Szabó Anna Eszter: „Tegnap még a nyári szünettől tartottam, most meg már a tanévkezdéstől szorongok”

–

De tényleg miféle önsorsrontó hozzáállás ez?!

A tanév végén öklömnyi gombóc volt a torkomban, hogy mégis hogy a viharba' fogjuk megoldani, hogy mi is tudjunk dolgozni, de a gyerekeknek is jusson a nyári szünet felhőtlen élményéből?!

Végül csak megoldottuk. Kétlaki életre rendezkedtünk be, mivel a szüleim a nyarakat a budapesti agglomerációban szokták tölteni abban a parasztházban, ami még a nagyapámé volt. Van ott minden, lugassal benőtt veranda, hófehér oszlopok, sötétzöld ajtók, istálló, még cselédszoba is. Hatalmas ősfák, tiszta levegő, és a közelben a Duna-part. Varázslatos hely, imádok ott lenni, és persze a gyerekek is. Szóval – a szüleimnek hála – meg tudtuk azt csinálni, hogy a legsűrűbb napjainkon náluk voltak a gyerekek. Amíg mi a forró városban dolgoztunk, addig ők sok-sok árnyalatot barnultak, az 

arcuk kipirult a naptól, a hajukban homok, az arcukon a parton elmajszolt jégkrémek nyoma. Kell ennél több nyáron egy gyereknek?!

Pedig mennyire aggódtam (persze ezért is), hogy nem adatik ez meg nekik! Ma már tudom, megint csak tök fölöslegesen paráztattam magam.

Amikor pedig itt voltunk a városban, barátokkal találkoztunk, koncertre mentünk, játszótereket fedeztünk fel, piknikeztünk, vagy épp hűsöltünk a lakásban és mesemaratont tartottunk, lazítva az év közbeni képernyős szabályokon, hiszen amikor a szüleimnél vannak/vagyunk, ott úgyis a nap nagy részét a levegőn töltik. (Ez a csodás amúgy a verandákban, hogy akkor is lehet levegőn lenni, ha esik az eső, vagy rossz az idő, bár idén erre nem sok példa volt, de nyugi, most nem kezdek bele a szokásos klímaszorongó ajvékolásba.) 

Egy feketeöves paragép esete a tanévkezdéssel

Na, de ha ennyire egyértelműen kiderült, hogy fölöslegesen túráztattam magam a nyári szüneten, akkor mégis, miért nem állítom le magam most, amikor teljes pánikban realizálom: két hét, és vége a szünetnek?

Hát azért, mert egyrészt, lehet, hogy ez kódolva van belém a saját iskolai élményeim miatt. Én ugyanis utáltam suliba járni, elsősorban általánosban. 

Másrészt,

bármilyen feszített is volt a tempó nyáron a rengeteg munkával és az állandó szervezéssel, hogy mikor jövünk és megyünk (vagy mennek a gyerekek) valahonnan valahova, mégis, a nyárnak van egy semmivel nem összehasonlítható lazasága. 

Más, mint bármelyik másik szünet, és nem csak a hossza miatt. 

Most pedig szapora szívverésem lesz a gondolattól, hogy szeptembertől ismét ébresztőre kell kelni, újra jönnek a kötelező ovis-sulis körök, az e-mail fiókot elárasztó szülői levelek, a logisztika, hogy mindig olyat főzzünk, amit a gyerek be tud vinni magával a suliba ebédelni, a „tól-ig” behatárolt munka, mert mindegy, hogy hol tartok a cikkírásban, időben el kell indulni a gyerekekért, folyamatosan egyeztetni kell az óráinkat, hogy a menetrendünk szerint mikor és ki tudja bonyolítani a kicsikkel kapcsolatos teendőket.

Aztán ott van még a nyár végének szomorú képe, hogy hamarosan nem lehet csak úgy felkapni egy papucsot és útnak indulni, hanem belátható időn belül jönnek a végtelen hosszú felöltözések, indulások, a szürkeség. Persze az időjárást már rég nem lehet így kiszámítani, ki tudja, lehet, hogy még októberben is nyár lesz, szóval a nyári meleget azért még nem temetem. 

És akkor még nem is hoztam szóba a tanévkezdés milliónyi bizonytalanságát, hogy

vajon mennyire érinti majd az életünket a járvány, hogy bírják az intézmények majd a pedagógushiányt, a megemelkedett rezsit, hogy a belengetett digitális átállás valóban bekövetkezhet-e, amennyiben nem tudják megoldani és kigazdálkodni a fűtést.

Aztán ott van még az is, hogy tanítási időszakban általában egyik betegségből esünk a másikba, miközben nyáron makkegészséges mindenki, leszámítva egy-egy kósza fülgyulladást vagy napszúrást.  

Mindez csak a jéghegy csúcsa, nem kell megerőltetnem magam ahhoz, hogy napestig tudjam sorolni, miért nem várom a nyári szünet végét.

Látjátok, milyen profi vagyok abban, hogy mindenben a nyűgöt lássam meg? Rémes. 

Pedig azért van ám a nyári szünet utáni fejezetnek jó oldala is

Amit nagyon szeretek a tanítási időszakban, az a rendszer, amibe be tudjuk állítani a hétköznapjainkat. Kevesebb az esetlegesség, ami szép keretet ad az életünknek. A gyerekekkel könnyebb elfogadtatni az egyes szabályokat, hogy mit lehet hétköznap, és mit nem. Ráadásul nekik biztosított a napi több óra szabad levegőn eltölthető idő, mert az oviban és az iskolában is ragaszkodnak ahhoz, hogy ha esik, ha fúj, bármi van, egy-két órát minimum kint vannak, rohangásznak, koszolnak, bunkert építenek, saraznak, szóval, ha a dolgos napunk végeztével nincs kedvünk játszóterezni, vagy más programot csinálni, semmi gond, lehetünk otthon is. Arról nem is beszélve, hogy a szociális életük is garantáltan gazdag ahhoz, hogy ne unják meg a fejünket annyira, és amúgy mindketten nagyon szeretik az ovit, sulit, ahová járnak, szóval legalább ők megússzák azt a gyomorgörcsöt, amivel én például minden hétköznap lefeküdtem és keltem. 

Szeretem, és hálás vagyok azért, hogy olyan helyekre járhatnak, ahol jól érzik magukat, és biztonságban tudhatom őket. 

A pozitívumokat felsorolva azért picit enyhült a szorítás a mellkasomon, és tudom, hogy – mint mindig –, megoldjuk ezt az átállást is. 

A változás mindig nehéz – közhely, de nem véletlenül 

Átállítani az agyunkat egy másfajta működésre, nem megy automatikusan, és addig, amíg csak várakozó, átmeneti fázisban vagyunk, az aggodalom nehezen tud alábbhagyni.

Legyen szó bármiről, tényleg, akármiről, a cselekvés mindig enyhít a szorongáson. 

Mi ráadásul csalunk is, mert a nagy családi nyaralás (ami igazából csak az elmúlt hetekben vált biztossá) még várat magára, ugyanis eljött az idő, és a gyerekek végre láthatják a tengert, amit a költséghatékonyság nevében szeptember első hetére időzítettük, hogy máris egy kis renitenskedéssel (azaz: néhány előre egyeztetett napnyi csúszással) vágjunk neki a tanévnek. Szóval megadjuk a módját a nyárbúcsúztatásnak.

Mindenesetre igyekszem addig mérsékelni a túlaggódást, és próbálok a jelenben élni, most, hogy így belejöttem a nyári üzemmódba, amitől ugyanúgy be voltam tojva, mint most az ősz közeledtétől. Erre próbálom emlékeztetni magam, amikor rám jön az ötperc, hogy Jézusom, mi lesz velünk. Megleszünk, mint mindig. 

Ti hogy vagytok ezzel? Várjátok a nyári szünet végét, vagy ti is ugyanazon a paravonaton száguldoztok, mint én? 

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak