Kezdetek: a világ telefonnyomkodó ura

Tizenkét éve, kezdő szerkesztőként a barátnőmmel éppen tanultunk bele abba, hogy hogyan kell egy szál telefonnal eligazgatni a „világot”, még ha a világ ebben az esetben csak egy tévéműsort jelentett is. Ez a Facebook elterjedése idején volt, amikor hirtelen mindenki elérhetővé vált, nem sokkal később pedig az egész internet is a telefonjainkon.

Hamar eljutottunk oda, hogy ültünk a lépcsőn a munkahelyünk előtt a telefonunkkal, és mindent megoldottunk, ami a munkánkhoz kellett.

(Jó, kivéve az adásmenet írását.) Ez fiatal felnőttként elég jó érzés volt.

Anyaság: telefonanyu színre lép

Innen már csak két ugrás volt az, hogy nemcsak képes vagyok igazgatni a saját kis világomat a telefonommal, de akarom is csinálni, sőt, muszáj csinálnom, mert csak akkor működik. Ez csak akkor teljesedett ki (vagy öltött extrém mértéket), amikor anyuka lettem. Főleg, hogy ez meg a netes vásárlás mindenre kiterjedő, széles körben elérhetővé válásával esett egybe. Azóta a családi életünk praktikus része alapvetően online zajlik: családi naptár, bevásárlólista-megosztás, online shopping, fotóküldés magas fokon, és minden, ami csak tehermentesít a 3D valóságban, és segíti a kapcsolattartást.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Ez az alap megkönnyítette a helyzetünket a karantén kezdetén, mert a kialakult rutinjainkon szinte alig kellett változtatni.

A nagyszülőkkel, dédszülőkkel való kapcsolattartásból csak kikerült a személyes találkozó, de nem a nulláról indult az online családi életünk.

Ami előny, az egyúttal hátrány is

Az, hogy mindent a telefonomban tárolok, és nagyon sok mindent azzal csinálok, egyrészt szuper, lelkileg viszont nagyon megterhelő. Valamiért ugyanis nem töröltem a naptáramat, hivatalosan azért, mert nem volt rá időm, de a felszín alatt szerintem itt valami rejtett önkínzási (tehát mazochista) vágy van.

Így naponta szembesülök azzal, mit csinálnánk, ha… Hát, nem túl felemelő élmény – koncert, színház, kiállítás, események a majdani iskolából, betervezett bulik és a heti fix programok is mind pofán basznak, amikor felvillannak.

Emellett újabb nehézség, hogy míg pár hete szinte uraltam az online tereket, válogathattam a bevásárlási időpontok közül, és a rendeléseim másnap meg is érkeztek, most kialakult egyfajta tömegszituáció. Mindenki az én kis online helyeimen tobzódik, hiszen nekik is egyedül ez maradt.

Nemrég megtörtént velem az, amit sosem gondoltam volna: két helyről is késve rendeltem húsvéti szajrékat (a jelenlegi helyzet miatt ugyanis kicsit megváltoztak a szállítási idők), vagyis az eddigi bevált online módszereink helyett vissza kellett térnünk a kőkemény offline valóságba: a férjem elment a saját lábán egy boltba, és ott szerezte be a hiányzó holmikat (természetesen megfelelő védőfelszerelésben).

Hát akkor ennyit a világ igazgatásáról telefonon keresztül.

Tumultus és FOMO az online térben

A tömeg azonban nem csak a bevásárló-helyeimen zavaró – az online kapcsolataim is elképesztő módon felélénkültek. Ez elvileg nem baj, hiszen tök szuper, hogy legalább így együtt tudunk lenni a barátokkal, csak ez egy olyan mértékű kiterjesztett FOMO- érzéssel is jár, ami időnként kifejezetten nyomasztó. Nem tudok úgy  megnyitni egy közösségi médiafelületet, hogy ne legyen tele várakozó értesítésekkel, hiszen mind más ritmusban vagyunk, és máskor van időnk egymásnak írni.

Ennek az a következménye, hogy egy-egy nehezebb napon, mikor a gyerekek–home-office–háztartás Bermuda- háromszögében épp elveszőben vagyok, a legszívesebben kivágnám a p.csába a telefonomat az állandó pityegésével.

Ki gondolta volna, hogy ez nemcsak megesik velem, de még ki is mondom?! Sőt, nagy nyilvánosság előtt írásban is beismerem.

Kettős helyzetek és kettős érzések

Közben amellett, hogy a hétköznapi dolgokban ugyanúgy el vagyunk havazva, mint általában, szerintem még soha nem álltunk neki ennyire időben a húsvéti készülődésnek. Normális esetben a pénteket munkával, a szombatot pedig még óriási rohanásban töltjük, és én vasárnap hajnali négykor állok neki a „terülj-terülj asztalkámnak”, amiből természetesen nem engedek (még akkor sem, ha többen kérnek erre). Most meg már pénteken sült a pite, szombaton a kalács, és nem ám a megszokott kelesztés nélküli villámcucc, hanem rendes, igazi kalács. Szóval nyilvánvalóan vannak előnyei is a helyzetnek.

Bár azt azért szeretném hangsúlyozni, hogy én fixen nem állok be abba a sorba, akik szerint a gyerekeknek csodás élmény, hogy végre álló nap látják a stresszes, szorongó, egyfolytában telefonozó, semmire rá nem érő szüleiket. A mi gyerekeinknek biztosan jobb lenne napi hat órával és heti egy nappal kevesebbet látni az aránylag kipihent, kicsit rohanó, de kiegyensúlyozott szüleiket. A kisebb lányom ennek hangot is adott, amikor magyaráztam neki, hogy a karanténban bizony úgy is dolgoznom kell, hogy ők inkább römizni szeretnének. Nem tudok mindig velük lenni. Mire:

„Nem szeretem ezt a »karanténanyát«, szeretném visszakapni a másikat.”

Nagyon röhögtem. Miközben tök igaza van, én sem szeretem annyira ezt a „karanténhúsvétot” (hiába az időben elkészült finomságok), szeretném visszakapni a másikat, igen, azt a rohanósat, de ez jelenleg lehetetlen. Úgyhogy továbbra is igyekszünk kiélvezni azt, amit ebben a helyzetben lehet. Az időbeosztás felborulásának előnyös részeit és a jövő héten megérkező extra ajándékokat is. Meg a telefont, ami legalább annyit segít, mint amennyit nehezít.

Tóth Flóra