A tehetség olyan különös adomány, amin az ember évszázadok óta nem győz álmélkodni, és mivel egyéb magyarázat nincs rá, hajlamos isteni eredetűnek tulajdonítani. A különleges képességgel született emberekre azt mondjuk: „istenáldotta tehetségek”. Persze akadnak olyan tehetségek, akiknek az „eredőjét” megtalálhatjuk a családi háttérben – mint például Mozartnál, Puskás öcsinél vagy épp Rotschild Kláránál, hogy csak néhány random nevet említsek azok közül, akiknek már valamelyik felmenője is azzal foglalkozott (jóval alacsonyabb színvonalon), mint amiben a gyereke kiteljesedett. De nem egy olyan tehetség is születik, aki a „semmiből jön”, akinek az ősei között hiába kutatnánk a tehetség gyökerét.

Történetesen egy ilyen fiú történetét meséli el egy új francia film, a Kezedben a sorsod, amelynek főhőse, Mathieu, aki Párizs egyik elgettósott külvárosában termett épp a koncertzongora mellé. Pedig abban a közegben nemhogy a hangszer, de a klasszikus zene is olyan távoli és idegen jelenség, hogy ennek folytán szükségszerűen megvetendő és gáz is.

Úgyhogy Mathieu hiába találja meg hamar a mesterét, és az hiába adja át neki minden tudását nagy szeretettel, ő ezt az egészet kénytelen rejtegetni.

Otthon, az egyedülálló anyukájától (aki reggeltől estig egy kórházban gürizik) úgyis folyton azt hallja, hogy ilyen drága hobbira nekik nincs pénzük, a baráti körében meg persze sokkal menőbb jól motorozni, verekedni, lopni és káromkodni. Mathieu tehát „zugzongorista” lesz: néha elzarándokol egy belvárosi pályaudvarra, ahol szabad prédaként áll egy pianínó, hogy bárki játszhasson rajta (több ilyet találni a francia fővárosban, ez nem az alkotók fantáziájának szüleménye), és – ha csak nem ólálkodik arra egy rendőr, – végre elmerülhet a zenében.

Egyszer egy ilyen alkalommal tanúja lesz a zongorázásának egy elegáns úr (Lambert Wilson), aki azonnal felismeri Mathieu tehetségét. De mire megszólítaná, a zsaruk is megjelennek a közelben, és Mathieu pillanatok alatt kereket old. Jó pár hét múlva találkoznak újra ugyanott, amikor már kiderül, hogy a férfi egy konzervatórium igazgatója, és hetek óta várja vissza a fiút ezen a helyen. De persze egy filmben (és feltehetően az életben is) a dolog nem olyan egyszerű, hogy innentől Mathieu megtalálja a mesterét, aki hisz benne, és aki a csiszolatlan gyémántból tökéletes briliánst farag.

Ahhoz, hogy az ember a gettóból kitörjön, és a saját képességeit komolyan vegye, majd szorgalommal párosítva valódi művészetté emelje, hosszú és rögös utat kell bejárni. Mint ahogy ezt már korábbi filmekben is láthattuk.

A hátrányos helyzetbe született tehetség kibontakozása és nyilvános bemutatkozása lassan alműfajjá nőtte ki magát a filmvilágban, a fejlődéstörténetek egyik válfaja lett. Egyik alapkövének Matt Damon és Ben Affleck első komoly filmjét (és egyben egyetlen forgatókönyvét, amiért még Oscar-díjat is kaptak) tekintjük: ez volt a Good Will Hunting. Ugyan ebben a történetben nem művészi tehetségről, hanem matematikai zsenialitásról volt szó, de a séma ugyanaz: külvárosba született, zűrös családi hátterű, a napjait bandázással töltő, takarításból élő fiúról derül ki, hogy olyan bonyolult matematikai egyenletet is képes megoldani, amit a legstréberebb egyetemisták sem. De ahhoz, hogy ez a képessége kibontakozhasson, el kell hinnie, hogy nem követ el árulást a barátaival szemben azzal, ha lehagyja őket.

Ezt az alapsztorit különféle aspektusból járták körbe az utóbbi években. Volt, hogy a tanárt állították középpontba, aki maga is gettóból származott, és egy nap visszatér oda, hogy most ő segítsen azokon a fiatalokon, akik benne ragadtak egy kilátástalan helyzetben – ez volt például A hegedűtanár című brazil film.

Aztán láttuk ennek a való életben játszódó, dokumentumfilmes verzióját is, amit Almási Tamás készített tititá címmel. Ebben Snétberger Ferenc tehetséggondozó táborába látogattunk el, és ott egy olyan hátrányos helyzetű fiú, Kuru Anti küzdelmeit követtük végig, aki még a tanulást sem tanulhatta meg, mert nem volt kitől. (Talán ez volt a legszívbemarkolóbb, nemcsak azért, mert „igazi” volt, hanem azért is, mert nagyon erősen ábrázolta, milyen nehéz bepótolni azokat az alapkészségeket, amiket a mélyszegénységben cseperedő gyerekek nem kapnak meg sem otthon, sem az iskolában – míg a rendes körülmények közé született társaiknak hamar természetessé válik.)  

Lambert Wilson és Kristin Scott Thomas a Kezedben a sorsod című filmben

De ide sorolhatjuk a Billy Elliotot is, amiben egy bányászváros közegét kell meggyőzni arról, hogy egy fiú is lehet balett-tehetség; vagy a Színpadon az életem című francia filmet, ahol pedig a folyamatos veszekedésben és egymás megalázásában élő, züllött család érzékeny kisfia menekül a színház közegébe, és fedezi fel ott, hogy végre önmaga lehet. Ó, és még számtalan filmet említhetnék, aminek ez a sztori érintőlegesen a része, ha nem is fő témája – a Basquiattól kezdve a Nyughatatlanon keresztül az Én, Tonyáig. Ezek már valós történeten alapulnak, és olyan hírességeket mutatnak be, akik nagyon lentről kezdték, és nagy közegellenállással küzdöttek meg.

Ismert magyar művészek közül talán Cziffra György indulása vonható leginkább párhuzamba a Kezedben a sorsod alaphelyzetével, és erről is készült már film (igaz, a tévé képernyőjére, nem moziba, és félig dokumentumfilmként): a Virtuóz címmel. Persze teljesen más korban játszódott, és nem lehet eltekinteni attól, hogy Cziffra Györgynek nemcsak a hátrányos születési helyzetből, hanem a XX. századi történelmi tragédiákból is kijutott, így a teljes élete jóval nehezebb, a művésszé válása pedig hatványozottan rögösebb volt. De abból a szempontból hasonlít, hogy őt is a zongora és a klasszikus zene babonázta meg egy olyan szegény környezetben, ahol erre sem példa, sem lehetőség nem volt.

Ami nyilvánvaló: a tehetség nem tud kibontakozni mentor (vagy mentorok) nélkül, és egy ponton az eredeti közegnek is be kell állnia a támogatók közé, fel kell ismernie, hogy ha csak egyvalakinek sikerül kitörnie a reménytelen helyzetből, abból mindannyian profitálnak.

A legtöbb ilyen film – így a Kezedben a sorsod is – azt mutatja be, hogy tehetségnek lenni csak kívülről olyan irigylésre méltó állapot, de valójában rettenetes küzdésre predesztinálja az embert. És emellett nagyon magányossá is teheti. Amennyire áldás, hogy egy területen az az illető szárnyakat kap és eufóriát élhet meg, annyira terhes a kötelezettség, hogy mindig el kell érni azt a minőséget, amit egy belső hang diktál – és ez még a külső elvárásoknál is nehezebb. 

Senki sem választja, hogy őstehetségnek születik vagy átlagembernek (ha egyáltalán létezik ilyen). De mindenki tartozik magának azzal, hogy hű legyen önmagához, és amihez a szíve húzza, azt minden nehézség ellenére megkeresse és a fényre segítse. 

Gyárfás Dorka

Képek forrása: Cirko Film