–

Majd megszokjuk ezt is. 

Fövünk a levünkben, jó kis békaleves készül, a hőmérséklet lassan eléri a száz fokot, és felrobbanunk a forróságtól, és nem ezen a héten gyújtottak be alánk. Ez ám a globális felmelegedés, az összes tudós megmondta, hogy ez lesz. Mondjuk, legalább fűteni nem kell, jól beraktak alánk, csak úgy négyszer drágább az élet, de majd megszokjuk, mondom. 

Hát nem? Hát de! Mert valahogy mindig volt, nagyanyámék túlélték a háborút, nehogy már mi meg ezt a kis drágulást ne bírjuk ki. Mi az nekünk, amikor nyolcvan éve meg a pincében bujkáltak és krumplit ettek, igaz, az oroszok megint a spájzban vannak, de ne is foglalkozzunk vele.

Hétfőn reggel felébredtem, kedd este a nyakamba zúdult a felismerés, hogy helló, újratervezés, csak a Waze nem írt ki alternatívát, mert le lett zárva hirtelen az egész város, mert megszavaztak egy új törvényt, ami ellehetetlenít sok százezer embert. Mert az egekbe szökik majd az adójuk, adónk, és akkor még nem beszéltünk a rezsiről, és a brutális drágulásról. 

Nekem évek óta három munkahelyem van. Az egyik legnagyobb kiadónak dolgozom, illetve ennek a szerkesztőségnek, meg magamnak, utóbbi azt jelenti, hogy klassz ügyfeleknek „kontentet” gyártok, amiket én találok ki. Meg jövök-megyek, oda, ahova hívnak, pofázom magamról, az életről, a halálról, van rá hallgatóság, szeretem is, utaztam is miatta jó sokat, és szabadnapom se nagyon van. Néha lekapcsolok, de olyan nap nincs, hogy például a WMN-oldalra ne nézzek rá, vagy ne írjak egy sort se, mert az életem része lett az írás, nem nagyon van olyan, hogy nem csinálom. 

És frankón szeretem ezt az életet, nem játszom meg, az egészet szeretem, a szabadságával, a kihívásaival, a kreativitásával együtt, hogy baromi jó alkotóműhelyben létezhetek, hogy az embereket érdekli az, amit csinálok, és azt is szeretem, hogy lehet vele pénzt keresni (most már), lehet belőle félrerakni, utazni, magamra költeni, hogy nem kell számolnom, biztosan kitart-e a pénzem hó végéig. Minden forintért én dolgoztam meg, én és senki más, belőlem van, én termeltem ki, és adóztam is belőle becsülettel. Az én tarkóm egyszer se volt nyirkos a rettegéstől, mert nem fizettem be valami kötelezőt, engem nem lehet azzal fenyegetni, hogy majd megtalál a NAV. Most mégis bűnözőnek érzem magam, mintha nem lenne jogom ahhoz, amihez eddig a törvény szerint volt, amiért megdolgoztam.

Nekem nincs hivatalos szabadságom, én nem veszek ki betegszabit se, írtam a kórházból is, írnék akkor is, ha meghalnék, mert ez a kisvállalkozói lét épp ugyanazt követeli meg, mint a nagyvállalkozói: a magad ura vagy, de ha beteg vagy, nyaralsz, ha nem dolgozol, akkor nem is keresel. Az adót viszont ugyanúgy befizeted, a csekkek ugyanúgy jönnek. 

Mondogathatjuk, hogy túléljük ezt is, majd átnyargalunk egy másik adónembe, majd adózzuk a kitudjahányszorosát, majd fizetünk jóval több rezsit, majd tankoljuk többért a kocsit, majd nem veszünk semmit, majd nem eszünk, nem járunk sehová. Sokan élnek így. Vagy még ígyebbül. Mert tudom-tudom, mindennél van szarabb helyzet, de én most arról szeretnék beszélni, hogy az elvégzett munka, a tehetség és tudás most egyszerre jóval kevesebbet ér ebben az országban. 

Tudom, talán sokaknak nem tiszta, mi is a munkám, talán úgy vélik, szükség sincs rá, hisz művész vagyok, miért nem csinálom ingyen, ha már egyszer úgyis szeretem csinálni. Tudom, tudom, jönnek majd páran az Aldi-pénztárosokkal is, hogy majd elmehetek annak is mellékesbe, ha itt sír a szám, pedig a szánknak elég régóta van már sírnivalója. (Egyébként ne higgyétek, hogy megijedek a kétkezi munkától, hosszú évekig gályáztam a vendéglátóiparban, bármikor visszaállok, és amilyen emberhiány van abban a szektorban, lehet, anyagilag jobban is járnék egy bármenedzseri állással.) 

Mondjátok már meg, hogy mik a kilátások, mik a kilátásaink, nekünk, hülye kisvállalkozóknak, akik most vakargathatjuk a fejünket, hogy akkor hogy lesz tovább, hogy lesz a jogdíj, a fellépés, a munka kifizetve.

És mi a perspektívájuk az olyan embereknek, mint amilyen én is vagyok: a vidékről felköltözött, évtizedek óta (már iskola mellett is) dolgozó, lakást, kocsit szülőktől sose kapó, önmagukat kitaláló és meg is valósító küzdőknek, akik közül elég sokat ismerek eléggé közelről, akik tehetségesek valamiben, akik szeretik a szakmájukat, és szeretnének belőle tisztességesen megélni? Mi a perspektíva, amikor épp azt tolják az arcodba egyik napról a másikra, hogy volt kata, nincs kata, nektek taka… majd jön egy másik Kata, aki cinikusan közli, hogy „legyen divat a gyerekvállalás”. 

Kösz.

Ez már nem az a pont, hogy kidühönghetjük magunkat a fészbúkon.

Hát elmondom, mi az alternatíva: mi vagyunk az alternatíva. A változás lehetősége.

De legyünk önkritikusak! Milyenek vagyunk mi, akik itt élünk egymás mellett, teljesen elvadítva, elválasztva egymástól? Az egyik szidja a másikat, a másik szidja a harmadikat, lessük, kinek mije van, annak miért van több, annak miért megy jobban, neki miért könnyebb (szerintünk). Ki tudunk ebből lépni? Át tudjuk ugorni a saját árnyékunkat? Képesek vagyunk látni az összefüggéseket? 

Vagy majd erre a cikkre is azt böfögik néhányan, „mit sír a szád, Éva, olyan jó helyeken kajálsz”. (Ja, az igaz, a barátom éttermében, ahol sose engedik, hogy fizessek. De ezért menjek a fenébe én is.) 

Emberek vagyunk, itt élünk Európa közepén, élhetnénk úgy is, hogy végre észrevesszük egymást, hogy nem hagyjuk, hogy a düh és a harag vezéreljen bennünket, hanem együtt, szolidárisan más csoportokkal megoldásokat keresünk, és nem engedjük meg soha többé, hogy átlépjenek rajtunk. 

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció! Forrás: Getty Images/ FilippoBacci