzésnek, VIP-körülmények között néztük, kaja-pia, kényelmes fotel, minden volt. Végigrágtuk magunkat a bő félórás reklámszekción, aztán belevágtunk a három óra és tizenkilenc perc játékidővel operáló filmbe.
Most olyan leszek, mint a jehovázós bácsi a Brian életében, önként és dalolva várom a felém repülő köveket, de üsse kő (muhaha), kimondom: én ezt a filmet mérhetetlenül, végtelenül, kib@szottul untam. Nem viccelek, többször kókadt le a fejem és ragadt le a szemem, mint a focivébé esti meccsei alatt.
Sztorit nem nagyon véltem felfedezni azon a közhelyen túl, hogy jaj, a csúnya, gonosz ember mindent tönkretesz,
a látvány nekem nem adott többet, mint az első, és hát, azóta kijött pár természetfilm, ami szerintem kenterbe veri ezt a mesterséges kékséget.
Egyes karakterek szerintem kifejezetten nevetségesen néztek ki, és bár elvben lettek volna benne drámai pillanatok, egyszerűen egy pillanatig nem tudtam komolyan venni, már csak azért sem, mert patikamérlegen kimért, másodpercre kiszámítható volt minden történés.
Pedig nagyon akartam, higgyétek el, nem vártam sokat, csak látványos, izgis kikapcsolódást.
Ennyi erővel lehetett volna ez a film négyórás is. Vagy másfél. Tök mindegy, a sztori elmondható két mondatban, a többi a csihi-puhi meg a látványorgia, de mondom, utóbbi egy Our Planet-epizód alatt szerintem ezerszer lenyűgözőbb. Nem baj, jót ettünk, a fotel sem volt rossz, végül is kikapcsolódtunk, és
annak is megvan a bája, amikor egész hazaúton röhögve szidjuk a filmet, amit láttunk.
Aztán eljött a másnap.
Állj fel! Üvölts! Lázadj!
Tanácstalanok voltunk, mit nézzünk, viszont találtunk a YouTube-on egy összefoglalót, hogy mit érdemes mostanság nézni. Jöttek az előzetesek egymás után, míg egyszer csak egy indiai film bukkant fel, ami speciel pont fent van a Netflix kínálatában.
Magam sem tudom, az előzetes mely pontja volt az, ami beszippantott minket, de azt hiszem, egy percig nem volt kérdés, hogy ez lesz az esti programunk.
Még az sem riasztott el minket, hogy a játékideje mindössze öt perccel kevesebb az Avatarnál. Ha azt kibírtuk, ezt is ki fogjuk,
ráadásul ezt itthon nézzük, bármikor kikapcsolhatjuk, és a mozijegy ára miatt sem kell keseregni. Szóval, belevágtunk. És…
… spoiler: IMÁDTUK!
Szóval, a film címe RRR (angolul Rise, Roar, Revolt azaz: Állj fel, üvölts és lázadj), csak hogy már kimondani is furi legyen. És bár a produkció indiai, mégsem bollywoodi film, hanem tollywoodi. Igen, én sem hallottam róla, pedig, mint megtudtam, dinamikusan fejlődő dél-indiai, azon belül is a telugu filmipart hívják így.
Fő jellemzője, hogy a modern igényeket a bollywoodi filmekből ismert klasszikus történetvezetéssel ötvözi. Kis csavar, hogy bár a film eredetileg telugu nyelven készült, a Netflixen csak hindi nyelven tekinthető meg, ami nekem nyilván fel sem tűnt, csak utólag tudtam meg, ahogy olvastam róla.
Annak ellenére, hogy a RRR nem bollywoodi film, természetesen hozza azokat a stílusjegyeket, amiket megszoktunk erről a területről.
A mi szemünkkel minden elképesztően színes, harsány, a CGI annyira kellemetlen, hogy már szép (ellentétben az Avatarral, ami – SZERINTEM! – már annyira szép, hogy kellemetlen).
A zenés táncbetétek lenyűgözők, a dallamok kifejezetten fülbemászók, a karakterek tökéletesen körülírtak, a történet egyszerű, mégis van eleje, közepe, vége. Van ki(k)nek drukkolni, az üzenet örök érvényű, a film képes önmagán is nevetni, imádnivaló a humora, és ami a játékidő és az avataros párhuzam kapcsán nagyon fontos: egyetlen percig sem unalmas!!!
A legszívmelengetőbb brománc
A húszas években játszódó történet szerint egy pici indiai faluból a szívtelen, gonosz, brit elnyomók elrabolnak egy varázslatosan éneklő kislányt. Ezt persze nem hagyják annyiban, a falu védője, a mindenre elszánt, vérengző tigrissel is ordítva farkasszemet néző Bheem (N. T. Rama) nekiindul, hogy megmentse a lányt. Aztán ott van Raju (Ram Charan), a nem kevésbé keménylegény katona, aki meg a film elején azzal bizonyítja az angoloknak, hogy ő az ász, hogy egy személyben leharcol több száz lázadót és úgy ugrik négy-öt-tízmétereket, mintha csak egy pocsolyát lépne át. Hogy miért akar bizonyítani, és egyáltalán, miért áll az angolok oldalán, nem spoilerezem el, de a lelketek mélyén szerintem már sejtitek.
Szóval Bheem és Raju egy ponton találkoznak (de még hogy!!!), és legjobb barátok lesznek anélkül, hogy bármit is tudnának egymásról. Van egy komplett zenés betét, ami arról szól, hogy mennyire megszerették a másikat, pedig nem is ismerik egymást igazán. A legkedvesebb, legszívmelengetőbb brománc ez, anélkül, hogy egy pillanatig is felmerülne, hogy több lehetne köztük barátságnál. Nincs és nem is lesz, viszont, ahogy az sejthető, egyszer egymás ellen kell forduljanak, van dráma, tüskés ostor és dalra fakadás a kínpadon. Igaziból abba is hagyom a történet mesélését, mert nem is az a lényeg.
Ez az a film, ahol minden megtörténhet, minden túlzás, minden képtelenség, gátlástalanul és vállaltan giccses, ám közben végig, de tényleg végig izgalmas, sodró – és bár saját magát sem veszi komolyan, mégsem fullad bele a komolyan vehetetlenségbe.
Van benne szívmelengetés is jócskán és szerelem is, de csak nyomokban, nincs is rá annyira szükség, mert a fő kapcsolat, ami érdekel minket, az úgyis Bheem és Raju barátsága.
Őrült film, aminek lelke van
A film rendezője S. S. Rajamouli, aki az indiai filmgyártás egyik húzónevévé vált az utóbbi tíz évben, sorra gyártja a kasszasikereket, és az RRR a maga nemében abszolút tarolt, a Netflix kínálatába kerülésével pedig futótűzként terjedt az interneten, hogy ez az egyik legőrültebb film a szolgáltató repertoárjában. Nem csoda, hogy a rendező a bombasikerekre szakosodott, a kedvenc filmjei között olyanok szerepelnek, mint a Terminátor, A rettenthetetlen, Az utolsó mohikán vagy az Indiana Jones filmek. Képzeljük el ezeket összegyúrva, nyakön öntve egy nagy adag indiai fűszerrel, színekkel és túlzásokkal, ez az RRR.
Ami a leginkább jólesett a lelkemnek: hogy
csihi-puhi ide, elszabadult CGI oda, ennek a filmnek lelke van.
Márpedig ez egy akció-kalandfilm esetében nagy szó. Ez segít átbillenni a túlzásokon, ettől lesz az ember megengedőbb a gátlástalan látványvilággal, a tigriskarmolásokat sziklaként tűrő főhőssel, az egymás nyakában harcolással, sőt, egy idő után szinte szomjazzuk ezeket a lehetetlenséget, és csak még többet akarunk belőle.
Egyetemes igazságok, mély érzelmek, lehengerlő akciójelenetek, káprázatos zenés-táncos betétek, itt aztán minden van. Ha szeretnétek kikapcsolódni, izgulni, nevetni, sírni, rácsodálkozni a látványra, és belefér az időtökbe egy háromórás film, akkor az RRR garantáltan nem okoz csalódást. Becsszó.
Kiemelt kép: Netflix
