Krajnyik Cintia: Minden nap le kell győznöm a bennem élő lusta lányt – Egy sportkerülő gyerek felnőtté válása

–

A kezdetek

A szüleim sosem voltak nagy sportemberek, apám jobb lába egy születési rendellenesség miatt kilenc centivel rövidebb volt a másiknál, világéletében sántított, ahhoz pedig túl hiú volt, hogy ortopéd cipőt hordjon. Bőven lett volna rá lehetősége, hogy ennek ellenére olyan sportot válasszon, amit mozgásában korlátozott emberként is tud végezni,

valahogy mégsem volt prioritás soha, sem egyéni, sem családi szinten a testmozgás.

Anyukám fogyókúrás céllal időről időre belevetette magát a kilencvenes években dübörgő fitneszőrületbe, nálunk is pörögtek a Bíró Ica-kazetták, de ezek általában csak periodikus fellángolások voltak. Alkalmanként én is csináltam vele bohóckodva néhány gyakorlatot, aztán emlékszem, ahogy másnap alig bírtam menni, olyan izomláz volt a fenekemben. Nem értettem, mitől nagy buli végigszenvedni egy videót, ha utána még ráadásul napokig fáj is. Bár a Metal Lady neonszínű aerobikszettjeit hozzá illő hajgumival nagyon irigyeltem. 

Nem vagyok ugyan egyke, de a bátyám tizenkét évvel idősebb, így bizonyos szempontból a kisgyerekkorom mégiscsak úgy telt, mintha nem lenne testvérem, hiszen ő már bőven kamasz volt, más dolgok érdekelték, amikor én még legszívesebben a homokozóban hemperegtem. Elsős sem voltam még, amikor rám tört a bicikliláz, kaptam is egyet, de mivel a lendület csak bennem volt meg, a családban nem, hamar elment a kedvem, kislányként nem tűnt nagy mókának egyedül róni a köröket a ház körül.

Egy időre felcsillant a remény

A suliban aztán végre a legjobb barátnőmmel elkezdtünk járni dzsesszbalettre, majorettre – bizony, az egyik legnagyobb rejtett képességem, hogy még az ujjaim között is tudom pörgetni a majorettbotot –, majd a hiphopba is belekóstoltunk. Iszonyatosan menőnek éreztük magunkat,

elhittük, hogy minimum J.Lo utódai vagyunk, és bár nem űztük versenyszinten, a mozgás öröme sodró lendületet adott, élveztük, hogy heti kétszer zenére táncolunk, koreográfiákat tanulunk, jelmezeket választunk, fellépésekre járunk.

Két-három év őszinte lelkesedésnek aztán az első (és utolsó) nyári tánctábor vetett véget, ami a valóságban az edző- és a kiképzőtáborok furcsa egyvelegét jelentette. Kora reggeli kelés, futás, szinte ehetetlen ételek, rengeteg edzés, nulla szórakozás. Végigbőgtük az egészet, de olyannyira, hogy képtelenek voltunk a saját szüleinkkel beszélni telefonon, mindig átadtuk a kagylót, hogy egymás anyukájának és apukájának panaszoljuk el, hogy mi tízévesen egyáltalán nem erre számítottunk sporttábor címszó alatt, hogy vasszigorból, kőkemény edzésekből állnak a napjaink, pedig csak arra vágytunk, hogy nevethessünk, mozoghassunk és jól érezhessük magunkat. Utólag visszagondolva felmerül bennem, hogy vajon volt-e a szüleink részéről valamiféle szándékosság vagy nevelő célzat abban, hogy nem esett meg rajtunk a szívük, és nem vittek haza minket azonnal, de az is lehet, hogy sejtették, egy újabb táborba soha többé nem tudnak minket elpaterolni, kihasználják hát a kínálkozó lehetőséget a romantikára.

A nyolcosztályos gimiben még voltak pillanatok, amiket szerettem a tesiórákban, a kosárlabdához egész jó érzékem volt, magas is voltam, aztán a Cooper-tesztek és a szekrényugrások erőltetésével szép lassan ez is elkopott, az utolsó két évben már át sem öltöztem az órákra, és ez a tanárt érdekelte a legkevésbé.

Furcsa, milyen ez az öregedés, ma már felbecsülhetetlen értéknek tekinteném, ha heti kétszer lenne két alkalom, ami ingyen és bérmentve kínálja a lehetőséget a sportolásra.

Ahogy kislányból nővé értem, persze a hiúságom egyre többször késztetett arra, hogy valamit sportoljak, de valójában sosem élveztem, mindig inkább csak kötelességként tekintettem rá, amit a csinos alak megkövetel.

Pedig én tényleg vágytam rá, hogy szeressem, hogy kívánjam a mozgást, hogy örömet leljem a sportban.

Szép lassan aztán, a húszas éveimben már nem menekülhettem, rendszert kellett vinni a testmozgásba, nemcsak esztétikai kérdést jelentett már, hanem egészségügyi és életminőségi szempontokat is figyelembe vettem, bár sok esetben még mindig inkább szükséges szenvedésként tekintettem egy-egy boksz- vagy spinningórára, semmint felhőtlen kikapcsolódásra. 

A mai napig küzdök a bennem élő ellustult gyerekkel

Nem adom fel, folyamatosan erőltetem a mozgást, rugdosom magam előre, szörfölök a YouTube-on és gyűjtöm azokat az edzőket, akiknek szívesen csinálom végig a videóit. Kísérletezem, hogy mi az, amit igazán élvezni tudok. Most épp a pilates áll hozzám a legközelebb, tavaly nyáron pedig úszótanfolyamra mentem. Közösségi élményként tekintek rá, amikor hetente egyszer lejárunk a lányokkal a közeli gimi tesitermébe cardiózni, és egyre sűrűbben sikerül élveznem a verejtéket, a fájdalmat, az izomlázat, a sikert, ha jobban bírok valamit, mint előző alkalommal, és a gondtalanságot, hogy ilyenkor tényleg semmi másra nem fókuszálok, csak a gyakorlatokra. Az agyam végre megáll és pihen, talán még jobban, mint alvás közben, amikor az álmok dolgoztatják az elmém. Messze még az a fázis, amikor nyaralás közben sem adom fel a sportot, de

már hiányzik és bánt, ha eltelik egy hét úgy, hogy nem mozogtam.

A barátaim, akik több mint húsz éve ismernek, sokszor még mindig úgy tekintenek rám, mint „a lány, aki nem szeret kirándulni”, pedig egyre többször fogalmazódik meg bennem a vágy, hogy a természetben legyek, hogy ne csak a kanapé előtt tespedve töltsem a hétvégét, még akkor is, ha az indulás pillanatában szívem szerint lemondanám az egészet. Amikor már ott vagyok, örülök, hogy erőt vettem magamon.

Rögös út ez számomra, amin még most is sokszor elbotlom, de az biztos, hogy a gyerekeim már úgy nőnek majd fel, hogy azt látják, a szüleiknek fontos a mozgás, a mindennapi életük része, és minden erőmmel azon leszek, hogy a sportra kezdettől fogva úgy tekintsenek majd, mint egy játékra, ami szórakoztat, feltölt és kikapcsol, és amit őszintén lehet szeretni.

Krajnyik Cintia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/fizkes