–

Lassan tizenkét órája vajúdok veled, az osztályon felsír a harmadik baba is – programozott császár, kiszámítható, örömteli végeredménnyel. Az elején még imádkoztam, bárcsak valami isteni könyörület folytán kiderülne, ez az egész csak egy rossz álom, és te is felsírsz majd. Hogy nem ilyen korán, nem épp napra pontosan akkor kell vajúdnom veled, amikor beléptél a 19. hétbe. Hogy nem így történik majd az első szülésem. Imádkoztam, de mindhiába. Ebből a szobából nem jut ki az ima.

Apukád puha keze a hátamon – az egyetlen, ami erőt ad. Beszívom a levegőt, majd lassan kifújom. A tüdőm magától teszi a dolgát, a gyógyszereknek viszont alig akar engedelmeskedni a testem. Az infúzió hosszú órák óta kitartóan csöpög, szétfeszíti a vénámat. Kitágultam már? Valaki meg tudja mondani, mikor lesz vége az egész borzalomnak?

Imádkozom újra, de ezúttal nem Istenhez, hanem hozzád. Téged kérlek, Kicsi Csillagom, engedj el. Gyere ki, hadd vegyelek a kezembe, hadd búcsúzzunk el tőled.

Meglepetésbaba voltál, nem számítottunk rád, de mindennél jobban örültünk neked. Őszintén. Számomra viszont időbe telt, mire úgy igazán bele tudtam ereszkedni a gondolatba, hogy anya leszek. Milyen cinikus az élet, Kicsi Csillagom, hogy szinte egy levegővételnyi sem múlt el aközött, hogy elkezdtem megérkezni a várakozás örömébe, és hogy kiderült, már egy ideje nincs benned élet, hogy holtan hordoztalak, szerettelek.

Szétfeszít a harag, ki akarok bújni a testemből. A testből, ami cserben hagyott, ami kudarcot vallott, ami nem volt képes kihordani egy egészséges babát.

Szégyellem magam. Milyen nő az ilyen, aki halott magzatot hoz a világra? 

Az én hibám az egész. Hiába állítják az ellenkezőjét, biztos vagyok benne, hogy így van. Hiszen bennem növekedtél és én nem tudtam vigyázni rád. A búcsúért szüllek, nem az életért. Milyen anya az ilyen, Kicsi Csillagom?

Azt mondják, már csak egy nyomás, és megvagy. És tényleg. Olyan pici vagy, hogy meg sem kellett erőltetnem magam igazán.

Hát megszültelek.

Úgy sajnálom!

Bebugyolálnak, hogy a kezembe vehesselek. Nem nézem meg a tested, túl gyáva vagyok hozzá. Az ígéret viszont szép szó – ezt a legelsők között tanítottam meg volna neked –, és én megígértem, hogy a kezembe foglak, hogy elmondjam: mindig szeretni foglak, és most már nyugalomban lehetsz.

Nyugodj hát békében, Kicsi Csillagunk.

Olykor úgy érzem, felemészt az üresség. Nem tudom többé, ki ez az ember, akit a tükörben látok. Kettéhasadtam – a régi életem olyan távolinak tűnik, mintha soha meg sem történt volna, mintha mindent, ami előtted volt, nem én éltem volna meg. Keresem a helyem a lakásban, az emberek között, de az idő nagy részében csak lézengek. Az idő ugyanis számomra ott és akkor megállt, amikor kiderült, hogy elvesztettünk, és nem értem, hogyan folytatódhat körülöttem mégis minden tovább a legnagyobb természetességgel. Mikor kapom vissza az örömöt? Hová lett, kinél bújt meg, kitől tudom visszakérni? Nagy szükségem lenne most rá.

Nincs semmi kiszámítható a gyászban. A veszteség érzése a legváratlanabb pillanatokban borít be. De nem félek tőle, megmerítkezem benne, hagyom, hogy átmosson. Nincs már mitől félnem, Kicsi Csillagom, a legrosszabb már megtörtént.

Milyen nő az ilyen, aki halott magzatot hoz a világra? Milyen anya az ilyen?

A rosszabb napokon – mint amilyen a mai is – ezek a kérdések marnak. Gyászollak téged, a családot, akivé veled lettünk volna.

A jobb napokon meg belém hasít a bizonyosság, hogy idővel újra megtalálom magam. Sőt, hogy rátalálok valami olyanra, ami mindig is hiányzott – érzem. Tudom, hogy sok tekintetben új esélyt kaptam, kaptunk. Esélyt arra, hogy ne csak azt tanuljam meg végre a végtelen fájdalom árán, amit az elvesztésed miatt érzek, hogy mennyi erő van bennem-bennünk, de azt is, hogyan kezdhetem el végre őszintén szeretni és óvni magam.

Ma már tudom és elfogadom, hogy nem az én hibám volt, ami történt. Tudom, hogy az volt a feladatod, hogy kiderüljön, van valami, ami nem olyan a méhemben, amilyennek lennie kellene, hogy helyrehozzák, mert helyrehozható, és utána egészséges babát szülhessek. Ez volt a te ajándékod: rámutatni arra, amire csak az áldozatoddal volt lehetőség.

A jobb napokon épp ezért nem veszteséget érzek, hanem hálát, amiért egyáltalán voltál nekünk, még ha csak ilyen rövid ideig is. És valami megmagyarázhatatlanul erős reményt.  

Reményt arra, hogy a háborgó tenger elcsitul majd, Kicsi Csillagom. Hogy egyszer tényleg könnyebb lesz – még akkor is, ha most még betemet a fájdalom.

A fotó a szerző tulajdonában van. 

Filákovity Radojka