„Hogy én mekkora hülye voltam!” – Ezért fagyunk le, vagy viselkedünk furcsán stresszhelyzetekben

–

A támadásokról szóló beszámolókban, hírekben is hallani időnként, hogy az áldozat semmilyen ellenállást nem tanúsított, amikor kirabolták, vagy megerőszakolták. Ilyenkor sokan azt gondolják, „biztos ő is akarta”, „együttműködött”, vagy „csak be akarja feketíteni a másikat”. Rögtön kezdődik az áldozathibáztatás, természetesen tévesen.

Hiszen a ledermedésnek, illetve a látszólag irracionális viselkedésnek fontos, alapvetően az életet és az ép elmét védő pszichés okai vannak.

Ez az állapot pedig egyáltalán nem csak súlyos vészhelyzetben jön létre – valójában szinte mindannyian be tudunk számolni olyan szituációról, amikor látszólag érthetetlen okból leblokkoltunk, és egyáltalán nem (vagy nem jól) reagáltunk. Az alábbiakban az ismeretségi körömből mutatok be példákat. 

Amikor az agy menekül – önmagába

Stresszhelyzet esetén három különböző választ ad a szervezetünk. Ebből kettő, a harcolás (fight) és a menekülés (flight), széles körben ismert. Van azonban egy harmadik válasz is, a „freeze”, azaz a lefagyás. Ez valójában kétféle viselkedésformát takar: az egyik, amikor a szó szoros értelmében nem tudunk megszólalni, megmozdulni, a másik, amikor cselekszünk ugyan, ez azonban csak mechanikus működés, olyan viselkedés, amely normál helyzetben teljesen helyénvaló, bajban azonban tökéletes tévút.

Az ősi időkben a támadó állattal szembeni túlélést gyakran a lefagyás tette lehetővé: sok ragadozó ugyanis nem érzékeli jól a mozdulatlan prédát.

A megdermedő test légzése, szívverése is lelassul, és ez nemcsak egy másik állat támadása esetén lehet hasznos, hanem a leggyakoribb természeti katasztrófánál, a tűznél is, ha már végképp nincs hova menekülni. Földközelben a legkisebb a füst, lefeküdve, akár elájulva kevesebb szén-dioxidot lélegez be az ember (vagy állat).

Másra is szolgál ez az állapot: az agyunk megpróbál megóvni nem csupán a jelen, de a jövő káros hatásaitól is, például úgy, hogy szélsőséges stresszhelyzetben nem rögzíti az eseményeket (vagy azok egy részét) a memóriánkban. Megélik ezt hajóbaleset vagy légi katasztrófa túlélői, háborús áldozatok, családon belüli és/vagy szexuális erőszak elszenvedői egyaránt. Ez az, amikor az adott eseményről hiányzik az emlék vagy annak egy része. A félreértések elkerülése végett: az emlék megvan, csak a memóriából nem hívható elő olyan egyszerű, hétköznapi módon, mint a szokásos emlékeink. (Emlékbetörések azonban így is vannak, ami szintén az agy védelmi funkciójának a része – ez azonban már másik történet.)

Ez zajlik súlyos traumáknál, de mi van akkor, ha kisebb mértékű, már-már hétköznapinak tekinthető agresszióval, váratlan helyzetekkel találkozunk? Szinte ugyanez, csak nem ennyire súlyos hatásokkal. Pedig ugyanúgy nem tehetünk róla, mégis, utólag hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy „mekkora hülyék voltunk”. 

Kéretlen érintések a metrón

Harminc körüli ismerősöm mesélte az alábbi történetet, ami kamaszkorában esett meg vele: „A metrón álltam, kapaszkodtam a fogantyúban. Velem szemben két fiú ült, pár évvel idősebbek, mint én, a húszas éveik elején lehettek. Egyszer csak megéreztem, hogy valami hozzáér a lábamhoz. Le sem néztem, csak arrébb mozdultam, azt hittem, véletlenül ért hozzám az egyikük. Aztán újra, de ekkor már érzékeltem, hogy valami nem stimmel. Az egyik srác a lábát bedugta az én két lábam közé (pici terpeszben álltam), és elkezdte felemelni az ölem felé. Sosem történt ilyen velem, iszonyú zavarba jöttem, teljesen leblokkoltam. 

Így utólag totál érthetetlen a számomra, hogy egy ilyen, valójában piti helyzetben miért dermedtem meg annyira, de se rákiabálni nem voltam képes, sem ellökni. Egy idegen, idősebb férfi szólt rá, akkor voltam végre képes megmozdulni.” 

Az ismerősöm reakciója teljesen érthető. Bár csodálkozott magán, hogy miért nem védekezett az adott helyzetben, fontos tudatosítani, hogy ez nem az ő hibája: egyáltalán nem tartották tiszteletben a testhatárait, erre, pláne a dolog váratlansága miatt, lefagyással válaszolt.

Munkahelyi megjegyzések

Akkor is lehet valami dermesztő, ha nincsen köze a szexualitáshoz. Az alábbi eset velem történt meg egy korábbi munkahelyemen. Az egyik szerződött partnerünk anyagára volt szükségem, ezért elmentem a HR-esekhez. Egy mufurc nő volt ott, aki megkérdezte (legalábbis én így értettem): „Mi a neved?” Megmondtam, mire elkezdte keresni a dossziéban az anyagot. Nem találta, pedig már másodszor nézte végig. Gyanús lett, hogy talán nem az én nevem szerint kellene keresnie (valószínűleg azt kérdezte, hogy „mi a neve?”, ez azonban már jóval később esett le). Rá is kérdeztem: „Nem az alvállalkozó neve kellene inkább? Őt X. Y.-nak hívják” – mondtam. Erre a nő dühösen újra lapozni kezdett, és azt morogta, „még szép, hogy az ő neve kell!”. Én jeleztem, hogy az én nevemet kérdezte. „Nem, te hülye, az ő nevét kérdeztem!” – kiabált rám hirtelen, megvető, arrogáns hangon.

Senki nem beszélt még így velem munkahelyen, utoljára szerintem általános iskolás koromban rivallt rám így valaki. A szó szoros értelmében nem tudtam megszólalni, miközben a nő férfi kollégái elkezdtek röhögni. Utólag sejtem, hogy inkább zavartan, mint támogatóan, de én szörnyen éreztem magam, nem is annyira a beszólás, mint a saját tehetetlenségem miatt.

Nem is azt éreztem, hogy nem tudok mit mondani, inkább pont túl sok minden zsongott a fejemben, egyszerre küldtem volna el a francba, érveltem volna amellett, hogy igenis mást mondott, kértem volna számon, hogy beszél egy kollégával, de ahelyett, hogy bármelyik verzióval előálltam volna, se bunkó, se diplomatikus, se lekezelő nem voltam, csak néma.

Ne kérd számon!

Amikor a szituáció túl váratlan, pontosan az történik kicsiben, mint a nagy katasztrófáknál. Lehet, hogy másnak az a helyzet unalomig ismert, és ezért kitűnően tud rá reagálni, sőt nem is érti, számunkra miért zavarba ejtő, pláne dermesztő, ám ha valamilyen okból – mert nem szoktuk meg, mert akivel szembekerülünk, túl ijesztő stb. – az adott helyzet számunkra túl sok(k), akkor az agyunk ugyanazt a védekezési reakciót fogja adni, ami több ezer évvel ezelőtt is bevált. 

Épp ezért nem reális elvárni, hogy egy másik ember olyan módon reagáljon egy adott helyzetre, ahogy mi tesszük, tennénk, vagy csak gondolnánk magunkról, hogy úgy tennénk. Én magam is ismerek olyan nőket, akik hihetetlen vagányul kezelik a catcallingos, beszólós helyzeteket – és láttam olyat is, amikor egy ilyen, tényleg irigylésre méltóan reakcióképes nő számonkérte másokon, ugyan miért ijednek vagy sértődnek meg, hiszen „csak vissza kell szólni, és rögtön behúzzák fülüket-farkukat”. A tanács jó, csak teljesen haszontalan annak, aki épp le van dermedve, és értelmetlen számonkérni utólag, hogy ugyan miért is blokkolt le az illető.

Régi emlékek is a felszínre törhetnek

Egy férfi ismerősöm mesélte a következőket. „Barátaimmal mentünk koncertre, amikor egy panelház mellett láttam, hogy egy idősebb nő, szatyorral a kezében, összerogy: lassan csúszott a fal mellé. Csak álltam ott, mozdulni sem tudtam. Érzékeltem, hogy nem oké a helyzet, de képtelennek éreztem magam arra, hogy odamenjek. A többiek odaugrottak, az egyik a hölgynek segített, a másik a házban lakó ápolónő rokonához csöngetett fel. 

Énbennem meg csak lassan tudatosult, hogy a néniben az anyámat láttam, aki alkoholista, és akit otthon, lakáson belül gyerekkoromban sokszor láttam így lecsúszni a fal mellé, és ott üldögélni tök részegen. 

Akkor, amikor ezt láttam az utcán, szinte sokkolt, üres volt az agyam, és csak azt éreztem, hogy »na, ő is«, és jött az undor, a tehetetlenség. Kiderült, hogy a néni cukorbeteg, szerencsére sikerült neki segíteni. De szörnyű érzés utólag is, mert az járt a fejemben, hogy ha egyedül vagyok, akkor vajon továbbmegyek, otthagyom, vagy állok dermedten percekig.” 

A robotpilóta-üzemmód

Korábban már említettem, hogy a lefagyás nem feltétlenül jelenti azt, hogy a szó szoros értelmében megmoccanni is képtelenek vagyunk. Előfordul, hogy mozgunk, beszélünk, de mechanikusan. Mint például ebben a jelenetben: „Terroristák foglalták el a nakatomi toronyházat, legalább harminc embert tartanak fogva” – mondja John McClane. „Uram, figyelmeztetem, hogy ez a vonal kizárólag a segélyhívásoknak van fenntartva!” – válaszolja a „cicánk nem tud lejönni a fáról” típusú problémákra szakosodott segélyszolgálatos. Ismerős? Die Hard – Drágán add az életed. 

Mégis, mi a csudát csinál ilyenkor az elménk? Menekül. Hova? Az ismeretlenből a jól ismertbe. És nyomja a szabványt, a közhelyet. 

Tíz körömmel kapaszkodik bele, és próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy „á, minden rendben, nem jön a cunami” (Nyugodtan készíthetsz még egy szelfit!), vagy „nem fog két percen belül leégni az egész épület, és meghalni szinte minden kollégád és barátod” (Persze, van még időd visszaszaladni a telefonodért!). 

Nem, nem idióták, akik a fenti helyzetekben irracionálisan viselkedtek. A helyzet volt irracionális, olyannyira, hogy az agyuk nem tudta befogadni, és próbált olyan válaszokat generálni, amik megnyugtathatták őket, amik látszólagos biztonságot tudtak adni. Természetesen ilyenkor ez a lehető legrosszabb megoldás, azonban egy valódi katasztrófahelyzetben az ember ritkán tudja, mi a jó megoldás – túl sok a bizonytalan faktor, az egymásnak ellentmondó információ, azok a tényezők, amelyekkel korábban sosem találkozott. Túl gyorsan kellene meghozni olyan döntést, amin az életünk is múlhat: ilyen helyzet valójában rendkívül ritkán adódik, ugyan hogyan lennénk felkészülve rá?

Nos, minimális módon, lehetünk azért… Erre szolgálnak például a tűzriadók. Sok ember tökéletesen leblokkol valódi tűz esetén, fogalma sincs, mit kell tennie, hiába ment el nap mint nap a vészkijárat mellett – amikor látja, érzi a tüzet, a füstöt, automatikusan, az említett robotüzemmódban ugyanarra megy, amerre szokott, csak olyan tevékenységeket végez, amiket jól ismer. Például elindul a már nem működő lift felé, befejezi az elkezdett e-mailt, visszamegy bezárni az ajtót, stb. Épp ezért fontos a tűzriadó rendszeres gyakoroltatása, hogy valódi veszélyhelyzet esetében már unalomig ismert legyen, és képesek legyünk rutinból csinálni.

Gyakran okoz bűntudatot

„Ügyfeleket hívogattam, tartozás miatt – kezdte a történetét az egyik ismerősöm, Klára. – Külön-külön nem magas összegekről volt szó (10 és 40 ezer forint közötti tételek), de a sok kicsiből a cégünknek már nagyon sok jött össze, és lefárasztott a rengeteg mellébeszélés, időhúzás, a „nem kaptam meg a számlát”, a „bocs, most már tényleg utalom”. Az egyik ügyfél, egy kis cég vezetője, azonban ehelyett azzal kezdte, hogy „Nézze, nem a pénz hiányzik, egyszerűen nem tudok most céges ügyekkel foglalkozni. Végstádiumú rákos vagyok, kórházban fekszem, valószínűleg pár héten belül meghalok.” Annyira sokkolt a mondat, hogy az agyam egyszerűen törölte, mintha el sem hangzott volna. És szépen felmondtam a klisét arról, hogy ennyi és ennyi a tartozás, ez a határidő, meg fogjuk szüntetni a szolgáltatást, blablabla. Majd letettem a telefont, néztem magam elé, és akkor, abban a pillanatban felfogtam, hogy mi hangzott el. Amikor megint tudtam rendesen lélegezni, visszahívtam az illetőt, és kis híján bőgve kértem elnézést.

Ehhez hasonló tapasztalatokat osztott meg Emma is, aki lefagyása miatt a gyerekén nem tudott segíteni az adott pillanatban. „Óvodás lányom többször panaszkodott, hogy bántja egy kisfiú. Az óvónőknél rákérdeztem, elmondták, hogy a lányom kicsit túlérzékeny, egyszerűen arról van szó, hogy a kisfiúnak nagyon tetszik, szeretne vele játszani, de a lányom nem akarja, és túlreagálja, amikor a srác próbálkozik. Én hülye, el is hittem. Aztán a nyílt napon ott ültem a többi szülővel, és végignéztem premier plánban. Totálisan ledermedtem. Teljesen abszurd volt a helyzet, az óvónők ugyan próbálták valamennyire kezelni, de teljesen egyértelmű volt, hogy minden pillanatban, amikor nem kifejezetten azzal a gyerekkel foglalkoznak, bántja a lányomat. 

Én meg csak ültem, de képtelen voltam megmozdulni. Talán valami olyasmi lehetett a háttérben, hogy úgy kezeltem, én egy nyílt napon az óvodai szituban nem ugorhatok be a gyerekek közé? Elfogadtam, hogy ez az óvónők terepe, és ők majd kezelik? Fogalmam sincs. Amikor vége lett, sírva hívtam fel a páromat. 

Azóta sem bocsátottam meg magamnak, hogy nem kaptam fel a gyerekemet abban a pillanatban, és mentünk haza azonnal. Úgy érzem, tökéletesen cserben hagytam.”

Ezt vidd magaddal

A lefagyás számos szituációban megtörténhet: egy kollégával való vita, egy vásárlás, sorban állás közbeni nézeteltérés, érthetetlennek tűnő arrogáns megjegyzés a szülői értekezleten, a buszon, bárhol. A bántalmazásért természetesen mindig a bántalmazó a felelős, nem az áldozat. Nem árt azonban, ha tisztában vagyunk vele, hogyan tud hatni ránk egy-egy váratlan, stresszelő helyzet, fakadjon egy másik ember viselkedéséből, okozza baleset, vagy egyéb kiszámíthatatlan incidens. 

Így talán kevésbé ítélünk meg másokat a meglepő reakcióik (illetve a reakciók hiánya) miatt, és magunkkal is elnézőbbek tudunk lenni. Ha pedig fejlesztjük az önismeretünket, idővel asszertívabbak lehetünk olyan helyzetekben is, amelyek korábban nagyobb nehézséget okoztak számunkra. Ezáltal jobban megvédhetjük magunkat, és a szeretteinket is. 

H. Fekete Bernadett

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Yuichiro Chino