„A kezemet sem tudtam odanyújtani, hogy rárakjam a plexire” – Ilyen volt meglátogatni a börtönben lévő hozzátartozójukat

–

Szerencsére amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt a vihar. Az autópályán már sokkal nyugodtabb körülmények között tudtunk beszélgetni Beával és a mellettem ülő Zsófival. Alíz békésen aludt, és hosszú távon is a lehető legkellemesebb utasnak bizonyult: ébren töltött perceiben nyálbuborékok fújdogálásával szórakoztatta magát. 

Bár én nem mentem be Balázshoz, Bea és Zsófi történetei miatt úgy éreztem, a nap végére kicsit jobban megismertem őt. Legalábbis abból, amit a hozzátartozói meséltek nekem. Az alábbiakban arra fogok hagyatkozni, amit tőlük hallottam az úton. 

Bea és Zsófi jószívűnek, szorgalmasnak, talpraesettnek írták le a férfit. Megtudtam róla, hogy rosszul van a vértől, és plüss jegesmedvéket gyűjt, van már neki vagy hetven darab. Ő volt az is, aki megnyugtatta Beát, amikor kiderült, hogy Alíz Down-szindrómás. Azt mondta, megnézte a kicsit, és ő egy gyereket lát, aki ha lassabban is, de idővel biztosan szépen fog fejlődni. A férfi támogatása sokat jelentett Beának, aki a szülés után eléggé kétségbe volt esve, úgy érezte, összedőlt a világ.

Ma már minden kihívás mellett is nevetve jegyzi meg: „Szerintem Alíz a jutalmam a három rossz gyerekem után.” 

Persze senki sem állítja, hogy Balázs szent ember volna. De miért is van börtönben? „Tulajdonképpen két ügye volt, ami szabadságvesztéshez vezetett” – kezd bele a történetbe Bea. Évekkel ezelőtt Balázs Ausztriában dolgozott, újságkihordásból élt. Azért, hogy könnyebben menjen a munka, meg akarta venni az ismerőse régi autóját. Készpénzben törlesztett, nem írtak róla szerződést, azt gondolták, barátok között erre nincsen szükség. Később Bea szerint összeveszhettek valamin, mert az ismerős „felnyomta Balázst a rendőrségnél”, hogy ellopta tőle a kocsit. „A készpénzes fizetésre nem volt tanú: én is csak annyit láttam, hogy elment az összeggel, aztán hazajött, és örült. Nem voltam jelen, amikor átadta a pénzt” – meséli Bea. Ekkor Balázs felfüggesztettet kapott. A kocsi értéke egyébként pár százezer forint volt, hamarosan a bontóban végezte. 

Sajnos ezt követően a férfi – Bea szavaival élve – „elkezdett lezülleni”. Rácsúszott a drogokra, elvesztette a munkáját, kirakták az albérletéből. „Kellett neki a lóvé, hogy életben maradjon, ezért felpattintott négy-öt tárolót, amelyek panelházakhoz tartoztak. Szerszámokat, munkagépeket, mosószert emelt el, és adott tovább. Körülbelül ötszázezer forintot gyűjtött össze vele.” Természetesen nincs rendben, hogy ezt tette. Ez a cikk nem arról szól, hogy őt, vagy bárkit tisztára mosson. 

De a sors fintora, hogy mire megszületett az ügyében az ítélet, addigra már sikerült talpra állnia. Összejöttek Beával, akivel sokáig legjobb barátok voltak. Együtt másik városba költöztek, hogy Balázs kiszakadhasson a korábbi közegéből, és új életet kezdhessen.

A férfi önerőből felhagyott a drogokkal, addigra már több mint két éve volt tiszta. Másfél éve fix munkahelye is volt, a főnöke támogatta, és felajánlotta, hogy segít kifizetni a károsultakat. „Balázst nagyon motiválta, hogy vagyok neki én, és hogy gyereke születik” – emlékezik vissza erre az időszakra Bea.

Hiába akarták megtéríteni a sértetteknek a félmillió forintos kárt, a férfi végül 10 hónap letöltendőt kapott, és 2021. december közepén vonult börtönbe. Bea eleinte nagyon megijedt, mert napokig semmit sem hallott felőle. A Facebookon fordult a sorstársakhoz, őket kérdezte: mi van ilyenkor? Így talált rá a Fogvatartottakat és Családjukat Képviselő (röviden Fecske) Csoportra, amelynek tagjaitól megtudta, hogy Balázs automatikusan karanténba került, ezért nem telefonálhatott. Ő meg halálra aggódta magát! A csoport más, főleg a kapcsolattartásra vonatkozó témákban is hasznos információforrásnak bizonyult, a többi hozzátartozó szívesen osztotta meg tapasztalatait. És ez az a pont, ahol összeérnek a szálak, és én is belépek a történetbe.

Még április végén találkoztam a Fecske-csoport Otthon várunk! kampányával, amelynek keretében megnéztem a Helsinki Hangadó egyik epizódját.

Ott hallottam először arról, hogy az elmúlt időszakban 25 hónapból 21 volt olyan, amikor a fogvatartottak semmilyen körülmények között nem találkozhattak a szeretteikkel, holott már a Covid előtt is plexifal választotta el a családtagokat és az elítélteket a beszélőkön.

A látogatási tilalmat csak 2022. május 1-jével oldották fel, amikorra más intézményekbe, kórházakba, idősotthonokba már régen be lehetett menni a megfelelő óvintézkedések mellett (a témáról olvasd el a Fecske vendégposztját). Ekkor kezdtem el olyan családokat keresni, amelyek vállalják, hogy elkísérjem őket a tilalmat követő első útjukra. Így találtam rá Beára, akivel telefonon egyeztettünk a részletekről. 

Miért nem mentek korábban? – merülhet fel a kérdés. Először június közepére kaptak egy hétvégi időpontot, de aztán kiderült, hogy hétvégén nincs is látogatás. Maradt egy június végi keddi nap, amit egyáltalán nem volt könnyű megoldani. Beának nincs jogosítványa, az édesapja, akihez másfél hónapja költöztek ki a tanyára, pedig egy állatorvosnál dolgozik mindenesként. Bizonytalan, mikor tud elkéredzkedni, mert ő eteti az állatokat. 

A vidéki börtön tömegközlekedéssel négy-öt óra is lenne, többszöri átszállással, minimum fél óra gyalogúttal a tanyáról. Kisbabával elég bajos lenne megtenni a földúton. Igaz, át lehetne kérni Balázst egy másik, közelebbi börtönbe, de – mivel ha minden jól megy, októberben már szabadul – erre a pár hónapra nem szeretnék megbolygatni az életét. Úgy tűnik, beilleszkedett, a körülményekhez képest jól boldogul. 

Balázs dolgozik, fizikai munkát végez egy építkezésen, általában heti hat nap, négyszáz forintos órabérért. A parancsnok elégedett vele, dicséretben részesítették. A túlóra Bea elmondása szerint kétszáz forintos órabérért megy, pénzt hazaküldeni pedig nem ildomos, mert hátránynak minősülhet a reintegrációra való jelentkezésnél. Míg én naiv fejjel azt hittem, a család támogatása a felelősségvállalás jele, a rendszer szemében azt is mutathatja, hogy túl szegényesek otthon a körülmények a frissen szabadult fogadásához.

Nagyjából ezeket a témákat beszéljük át, ahogyan közeledünk a börtönhöz. Bea és Zsófi egyre jobban izgul: mivel ez az első látogatásuk, nem tudják, mire számítsanak.

Kedvesek lesznek-e velük az őrök, vagy úgy járnak majd, mint múltkor az étteremben, ahol olyan flegmán szolgálták ki őket? „Idekint is nagyon előítéletesek az emberek, mintha te is bűnöző lennél azért, mert a párod bent van” – jegyzi meg keserűen Bea.

Attól is tartanak, hogy nem tudják, mit kell majd bent csinálni, mi fog történni, milyen lesz látni, de sokkal inkább otthagyni Balázst, hogy fogják bírni azt a pillanatot, amikor búcsúzni kell. És a kis Alíz? Mennyire lesz nyűgös odabent?

Mire bekanyarodunk az intézethez, már több kocsi várakozik az út szélén. Fordulunk egyet a zsákutcában, beparkolunk a sor végére. Kint rekkenő hőség, hiába járunk délelőtt fél tíz felé. „Milyen nyomasztó hely” – mondja szinte egyszerre Bea és Zsófi látva a szögesdrótokat, és a masszív épületet. Szóba elegyedünk a többiekkel, ki mikorra jött, be kell-e majd csengetni, vagy kijönnek értük. Kis vicceskedés, hogy bent úgysem hagynak senkit kóricálni, eltévedni.

Többen szintén most vannak itt először, feltehetően a látogatási tilalom miatt: mindenféle korú, bőrszínű, hátterű ember.

„Róla sem gondoltam volna, hogy börtönben van valakije”

– súgja oda Bea. Aztán előveszi a telefonját, és nagyon megijed: nem hallotta, hogy Balázs négyszer is kereste. Mi játszódhatott le a férfiban? Talán azt hiszi, ide sem értünk. De itt vagyunk, fél órával korábban. Csordogálnak a percek, aztán a kis csoportosulás elindul a kapu felé. Nézem a távolodó Beát és Zsófit, ahogy tolják maguk előtt a babakocsit.

Két óra múlva jövök vissza értük, a megbeszélt időpontra. Már a mozgásukon látom, milyen kimerültek és feldúltak. „Ha ezt tudom, el se jövök, ezért kár volt gyötörni a gyereket” – összegzi Bea. Azt is rögtön hozzáteszi, nem az őrökkel volt baj, nem ők tehetnek róla. Maguk a szabályok, a szoba kialakítása, a berendezés nem teszi lehetővé, hogy jelentésteli módon lehessen találkozni.

Az egyik gondjuk, hogy hiába a nyári forróság, a sok ellenőrzés, a motozás, a fogvatartottakat és a családtagokat elválasztó plexifal, a kisbabával még egy cumisüveget sem lehetett bevinni. 

Alíz ráadásul most fog szemüveget kapni, ebből a távolságból maximum egy homályos foltot látott az apjából. Nyolc hónaposan egyáltalán nem csoda, hogy hamar sírdogálni kezdett. Viszont nagyon rosszul hallani abban a telefonban, amin keresztül kommunikálni lehet a plexifal két oldalán. Így Zsófi – már csak azért is, hogy ne zavarják a többieket – inkább kijött a csecsemővel. „Én körülbelül öt percig láthattam a nevelőapámat” – mondja félig dühösen, félig szomorúan. Volt ugyan játszósarok, de kevés felszereléssel. A hozzátartozók talán le is szoknak arról, hogy gyerekkel jöjjenek, a börtön vezetői ezért sem fejlesztik a helyiséget (hiszen nincs rá igény), de így még nehezebb gyerekkel érkezni. Egymást erősítő folyamatok. 

Hazafelé tartunk, nem állunk meg. Beáék fáradtak és csalódottak.

„Tudod, azt hittem, depressziós leszek, amikor eljövök, amikor ott kell hagynom Balázst. De ennek így semmi értelme. A százhatvan centimmel még a kezemet sem tudtam odanyújtani, hogy legalább rárakjam a plexire. Szorosan mellettem pedig ott ült a többi látogató, számomra vadidegen emberek” – meséli Bea. Pedig bőven lett volna miről beszélniük Balázzsal. Az utóbbi időben több köztük a feszültség, mert hiányoznak egymásnak, és Beán is rengeteg a teher: amióta nincs vele az élettársa, egyedül kell intéznie a családi-háztartási ügyeket. „Persze meg tudjuk beszélni a dolgokat, és mindig mondom neki, ne aggódjon, szeretem, és van humorérzékem” – mosolyog Bea, aki a férfin is azt látta, borzasztó feszült, és ideges a körülmények miatt. Nem is tudtak mélyebb kérdésekről, meghittebb témákról beszélgetni.

Érzelmeket kifejezni? Ugyan. Mi van a macskával? Hogy áll a ház? Ilyesmik kerültek szóba köztük. 

Haladunk tovább, már csak fél óra, és otthon. „Most egy gyerek mit tehet róla? Oké, az Alíz még kicsi, kevésbé érti. De magyarázd el egy kétévesnek, hogy miért nem puszilhatja meg az apját – veti fel Bea. – Egyébként is, szerintem nincs az az elvetemült bűnöző, akinek ne tenne jót, ha hozzábújna a gyereke. És tudod, nem is annyira magamról van szó, mert én ezt a három hónapot már fél lábon is kibírom, mi nagyon várjuk vissza Balázst. De egyáltalán nem csodálom, hogy ennyi család szakad szét. Ha ez több évig tart, és gyerekek is vannak, szinte lehetetlen megőrizni a kapcsolatot.” 

Ezzel a mondattal érkeztünk el ennek az utazásnak és ennek a beszámolónak a végére. Arról szerettem volna írni, hogy a látogatási tilalom igazságtalanul hosszú fenntartása mennyire negatívan érintette azt a közel százezer hozzátartozót, akinek a családtagja börtönben van, és akik számára tényleg fontos, hogy kapcsolatot tartsanak vele. Hogy ezeket az embereket – köztük gyerekeket, szülőket, élettársakat – is büntették ezzel a döntéssel, holott ők ártatlanok. Azt is lényeges lenne közösségként érteni, hogy attól még, hogy bűncselekményt követtek el, a fogvatartottaknak vannak jogaik. A társadalomban gyakran tapasztalható „rohadjon meg a börtönben” típusú mentalitás, a büntetésen felüli extrabüntetések nem visznek minket előre.

Sőt, igazából mindannyiunk érdeke az lenne, hogy szabadulásukkor a lehető legjobb állapotban jöjjenek ki ezek az emberek. Ne tele veszteségélménnyel, totálisan izolálódva, megtörve, rossz mentális egészségben. Mert akkor a visszaesés esélye is az egekbe szökik. 

De sajnos azt tapasztaltam meg ezzel a családdal, hogy a beszélők rendszerén is bőven volna mit alakítani. Ezek nem is feltétlenül költséges dolgok, a korábbi jó gyakorlatokból – például a családi beszélők hagyományából – merítve is sokat lehetne tenni azért, hogy ez alatt a másfél óra alatt (vagy még tovább) a fogvatartottak és a hozzátartozóik érdemi módon kapcsolódhassanak egymáshoz, ha akarnak. Ez még eggyel több ok lehetne nekik arra, hogy küzdjenek: a börtön falain belül, és idekint is mindent megtegyenek a békés boldogulásért. 

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Jena Ardell