Szinte felhőtlen boldogság – Számomra ez az 5 dolog az anyaság legcsodálatosabb pillanata

–

„Írnék végre valami pozitívat az anyaságról” – szólaltam meg a szerkesztőségi megbeszélésen. Néma csend. „Mindig mondjátok, hogy elmegy a kedvetek az anyaságtól a cikkeim után, hát most írnék egy szuper pozitívat.” Csend. Kikerekedett szemek. Mintha mandarinul beszélnék. „Na, csak írjátok be a táblázatba, esküszöm, írok egy olyat, hogy baby boom lesz a WMN-nél!” 

Végül is a táblázatba bekerült, és most el is jött az én időm, úgyhogy azonnal kiderül, tudok-e úgy írni az anyaságról, hogy attól senki sem szorítja össze riadtan a combjait. 

Már most előre mondom, hogy olyat egész biztosan nem tudok, ami kizárólag a napos oldalról szól. Azért nem, mert olyan nincs. 

Nincs felhőtlen boldogság. Pont ez az elképesztő, a földöntúli csoda az anyaságban, hogy krízis és katarzis váltogatja egymást. 

Ezt szerencsés esetben megmutatja már a szülés is. A fájdalmat olyan eksztázis követheti, ami semmi máshoz nem fogható. Igazából az egész szülői lét ebben a hullámzásban telik, még akkor is, ha minden vágyunk az anyaság volt. És ez így van jól, teljesen természetes.  

Például sokat írtam már az éjszakázásról, a nyűgös napokról, amikor nem bírok higgadt és türelmes maradni, de úgy higgyétek el nekem, hogy bármennyire is padlón vagyok, miután elaludtak a gyerekek, pillanatok alatt feltöltődnek a tankjaim a puszta látványukkal. Krízis, katarzis, mondom én. Ahogy résnyire kinyílik a szájuk, ellazulnak az arcizmaik, az egyszerűen angyali látvány. Idilli béke tölti meg a levegőt. Ez a jutalmam, mindig így gondolok rá, és ez a tudat már napközben is tartja bennem a lelket.

De azért vannak még ilyen pillanatok máskor is a nap folyamán, ezekből összeszedtem nektek párat. 

Amikor a kezem után nyúlnak

Nem pusztán azért, mert a kicsi kéz puha és kedves, hanem mert ott van benne az ősbizalom, ahogy ösztönösen nyúlnak felém. Minden alkalommal ott van bennem, hogy ez 

mekkora kiváltság, milyen óriási megtiszteltetés és felelősség annak az embernek lenni, akinek a kezéért odanyúl a gyerek. 

Ugyanígy, amikor a testvérek kézen fogva sétálnak, olyan arccal kullogok mögöttük, mint a macska a Shrekben. 

Hasonlóképpen vagyok a bújással

Már a szoptatás alatt is megvolt ez a kitüntetett státusz, hogy az abszolút komfort mindig az én ölemben volt. Amikor mesét olvasunk és hozzám bújnak, lehet rajtuk érezni, hogy nem pusztán azért jönnek egyre közelebb, hogy jobban lássák a könyvet, hanem mert ott vannak igazán biztonságban. Befészkelik magukat, és mindegy is, hány évesek, újra picikké válnak, akik hozzám kucorodva megélik a totális komfortot. Hál' istennek még nem értük el a kamaszkort (bár vészesen közeledik), így még egyikük sem szokott le arról, hogy a szüleikhez akarjanak húzódni, sőt, kifejezetten bújósak mindketten, én meg ezt cseppet sem bánom.

Most jön az abszolút giccs, de nem érdekel, nem hagyhatom ki… szóval a nevetés 

Nyilván már az első babakacagástól odavoltam a gyönyörűségtől meg vissza, de ez az évek során sem vesztett a varázsából. Van a magas hangon csilingelés, meg a mélyről jövő, egész testet rázó kacagás, a földön fetrengve gurgulázós hahotázás, mindegyiket imádom, nevessenek akármilyen kreténségen is. 

Történhet bármi, nincs az a közéleti mocsok, világválság, anyagi kínlódás, mélabú, amin ne tudna a nevetésük enyhíteni. 

Amit még imádok, az a jóízű falatozás

Biztos nem csak nekem ismerős, hogy a gyerek már az éhenhalást vizionálja, amikor végre asztalhoz ülhet, eszik pár falatot, és közli, hogy jóllakott. Klasszikus. Ettől agybajt kapok. De amikor úgy tényleg, istenigazából éhes, és nem csak unatkozik, olyankor úgy eszik mindkét gyerekem, mint a kisangyal. Csendben majszolnak, és nem győznek repetát kérni. Na, ettől viszont odavagyok. A jóízűen evő gyerek megtölt az érzéssel: de jó, hogy ezt meg tudjuk nekik adni, mekkora kiváltság ez, békében, egészségben finomakat enni. Milyen jó az, hogy olyat tudok lerakni eléjük az asztalra, amit így szeretnek, amire talán felnőttkorukban emlékezhetnek is majd.  

De nem csak a gyerekek által részesülhetünk csodákban

Számomra mellettük a legnagyobb ajándék az a személyiségfejlődés, amin nekik köszönhetően végigmentem az elmúlt kilenc évben. 

Nyilván folyamatosan piszkálják a leggyengébb pontjaimat, és kihozzák belőlem simán a legrosszabbat, de ugyanígy általuk tanultam meg, mi mindenre vagyok képes. Ha nyavalyogva is, de igenis kibírom, hogy kilenc éve alig alszom, hogy akár hót betegen is képes vagyok ellátni őket, hogy ha szükséges, mert beüt egy világjárvány, és átmenetileg én vagyok a családfenntartó, meg tudom ugrani az akadályokat. Megtanultam kiállni értük, és ezáltal néha már magamért is. Megbarátkoztam a testemmel, megtanultam tisztelni mindazért, amit elbír(t). Ezeket hajlamosak vagyunk nem értékelni, pedig nagyon fontos lenne. 

A válság és eksztázis között mindig ott van valami földöntúli, mindent felülíró erő, ami továbblök a mélypontokon is, ami jobban motivál bárminél. 

Az, hogy számukra a lehető legjobb körülményeket meg tudjam teremteni, hogy vigyázzak a bolygóra értük, hogy folyton tanuljak, tájékozódjak, tegyek azért, hogy esélyt kaphassanak egy élhető jövőre, ennél jobban semmi nem érdekel. 

Persze tudom, üres kannából nem lehet tölteni, így ha kimerülök – márpedig ez gyakran megesik – muszáj töltekeznem picit, hogy újra hálával élhessem meg a fent felsorolt varázs pillanatokat és azt, hogy ez a két csodalény megadatott nekem. 

Ezekről beszélni ugyanúgy fontos, mint őszintének lenni a sötét pillanatokról. Attól még, hogy megéljük a jót, a nehéz lehet ugyanúgy nehéz. Ugyanígy: attól még, hogy megéljük a rosszat, megélhetjük a jót is. Egyik sincs a másik nélkül.

Most meséljetek ti! Milyenek számotokra az anyaság legvarázslatosabb pillanatai? 

Szabó Anna Eszter 

A képek a szerző tulajdonában vannak