„Szintén zenész?” – Salamon Béla, a legnagyobb kisember

–

Kisfiú nagy fülekkel és hatalmas méretű lábbal

Salamon (eredeti nevén: Saly) Béla a kárpátaljai Beregrákoson született, szegény zsidó kereskedőcsaládban. Kisgyerekként apja elvitte Munkácsra egy vásárba, ahol a cirkuszi sátorban látott életében először színészt. Így ír Hej, színművész… című könyvében pályaválasztásáról: (…)

„már kora gyerekkoromban a színészi pályára készültem volna, ha egyáltalán sejtésem lett volna arról, hogy ilyen pálya is van a világon”.

Annyi bizonyos, hogy ott és akkor, valami megmozdult benne, bár még nagyon sokáig csak vágyálom maradt számára a színpad.

(Sokat fogok idézni még a könyvéből, amit most, harminc év után újra elolvastam, és hihetetlenül élveztem a belőle áradó humort.)

Új hely, új élmények

A könnyebb megélhetés reményében, hatéves korában Berettyószentmártonba költözött a család, onnan három kilométerre volt a berettyóújfalui iskola, a kis Bélának gyalogolnia kellett. Elég keserves volt naponta megtenni az utat, a helyi parasztgyerekek mindig megdobálták kövekkel, de őt nem kellett félteni, minden verekedésben benne volt, beleállt a csatákba, és mivel igen magas, erős gyerek volt, soha nem maradt alul a küzdelemben.

A polgári iskoláit már Pesten végezte a Wesselényi utcai iskolában. Így ír erről az időszakról könyvében:

„Az iskolában egy sovány, majomképű fiút ültettek mellém, és a fiú az első öt percben belém rúgott a pad alatt, és megkérdezte:

– Téged hogy hívnak?

– Salamon Bélának – válaszoltam.

– Ez is egy név? – kérdezte röhögve. – Ezzel ugyan nem fogod sokra vinni az életben.

– Hát téged hogy hívnak? – kérdeztem most én a majomfejűtől.

– Engem Kann Gyulának – válaszolta.

– Gondolod, hogy ezzel a névvel többre fogod vinni? – kérdeztem válaszképpen.”

A kis Kann Gyula később Kabos Gyulára változtatta a nevét. Két humornagyágyú egy padban. Lehetett valami titok abban a korban és azon a környéken…

Kereskedősegédből csapatkapitány

Azt nem mondhatnánk, hogy különösebben érdekelte volna az iskola a frissen Pestre került fiút. Hiába szánta orvosnak a bátyja, aki szorgalmazta, hogy Pesten tanuljon tovább, Salamon Béla a négy polgári elvégzése után kereskedősegéd lett a Rákóczi út 2-ben lévő textilboltban, melyet Lusztig Ede vezetett.

Három évig dolgozott az üzletben, gyakorlatilag kifutófiúként, ami igen sok hasznot hozott számára. Többek között a közeli Nemzeti Színházba is vitt csomagokat, és egyszer még a színpadi takarásba is besodródott, így közelről megcsodálhatta Márkus Emíliát, aki akkoriban az egyik legnagyobb idolnak számított.

A borravalókból pedig (legtöbbször egy hatost kapott, ami akkoriban nagyon kevés pénznek számított), összegyűjtött annyit, hogy vásárolhatott egy igazi bőrfutballt.

Akinek pedig volt már ilyenje, az azonnal klubot alapított.

Ő rögtön kinevezte magát kapitánynak, és a ligetben megalapította a Remény Futball Klubot.

A csapatában játszott: Holics, Révész, Sebestyén és Schlosser is, akik később mind válogatott futballisták lettek. Nemegyszer előfordult, hogy ha nyertek, menekülniük kellett, mert az ellenfél nem bírta elviselni a vereséget, ezért úgy vettek revansot, hogy abból komoly verekedés lett, de mindez nem szegte kedvét, élete végéig megszállott MTK-drukker maradt. A foci nála élet-halál kérdése volt.

Kereskedősegédből műkedvelő színész és köténygyáros

Miután Lusztig Ede nem akarta alkalmazni igazi kereskedőként a szerinte rendkívül csúnya Salamon Bélát, ezért olyan helyet keresett neki, ami nem számított annyira előkelőnek, mint a saját boltja. Így a Sas utcába került, ahova csak vidéki asszonyságok jártak, és inkább a fizikai erejére volt szükség, mint a szépségére.

Ekkoriban egy ismerős család meghívta a Szabók Szakegyesületének egyik műkedvelő előadására, ahol a következő vasárnap már ő maga is föllépett. Sőt, ő lett a Szabók Szakegyesületének főkomikusa.

Ezzel egy időben, Steinhardt Géza Rákóczi utcai színházában esténként rövid detektívszerepeket játszott, de közben megtartotta a kereskedői munkáját is, sőt még köténygyárat is alapított, amibe alaposan belebukott. A Fővárosi Orfeumban is játszott később kisebb szerepeket.

Szőke Szakáll, a megmentő, és a híres Vonósnégyes

Salamon már egyre több helyre volt bejáratos, és színészi képességeit ugyan nem tartották sokra, de komikusi vénáját nagyon is értékelték. Szőke Szakáll (Gerő Jenő), a kor híres kabaréírója és színésze írt egy Vonósnégyes című kabaréjelenetet, amit egyik színház sem fogadott el, de Salamon addig házalt vele, míg végül befogadták az Apolló kabaréban, és kirobbanó siker lett. Ebben hangzik el a „Szintén zenész?” című szlogen. (Négy szélhámos a vacsora reményében vállal fellépést egy gazdag házban, de egyikük sem tud muzsikálni, mindegyik abban bízik, hogy majd a többiek játszanak.)

A Teréz Körúti Színpad igazgatója és a közönség kedvence

Nagy Endrével közösen, 1923-ban megalapította és sokáig igazgatta a Teréz Körúti Színpadot, nagy sikerrel játszottak kabaréjeleneteket, és noha sok volt a két vezető között a konfliktus, ez a színpadon nem látszott. Zsidó származása miatt Salamon Béla, ahogy a kor rengeteg más nagy színpadi egyénisége is, 1939-től 1945-ig nem szerepelhetett színházban. Ekkor írta a Hej, színművész… című könyvét, és nem szégyellt házalni vele, ezekből a kis összegekből próbálta fenntartani magát a nehéz időkben. A zsidótörvények miatt eltiltották a színpadtól, ezért csupán az OMIKE Művészakció estélyein lépett fel néha. A háború után következett a Kamara Varieté, majd 1951-től egészen haláláig a Vidám Színpad tagja volt. 

Fusi, stika, maszek és társai

A Rákosi-érában, később pedig „a legvidámabb barakkban”, Kádár János meg a „demokratikus egypártrendszer” idejében a többség úgy boldogult, ahogy tudott. Munka után kezdődött a fusi, a maszek, munka közben pedig stikában dübörgött a népgazdaság, magyarul: mindenki ott lopott, csalt és hazudott, ahol csak tudott. Nem véletlenül lett Salamon Béla Pomócsi bácsija annyira népszerű. (ITT látható a nagyszerű kabaréjelenet.) Pomócsi bácsit ugyanis a gyárból Bogdányba akarták kihelyezni, de a mindentudó titkárnő kiokosította, hogy mindenkinek csak annyit mondjon: „Ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni!” Ez a varázsmondat mentette meg attól, hogy máshol kelljen dolgoznia, hisz minden felette álló vezetőről kiderül, hogy lopott, csalt vagy hazudott. A kölcsönös hallgatás záloga volt, hogy mindenki abban a pozícióban maradhatott, ahol épp volt. Erre és így épült a rendszer. (Hm… elég ismerős, nem?)

„Színésznek kegyetlenül rossz volt. Salamon Bélának: egyedülálló zseni. Egyszeri, megismételhetetlen, utánozhatatlan, követhetetlen.”

Szuhay Balázs így jellemezte kiválóan a nagy színpadi egyéniséget, aki 1965. június 15-én halt meg Budapesten, de még most, ötvenöt év múlva is idézzük azokat a szállóigéket, amelyek tőle származnak. Ez is azt jelzi, hogy a kabaré és a humor műfaja időtálló, és Salamon Béla az egyik legnagyobb „kisnagyember” volt a magyar humor történetében.

Both Gabi

Kiemelt kép forrása: YouTube