Holtában is hű maradt lázadó önmagához – Tisztelgés a tegnap elhunyt Jean-Luc Godard előtt

–

Filmrajongó barátom azt írta nekem tegnap: Godard családja zártkörű temetést akar, sajnos nem tudunk elmenni. Hamvasztás lesz. Semmi ceremónia.

Ennyi év után sem felejtette el, mit jelentett neki Godard. Mit jelent nekünk, akik szeretik a filmeket. Akik a filmet művészetnek tekintjük. 

Godard 91 évesen halt meg. Nélküle nem lenne sem Spielberg sem Scorsese. Vagy nem olyan lenne. Meg nem lenne nélküle olyan egy sorozat, mint amilyen. Másmilyen lenne a dán film, de a magyar is. Másképp készített volna filmeket Szabó István, de Bacsó Péter is.

Godard igazán sohasem vágyott hírnévre vagy tekintélyre, nem voltak olyan dús ambíciói, mint pályatársának, Francois Truffaut-nak, akivel sokszor mérik vagy hasonlítják össze, de valójában Truffaut sokkal konvencionálisabb rendező.

Nem voltak erős ambíciói, mert egy svájci orvos-bankár családba született 1930. december 3-án, és egy ilyen nagypolgári, mindent megadó környezet, ha valamire, akkor legfeljebb lázadásra inspirálhat. Godard lázadó volt.

Már akkor is az volt, amikor filmkritikákat írt a Cahiers du Cinema filmes szaklapba (nemrég szűnt meg ez is). Amikor ő a film színpadára lépett, Bergman, Fellini, Kuroszava már ismert és elismert rendező volt. De nem róluk írt, hanem műfaji filmes szerzőkről: Samuel Fullerről, Billy Wilderről. Olyanokról, akikről nem úgy emlékeztek meg mint művészekről.

Godard pályatársa, Jacques Rivette szerint a szerzői filmes az, akinek a filmjeiben ki lehet mutatni a kézjegyeket. Az amerikai filmesek műfaji sablonok alapján készítettek filmeket, szabályrendszerek és a stúdiók elvárásai szerint, tehát nem volt evidens, hogy a tengerentúli alkotóknak is lehet olyan sajátos kézjegye, ami felismerhetővé, azonnal beazonosíthatóvá teszi a filmjeiket. Godard ezeket a kézjegyeket vette észre a Fuller vagy a John Huston-westernekben is.

Azt látta meg az amerikai filmben, amit mások nem, ezért még kritikusnak is kiváló volt. Nem egyszerűen leírt, hanem nagyszerűen analizált egy-egy filmet.

Nem volt akkora filmrajongó, mint Truffaut, aki tényleg mindent ismert, és könyvméretű interjút vett fel Hitchcockkal. Nem ismerte annyira a filmeket. A filmkészítés szabályrendszerét sem. Ahogy kicsapták a Sorbonne-ról – rossz magaviselete miatt –, úgy egy filmes suliból is kicsapták volna.

Amikor nekiállt a filmművészet egyik legsikeresebb és legszabadabb filmjét elkészíteni, a Kifulladásigot, szinte semmit nem tudott arról, hogyan kell felvenni egy jelenetet, miképpen kell plánozni. Ezért is érdekes az À bout de souffle (Kifulladásig). Nincs szabályos forgatókönyve sem. A már több filmben is szereplő, népszerűnek mondható Jean Seberg, a szép szőke amerikai lány kétségbe is esett a forgatáson, mert attól félt, a film borzalmas lesz. Seberg nem mellesleg az egyik legjelentősebb francia író, Romain Gary felesége lett pár évvel később, éppen ez a film tette őt nagy sztárrá. Ahogy a férfi főszereplőt, Jean Paul Belmondót is. Belmondo annyira laza, hogy csavarkulcs kell hozzá, hogy szét ne essen. Ugyanakkor elegáns. Ronda, a nagy szájával, betört orrával, mégis rendkívül vonzó.

Godard a producert is kétségbe ejtette. Felvett egy igen hosszú jelenetet, amiben semmi sem történt, csak az említett két színész fél órán át beszélgetett. Mindenféle dolgokról. Egy olyan kis szobában, ahova alig fért be a kamera. És teljesen szabálytalanul, úgy vágta meg a filmet, amikor rövidebb filmet kértek tőle, hogy a jeleneteknek levágta az elejét és a végét.

Nem érdekelték a filmes konvenciók, az elvárások.

Ezért is lehetett ezt a filmet ilyen frappánsan, két percben összefoglalni:

Mégis az első filmje volt a legszabályosabb és legkonvencionálisabb film. Minden ezt követő műve kevésbé sikeres, ugyanakkor még merészebb, még formabontóbb. Mert 

egyetlen dolog határozza meg Godard alkotásait: Godard önmegvalósítása az, hogy a filmet a saját gondolatai és normái szolgálatába állítsa. Minden későbbi Godard-film tulajdonképpen olyan esszé, ami megfogalmazza azt, amit a világról, a nőkről, a filmről, és a világ helyzetéről gondol.

Mindebből következik az is, hogy korai filmjeinek az abszolút főszereplője az a nő volt, akivel együtt élte az életét: Anna Karina. 

Ezekben a korai filmekben van pár olyan jelenet, ami a filmtörténetben az, ami, mondjuk, az irodalomban Andrej halála (a Háború és békében), vagy a képzőművészetben Van Gogh napraforgói, vagy levágott fülű önarcképe: benne van egy képben, miért jelentős nemcsak maga az alkotó, hanem maga a művészeti ág, miért és hogyan ér el hatást. 

Belmondo, amint felrobbantja önmagát. Belmondo kék arccal. Vagy az egyik kedvencem, ugyanebből a filmből, a csodás Bolond Pierrot-ból ez a dal. Ebből a kis jelenetből süt a szabadság, a jókedv, a fiatalság, és csak francia filmben lehetséges egy ilyen jelenet. Ez csak ezzel a két emberrel történhet meg:

De ugyanolyan ikonikus a Külön bandának az a jelenete, melyben Karina, Claude Brasseur és Sami Frey táncolnak.

A Nouvelle Vague együttes e kis epizódot a klipjéhez használta, és már a nevével is hódolatát fejezte ki iránta, hiszen minden filmkészítőre (legyen amerikai, német vagy magyar) ható filmes irányzat neve volt az Új hullám. Tarantino filmes cégének neve ennek a filmnek a francia címe.

És ennek a filmnek még csak nem is ez a legemlékezetesebb jelenete, hanem az, amelyikben hőseink keresztülfutnak a Louvre kihalt termein. Ebben benne van az is, mit gondol érzelmekről, mit gondol képekről, a régi nagy tablóképekről Godard.

És itt van egy másik jelenet a táncoló Anna Karinával, ahol a férfiak arcát érdemes figyelni. Mennyire tartják inkább bosszantónak a nő táncát, mint vonzónak.

Az is kiderül belőle, hogy mekkora nőcsábász volt Godard. Mennyire szerette a szép nőket. És az is, hogy Karina szerint nem bánt jól velük. Ebből a szempontból az is lehetséges, hogy egy tetű volt. Vagy éretlen.

Godard forradalmár alkat volt. Amikor 1968-ban a kultuszminiszter leváltotta Henri Langlois-t, a Cinematique igazgatóját, és kitörtek a diáklázadások, elkezdődött ‘68, a forradalom élére állt. Az engedetlenség híve volt.

Mivel elkezdték egy irányzathoz sorolni, a Nouvelle Vague arca lett, egyre inkább offenzívába fordult, és olyan filmeket kezdett el szakmányban gyártani, amiket csak egy nagyon szűk réteg, az elkötelezett marxisták, Godard feltételen rajongói, és pár száz filmhívő nézett meg. A Week Endben, és az utána következő, hasonló hatású filmjeiben élt a brechti elidegenítés módszerével, vagyis a jeleneteket feliratokkal és tacepaókkal szakította meg. Oda nem illő akciókkal. Váratlan monológokkal.

Godard ebben az időben nem egyszerűen maoista, hanem marxista.

Ahhoz, hogy megértsük, miért: meg kell nézni az ebben az időben készült több tucatnyi filmje közül valamelyiket. Nem könnyű, mert ezek tényleg agymenések. Godard mintha saját magával vitázna ezekben. Felvet kérdéseket, melyeket képekkel válaszol meg. A filmkészítés nála így önfejlesztési forma lesz, nem egyszerűen önkifejezési. 

A válasz arra, hogy miért lett elkötelezett marxista, egyrészt az, hogy a filmet tekintette ‘68 után a forradalom eszközének. Másrészt azért, mert azt gondolta, a gazdaság a pénz médiumában működik, a politika a nyelvében. És a film nála: nyelv. A nyelvhez hasonló eszköze a harcnak. Nála a forradalom azt jelentette, hogy a pénz médiumáról a nyelv médiumára kell átállni, hogy mindenki, minden ember szabad legyen.

Vagyis nem azért maoista, mert tetszik neki Mao politikája. Hanem ezért, hogy segítsen egy társadalmi fordulatot, a pénz médiumáról a nyelv, az önkifejezés médiumára való átállást. Az volt a véleménye, hogy már a filmet is a pénz határozza meg. A film alkotói is a gazdaság kirendeltjei. Ő ebből nem kért.

Ezért is lepett meg mindenkit, amikor a Búcsú a nyelvtől című filmjét Cannes-ba vitte, hogy még alkot. Nemcsak hogy élt, de alkotott is. Ez a filmje is az önkifejezéshez tartozik, ugyanakkor összegző mű is. Nem Godard személyét, hanem e film értékeit ismerték el 2014-ben a zsűri díjával.

Godard idős korában is, biztosan még nem sokkal a halála előtt is szabad és merész ember volt. Halála saját tudatos döntése volt, mivel Svájcban legális az eutanázia. Nem akart ceremóniát. Temetést. Nincs hova elmenni. A temetése, kicsit a szabad és – pénztől tényleg – független film temetése is lenne.

Kiemelt kép: Getty Images/CHRISTOPHE D YVOIRE/Sygma 

Kolozsi László