Velem az iskolában hitették el, hogy bármire képes vagyok – És te mit hoztál magaddal a diákéveidből?
Messzire vezető kérdés, hogy mit ad, vagy mit kellene hogy adjon egy iskola a gyerekeknek. Az egyetemen kívül mindkét intézmény, ahol diákként léteztem, akkor kifejezetten újszerűnek és úttörőnek számított, ennek minden előnyével és hátrányával. Ma a gyerekközpontú és a tehetségfókuszú címkét kapnák meg, ha egyáltalán létezhetnének abban a formában (az egyik teljesen megszűnt, a másik pedig tudomásom szerint sokat változott). Azért írok mégis róluk, mert annyi mindent kaptam tőlük, ami máig elkísér, hogy minden gyereknek (köztük a sajátjaimnak is) legalább ilyen jó indulást kívánok az életben. Közben pedig azt is elárulom, hogy a tananyagnál szerintem milyen fontosabb dolgokat lehet (és kellene) elsajátítani egy oktatási intézményben. Tóth Flóra írása.
–
Tudod még a Pitagorasz-tételt?
Játsszunk egy játékot: most mindenki gondoljon vissza arra, mi mindent tanult az iskolában, és mi az, ami máig megmaradt a fejében. Nyilván az olvasást, az idegen nyelveket és néhány matematikai alapműveletet azóta is rendszeresen használunk, de én inkább az ennél kézzelfoghatóbb, és kicsit konkrétabb tárgyitudás-halmazra gondolok.
Nekem egészen furcsa katyvasz, amit több tíz távlatából tudásszinten őrzök az iskolás éveimből: a valószínűségszámítás alapjai, a Pitagorasz-tétel, a deriválás alapképlete, a virágkötészet szabályai közül néhány, egy teljes angolkeringő-koreográfia, Newton törtvényei nagyjából, a gyorsulás kiszámítása, a soros és a párhuzamos kapcsolás közti különbség, illetve random (de általam kedvelt) írók és költők életrajzának szemelvényei, A walesi bárdok teljes hosszában, jó sok szerelmes vers, az Egy mondat a zsarnokságról, az Örömóda és több karácsonyi dal kottája, néhány dolog az állatok rendszertanából, számtalan információ az emberi szervezet működéséről, plusz nagyjából öt évszám, és kaotikus érdekességek a különböző történelmi korok hétköznapi életéből, valamint néhány kémiai vegyület képlete, és hogy melyik elem pontosan hol van a periódusos rendszerben.
Hogy ebből a listából mit használok az életben? Természetesen a világon semmit. Ja, de, a virágkötészetet! Mindig szépen rendezem el otthon a virágokat.
Mert – főleg az okostelefonok korában – ezeknek a tudásmorzsáknak maximum akkor van értelmük, ha rendszeresen játszol kvízjátékokban, vagy ha vagánykodni akarsz a gyerekeid előtt. Valójában ezeknél sokkal, de sokkal fontosabb dolgokat tanultam meg mindkét iskolámban az ott töltött 12 év alatt.
Mit tanít az iskola magunkról, a világról és prioritásokról?
Az általános iskola első négy évében a számomra szép emlékű Zsolnai-módszer szerint tanultam, majd nyolcosztályos gimnáziumba kerültem, ahol a nálunk jóval idősebb gyerekekhez szokott tanároktól sokszor egészen különleges figyelmet kaptunk.
A kompetenciaalapú és furcsa dolgokat (például társadalomismeretet, környezet- és vizuális kultúrát, emberismeretet) oktató Zsolnai-módszer tanította meg nekem először, hogy minden tehetség számít.
Ma ezt nap mint nap látjuk és tapasztaljuk a világban, de a magyar iskolarendszerben még mindig ritkán jelenik meg, pedig nagyon fontos.
Egy olyan iskolában, ahol tantárgyi keretek között készítesz virágcsokrot vagy beszélgetsz arról, hogy milyen sokféle lehet a kreativitás, ott az egészen furcsa, nem alaptantárgyi keretek között fejlődő tehetségeknek is van lehetőségük megmutatkozni és még tovább fejlődni. De nem csak ezért fontos. Hanem azért, mert ettől az is értékesnek érzi magát, aki a versírásban ügyes, nem csak az, aki mérhető dolgokban. Így pedig sokkal könnyebb sikerre váltani a tehetséget, hiszen kapsz önbizalmat hozzá. És persze fontos a családi támogatás, a szülői hozzáállás meg egy csomó minden, de azt, hogy a többiekhez képest milyen vagy, és hol a helyed egy nagyobb közösségben, csak egy nagyobb közösségben lehet megtanulni.
Ettől függetlenül
engem sem csak jó élmények értek az iskolában, de azt már egészen kicsi koromtól megtanultam, hogy minden tehetség értékes, még ha ez nem volt is ilyen szépen kimondva.
„Próbáld ki nyugodtan”
Aztán kisgimisként, majd rendes középiskolásként azt is megtudtam, hogy a proaktivitás még egy nagy és patinás (ezáltal kicsit poros) intézményben is hegyeket tud megmozgatni, ha akár csak egyetlen tanár mellé áll. Akkor ezt valahol evidenciának vettem, hiszen tiniként az volt a hozzáállásom, hogy a világ (iskola) van értem, és semmiképp nem fordítva. De utólag visszagondolva
iszonyú nagy dolog, hogy volt egy tanár, aki kamerát szerzett és vágó kontakttal hozott össze, amikor kitaláltam, hogy filmet szeretnék csinálni.
(Ennek köszönhetően rengeteg olyan dolgot tanultam meg, amiket máig használok a munkámban.) Amikor pedig az az ötletem támadt, hogy felélesztem az iskolaújságot, az akkori igazgatóhelyettes megegyezett a nyomdával, hogy kinyomtatják – így tanultam meg kiadványt szerkeszteni. Ha színdarabot szerettem volna csinálni, csinálhattam, ha ünnepi műsort, akkor azt. Olyan helyzetekben adtak a kezembe paripát és fegyvert, amikor simán dönthettek volna úgy, hogy egyetlen diák ötletei nem érnek ennyi erőfeszítést.
És nem mondom, hogy mindenkinek minden álmát megvalósította az iskola, mert ez nem igaz, de aki nagyon akarta (és talán az is fontos volt, hogy valamilyen területen már fel tudott mutatni valamit), az egészen egyéni projektekben is kapott támogatást és szabad mozgásteret. És ez egy több mint 1000 fős intézményben óriási dolog. Annyira, hogy több mint húsz év távlatából is emlékszem minden apró segítő gesztusra, akkor is, ha azóta kiderült, hogy ezek a támogató pedagógusok nagyon sok dologban egészen másként gondolkoznak, mint én. De ez mind nem számít, mert
én, aki egyébként egy óriási intézmény apró kis porszeme voltam, nekik köszönhetően hittem el, hogy nagyon sok mindenre vagyok képes.
Na, szerintem ezt adja egy iskola, amit sosem felejtesz el később, és amit minden egyes nap „használsz”.
Tóth Flóra
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / SDI Productions