„A kétségbeesést nem lehet felejteni, az emlékeidet magaddal cipeled, ha meg is tudtál bocsátani” – „Kiskabos” László születésnapjára

–

Nem apró termete miatt kapta a Kiskabos becenevet, hanem azért, mert távoli rokona volt állítólag a nála 36 évvel idősebb színésznek, Kabos Gyulának, aki, mire a „vazsmegyei” (magát emlegette így büszkén), sárvári születésű Krausz László hódolata jeléül felvette a nevét, már nem élt – 1941-ben ugyanis meghalt New Yorkban.  

A szórakoztatóipar legnehezebb műfaját választotta: egész életében nevettette az embereket. Aki próbált már színpadon állva „viccesnek lenni”, az pontosan tudja, mennyire igaza volt Karinthy Frigyesnek, aki kijelentette, a „humorban nem ismerek tréfát”. És a közönség sem: hogy egy poén jó-e, vagy sem, az egyértelműen kiderül a reakciókból. És nincs annál kínosabb egy előadó számára, képzeljétek csak el, mint amikor ordító csend fogadja röhögés helyett a csattanót. Akkor nincs félrebeszélés, mismásolás, magyarázat, akkor megsemmisülés van, szégyen.

A komédiások, a bohócok, a nevettetők igen vakmerő emberek

A vagabundságnak Kabos László máskor is tanúbizonyságát adta, nem csak a színpadon. Például akkor, amikor a háború után, épp csak felépülve a tábor okozta betegségekből, kisemmizve (az otthonukban már mások laktak), életben maradt családtagjaival, anyjával, testvéreivel együtt elmehetett volna Amerikába. De maradt, mert színész akart lenni.

Már a háború előtt annak készült, de aztán inkább virágkertésznek tanult Budapestre költözve, mert az a hír járta, a mezőgazdaságban dolgozó zsidókat nem viszik el. Ez persze kacsa volt, álhír, de később a kertész végzettség a komikusi pályán állandó poénforrást jelentett. Szépen illeszkedett a zsidó kisember karakteréhez, amelyet nem alakított, hanem élt. Ő volt Woody Allen magyarországi rokona, a vörös hajú, alacsony emberke, aki tréfát tudott és akart csinálni a világon mindenből, de elsősorban saját magából, miközben tele volt fájdalommal, szörnyű emlékekkel, szorongással.

Élete legsötétebb időszakáról így mesélt a Szombat című folyóiratnak: „Mauthausenbe kerültem, nem volt sok kedvem hozzá, de így alakult. Oda Kőszegről vittek ki, az Inn partján, kerülőúton mentünk, mert a főutakat a katonaság használta. Ötös sorokban vonultunk, én egy harmincezres pasliban voltam. Hatalmas kanyarral, facipőben meneteltettek a tábor felé. Azt mondtam: ha túlélem, soha életemben nem fogok gyalogolni többet.”

Túlélte. És valóban autón szeretett járni…

„Annak idején, amikor már jól ment a pályám, beérkezettnek számítottam, vettem egy Mercedest a németektől. Egy kollegám jött ki velem, és már az új autóval jöttünk haza. Az út mellett egy­szer csak feltűnt a Mauthausen-tábla, elmentünk előtte az isteni Mercedessel. Itt van valami mondanivalóm, szóltam a haveromnak, és megálltunk a táblánál. Dögöljetek meg – néztem a Mauthausen feliratra – gyalog hoztatok ki, most meg a legszebb kocsitokkal megyek haza!” 

Igaz, 1959-ben egy időre bevonták a jogosítványát, mert ittasan karambolozott (nem ez volt az első eset, hogy részegen vezetett, és lekapcsolták). Egy másik autó utasa könnyebben megsérült, egy járókelőt pedig elcsapott, ahogy félrerántotta a kormányt, és a férfinak eltört az ujja. Kabosnak pedig fél évre börtönbe kellett vonulnia.

A karrierjét azért nem törte ketté a baleset és a rabság, a gyerekkori álmát megvalósította.

Öt évet adott magának a háború után, ha nem futott volna be addig, talán emigrál ő is

Bálint Lajos, a Nemzeti Színház rendező-dramaturgja tanította a színészmesterségre, aztán a kabaré felé sodorta az élet, no meg a külső-belső adottságai.

Parodistaként 1946-ban lépett fel először, remekül hozta Csortos Gyula, Jávor Pál, Gózon Gyula figuráját. Nemcsak a rádióban és a színházban aratott nagy sikert a műsora, hanem a kommunista párt által szervezett úgynevezett tömbmulatságokon is: igen, a bérházak udvarán léptek fel a művészek, a nézők meg a gangon ültek sámlikon.

Kiskabos teljesítette a privát „ötéves tervet”, a Vígszínház és a Kamara Varieté után 1951-ben már a Vidám Színpad művésze volt, közben járta az országot, igen népszerű komikus lett. „a közvetlenségem és a humorom, […] nagyon közel állt hozzájuk. Az egyszerű embereknek hamar a szívébe loptam magam, kedvenc lettem országszerte, akinek a nevére biztos volt a telt ház. Az én magánszámaim rendszerint azokból a sztorikból álltak össze, amelyek valóban megtörténtek velem, amiket nem lehetett kitalálni íróasztalnál…” – tekintett vissza a pályára nem sokkal a halála előtt.

Filmekben is szerepelt, a leggyakrabban emlegetett alkotás vele kapcsolatban a ’68-as, Hintsch György által rendezett A veréb is madár című vígjáték, amelynek forgatókönyvét kifejezetten rá írták, hatmillió nézőt vitt be a mozikba, és külföldön is nagy sikert aratott, nyugati országokban is vetítették.

A másik szerep, amire sokan emlékeznek vele kapcsolatban, egy reklámfilmhez kötődik. Kabos lett Lottó Ottó, amikor 1957-ben elindult itthon a lottójáték.

„Megvette már az e hetit…?” – kérdezgette vigyorogva

Ahogyan Woody Allen, úgy Kiskabos is szívesen vette gyönyörű nőkkel körbe magát, és imádta csapni a szelet sűrűn élcelődve közben saját rútságán.

A magánéletben, egy rövid, viharos házasságot követően Urbán Erika színésznő volt harminc éven át a társa. A színházban ismerkedtek meg, egy közös jelenet miatt több százszor kellett egy ágyban feküdniük hiányos öltözetben. Egy idő után Kabos összeszedte a bátorságát, és megvallotta vonzalmát a nála jóval fiatalabb nőnek, aki nem tétovázott, szó szerint még a színpadon rávetette magát a komédiásra.   

Kabos László szinte a végsőkig kizsigerelte magát a munkával, rengeteget lépett fel nemcsak itthon, hanem külföldi magyarok előtt is: Amerikában, Ausztráliában. Túlélt egy rákot, aztán egy esést követően a kórházban, egy vasárnapi ebéd után elaludt, és nem ébredt fel többé.

Urbán Erika is meghalt azóta, ő származása miatt nem kerülhetett a párja mellé az izraelita temetőben, a hozzátartozói parcellában nyugszik. Egyébként Urbán szeretett volna saját bevallása szerint áttérni Kabos vallására, de épp a színész tiltotta ezt meg neki, rettegett ugyanis egy újabb holokauszttól – ezért nem is házasodtak össze soha.

Hogy a szüntelen tréfálkozás közepette milyen nehéz terheket cipelt a komédiás, arról szépen mesél egyik nagysikerű dala, a Ki nem volt még soha szomorú, amelyből a címbéli mondatot is idéztem. Íme, egy hosszabb részlet:

„A gyűlölt napokat, a kétségbeesést,

Nem lehet felejteni,

Az emlékeidet magaddal cipeled,

Ha meg is tudtál bocsátani.

Ki volt már szomorú, úgy szívből igazán,

És átvészelte bánatát,

Az hangosan köszön, ha szembejön

A boldogság.”

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT 

Kiemelt kép: Fortepan/Nagy Gyula

Kurucz Adrienn