A zaklatás 8 típusa, aminek az újságírók rendszeresen ki vannak téve – Úgy vág húsba, hogy sokan már fel sem veszik

–

Az International Press Institute (IPI) On the Line project magyarországi szakaszának zárójelentése a magyar online újságírók internetes zaklatásának feltárását, vizsgálatát és elemzését célzó három hónapos kutatás eredményeit mutatta be. Bár az anyagot 2017 áprilisában publikálták, bő öt évvel később olvasva megdöbbentő érzékelni, hogy a felmérésben megfogalmazott jelenségek számottevő hányada ma is ugyanolyan érvényes.

Milyen formái vannak a zaklatásnak?

Ahogy az a tanulmány vezetői összefoglalójából is kiderül, nyolc alapvető internetes agresszióforma különíthető el, amellyel egy online újságíró rendszeresen találkozik.

Ez a retorikai agresszió, a trollkodás, a bullying, a fenyegetés, a nyilvános megszégyenítés, a cybertámadás vagy hackelés, a magánszféra megsértése, végül a rosszindulatú közösségimédia-tevékenységek.

Ezek közül a leggyakrabban tapasztalt formák – a húsz újságíró tapasztalatain alapuló minta szerint – a retorikai agresszió és a bullying volt, melyek nyilvános és privát fórumokon egyaránt érkezhetnek. A retorikai agresszió jelen esetben arra utal, mikor a kommentelők folyamatosan olyan ellenérveket sorakoztatnak fel, amelyek nem feltétlenül kifejezetten sértők vagy magukat az újságírókat pécézik ki, de céljuk, hogy terheltté tegyék a vitát, ezzel is ellehetetlenítve az előremutató beszélgetés, az értelmes diskurzus létrejöttét.

Ezzel szemben a trollkodás olyan kifejezetten agresszív és sértő verbális viselkedés, amelynek célja a beszélgetés blokkolása vagy teljes megsemmisítése. A troll nem feltétlenül az újságírót veszi célba, megjegyzései irányulhatnak átfogóan az újságírói szakmára, az olvasótársakra vagy a kommentelőkre. A tanulmány arra is kitér, hogy egyes esetekben a trollkodás már inkább bullyingnak tekinthető, ha valakinek célzottan szánják a válogatott sértéseket, de

nehéz élesen elkülöníteni a zaklatás határait.

A durvább, akár erőszakos, fenyegető hangvételű üzenetek a beszámolók szerint az esetek többségében közvetlenül érkeznek a címzetthez privát csatornákon, az ilyen tartalmú üzenetek kevésbé jellemzők a nyilvános felületeken, éppen ezért az e-mailben kommunikáló zaklatók oldaláról már komolyabb elkötelezett szándékot lehet felfedezni. Az újságírók többsége azonban erre úgy tekint, hogy ez a munkához tartozik, és a tartalomnál sokkal megterhelőbbnek, felkavaróbbnak, esetenként ijesztőbbnek vélik a zaklatás gyakoriságát, intenzitását. A felmérés szerint a konkrét fenyegetések típusa ritkább a bullyingnél, de

a nők gyakran szenvedő alanyai ennek, jellemzően szexuális tartalmú fenyegetések révén,

melyben a zaklató arra utal, hogy mit fog elkövetni a női újságíróval szemben.

A felmérés eredménye szerint itthon a nyilvános megszégyenítés és a rosszindulatú közösségi média-tevékenységek (amikor valaki hátsó szándékkal kíván barátságos viszonyt kialakítani, illetve ilyen a félretájékoztatás, félrevezetés) típusai viszonylag ritkán fordulnak elő, hackelésnek, cybertámadásnak pedig egy megkérdezett interjúalany sem esett áldozatul. (De ne feledjük, a tanulmány idején még csak 2017-et írtunk, ekkor még a távoli jövő volt az elmúlt évek legnagyobb port kavaró lehallgatási botránya: a beszámolók szerint számos országban ismert újságíró, üzletember és ügyvéd mobiltelefonjára telepíthették az izraeli NSO Group Pegasus nevű kémszoftverét. Az ügyben magyar újságírók is érintettek voltak. Végül az ügyészség idén júniusban bűncselekmény hiányában megszüntette a nyomozást a Pegasus-ügyben.) 

Hogyan reagálunk mindezekre?

A tanulmány is kitér D. Tóth Kriszta 2016-os WMN-re írt cikkére, melyben a bántónak szánt kommentekre reagált, amelynek értelmében ő ma már sokkal inkább előnyt és erőt tud kovácsolni a bántó hozzászólásokból. A felmérésben megkérdezett újságírók többsége azonban inkább arról számolt be: az évek során elfogadták, hogy a zaklatás különböző formái egész egyszerűen együtt járnak a munkájukkal.

Az újságírói reakciók alapján négy fő csoportot különítettek el az IPI vizsgálatában:

• hogyan észlelik az alanyok a – leggyakrabban anonim – zaklatást
• hogyan reagálnak rá pszichológiai, kognitív-érzelmi,
• illetve kommunikációs értelemben;
• végül, mi a véleményük az újságírók internetes zaklatásának a nyilvánosságra gyakorolt hatásáról.

A megkérdezettek többsége úgy nyilatkozott, hogy azonnal törli a támadó jellegűnek tűnő üzeneteket, de az is gyakori, hogy valaki alkalmanként, vagy akár rendszeresen elolvassa őket. A legtöbben egyáltalán nem válaszolnak a zaklatóknak, ám az alanyok között volt olyan is, aki hosszan kommunikált velük.

A támadásokra adott legjellemzőbb érzelmi reakciók között az alany értékrendéjek megkérdőjeleződését nevezték meg, továbbá a bizonytalanságot, a félelmet, a megalázottság érzését és a dühöt.

A karrier korai fázisában ezek az élmények jellemzően intenzívebbek és nagyobb hatást gyakorolnak az elszenvedőre. Kezdetben komoly kihívást jelent ezekkel megbirkózni, a több éves gyakorlattal rendelkezők már „a munkával járó” körülményként kezelik az online zaklatást. 

Ezzel azonban nagyon sok baj van

Nem kell orákulumnak lennünk ahhoz, hogy sejtsük, milyen érzéseket válthat ki valakiből, ha a munkáját becsmérlik, ha személyeskedő, tárgyiasító megjegyzéseknek van kitéve. Pláne, ha ezt nagy nyilvánosság előtt teszi valaki. A tanulmány azonban három olyan fő bizonytalansági tényezőt is meghatároz, amelyek az újságírók rendszeres internetes zaklatásából eredően veszélyt jelenthetnek a hazai újságírás és a nyilvánosság demokratikus működésére nézve.

Az első a dermesztő hatás, vagy más néven öncenzúra, amely jelen esetben annyit tesz, hogy az újságírók kerülik az olvasókkal, vagy akár az olvasó a többi olvasóval való interakciót, így küszöbölve ki a zaklatás különböző formáit, amelynek eredményeként

a szólásszabadság sérül, korlátozva ezzel a párbeszédet, meggátolva az interaktivitást, az értelmes gondolatcserét.

A második az „érzéketlenítő hatás”, amelybe én is beleestem, amikor nekifogtam ennek a cikknek. Hiába kaptam már korábban olyan hozzászólásokat, amelyben lehülyepicsáztak, kritizálták a külsőm, a hangom, személyeskedtek, vagy tárgyiasító gondolatokat fogalmaztak meg velem kapcsolatban, elsőre azt gondoltam, engem még soha nem ért online zaklatás, csak azért, mert fenyegető üzenetekben szerencsére még nem volt részem. Igen ám, de a retorikai agresszió, a trollkodás vagy a bullying enyhébb formája azonban egytől egyig megjelent a munkám során, nem is egyszer. Tehát az „érzéketlenítő hatás” egy olyan pszichológiai tendenciára utal, amelyben az újságírók fokozatosan érzéketlenné válnak a sértő és agresszív üzenetekre. Ezt akár pozitív megküzdési stratégiának is elkönyvelhetnénk, valójában azonban olyan negatív társadalmi mellékhatással jár, amelynek következtében

az elfogadható és elfogadhatatlan megszólalások közötti határvonal gyakorlatilag elmosódik,

és az újságíró következmények nélkül, rutinszerűen válhat az online zaklatás célpontjává. A jelenség leggyakrabban abban mutatkozik meg, hogy az újságírók úgy nyilatkoznak, hogy a támadó jellegű üzenetekhez kénytelenek hozzászokni, hiszen ez is a munkájukkal jár.

A jelentés szerint a harmadik bizonytalansági tényező és veszélyforrás a hagyományosan és jellemzően eleve hátrányos helyzetű társadalmi csoportok ellen irányuló agresszió – amely ebben az esetben a női újságírók elleni erőszakot takarja. Az újságírónők helyzete ebből a szempontból még rosszabb, mint az újságírók teljes csoportjáé, hiszen

a nők több bullyingnak, fenyegetésnek és zaklatásnak vannak kitéve, mint a férfi kollégáik, és a fenyegetések legnagyobb része explicit módon szexuális erőszakkal való fenyegetésben nyilvánul meg.

Megfogalmazhatnám az utópisztikus elképzeléseim, hogy milyen jó lenne, ha minden zaklató elolvasná ezt a cikket, és felmérné: nem kell halálos fenyegetést küldenie ahhoz, hogy támadásnak minősüljön az online térbe kiabált véleménye. Az mindenesetre jó lenne, ha valaki, csak azért, mert nő, és az a munkája, hogy tájékoztasson, véleményt formáljon, gondolatokat közvetítsen, ami esetleg történetesen pont nem passzol valakinek a nézeteihez, nem kapna sértő, bántó vagy agresszív üzeneteket. Még akkor sem, ha ehhez hozzá kellene szoknunk, és el kellene fogadnunk, hogy a munkánk része. Nem. Nem kellene, hogy az legyen.

Krajnyik Cintia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Pheelings Media