–

Sose voltam se sznob, se álszent: nagyon szeretek kizárólag az élvezet miatt csinálni dolgokat. Mindig azt, ami adott helyzetben örömöt szerez. Ha ez Wagner, akkor a legnagyobb jutalom nekem beülni egy hatórás opera-előadásra. Ha lakossági veretés hajnalban egy nyári fesztiválon, akkor az.

Igen ám, de mi van akkor, ha huzamosabb ideje szinte semmi nem jelent örömöt, mert csalódott vagy, kiábrándult, kiégésből lábadozol és olyan cinikus vagy, hogy néha saját magadat is megijeszted?

Ezzel a számomra is új lelkiállapottal ismerkedtem áprilisban. Mintha én lettem volna Rebel Wilson karaktere a Hát nem romantikus? című film elején: mindenre, ami cuki, romantikus vagy szimplán csak túlságosan sima, rendezett és gördülékeny, volt egy szarkasztikus megjegyzésem. Mentségemre szóljon: minden okom megvolt minderre, ugyanakkor azt éreztem, ez nagyon rossz irány.

Tudom, milyen az ilyen emberek közelében létezni: kezdetben nagyon vicces, remekül szórakozol a sok irónián és önirónián – aztán szépen lehoz az életről. Nem akartam ez az ember lenni.

Az ember, aki igyekszik örülni a dolgoknak, de közben olyan, mintha mindenki más valami szépítő filteren át nézné az életet, csak nála nem töltötte volna be azt az Insta. Arról viszont fogalmam sem volt, hogyan lehet újratelepíteni az appot.

Excelsior!

Már nem emlékszem, hogy böktem rá épp a Napos oldal című filmre Netflixen (de, emlékszem: MINDIG erre bökök rá, ha nem akarom teljesen kilátástalannak érezni az életem), mindenesetre egy sötét, hideg áprilisi éjjelen, amikor a poszt-Covid inszomniámnak hála még javában géllakkoztam a körmeimet alvás helyett, végignéztem. Vagy huszadszor.

via GIPHY

Itt fontosnak tartom megjegyezni: a Napos oldal természetesen nem ostoba tinifilm, nem is nyálas romantikus, de abból a szempontból nagyon fontos, hogy az algoritmus szerint roppant nagy bajban lehet, aki ezt nézi, és muszáj neki csupa habkönnyű romkomot felajánlani.

Ha pedig kinyitod a Netflixen Pandóra szelencéjét, és rákattintasz bármely klasszikus romantikus komédiára, akkor véged. Nincs kegyelem. Onnantól a Bridgerton a legjobb, amit kaphatsz, és hidd el nekem, ez elég kétségbeejtő.

via GIPHY

Mivel azonban átlagosan másfél-két hetente géllakkozok, ami általában a sok pepecseléssel együtt pont két romkomnyi idő, nem kellett három hét, hogy NAGYON keményen rácsússzam az olyan filmekre, amiktől egyébként sikítós lábrázást kapok normális esetben.

  • Kőgazdag ázsiaiak
  • A tökéletes párosítás
  • A végzős év
  • A fiúknak, akiket valaha szerettem 1–3.
  • Csókfülke (jó, itt csak az első részt bírtam)
  • Királyi bánásmód
  • Táncra fel
  • Más ritmusra
  • A srác nem jár egyedül

Amint látható, a konszolidált, egyébként nem ritkán kifejezetten vicces vagy épp valós kérdéseket is felvető filmektől napok alatt jutottam el a táncolós-csókolózós tinifilmekig. 

via GIPHY

A legalja az 1999-es A csaj nem jár egyedül tavalyi remake-je volt: igen, egy amúgy is miazistenvoltez tiniromkom faékegyszerűségű újraforgatott (felcserélt) verziója.

Itt azért már kezdtem aggódni magam miatt

Amikor a húgoméknak, akikkel gyakran megbeszéljük, ki mit látott moziban, illetve közösen is szoktunk mozizni, felsoroltam, miket néztem mostanában, a sógorom rémülten kiáltott fel: Úristen, beteg vagy?!

Eleinte csak az vezérelt egyébként, hogy olyasvalamit nézzek, amire nem kell különösebb figyelmet fordítani, és amin még röhögni is tudok körömreszelés közben. Mármint nem a poénokon, hanem azon, milyen béna már ez az egész. Szóval nagyjából úgy tévéztem, mint nagymamám, amikor megjegyzéseket tesz a szappanoperák szereplőire – csak én egy kicsit másfajta megjegyzéseket. 

Bravúros teljesítmény már azelőtt szétstresszelni a napot, hogy elkezdődött volna – Egy notórius szorongó hajnali ámokfutása

WMN Life – 2022. június 28. – SzAE

Például:

  • Jééézusom, nem hiszem el, hogy ezzel fel lehet téged szedni!
  • Te idióta, nem látod, hogy kamuzik?!
  • Hát te hülye vagy, baszki!
  • Hagyjad már, úgyis megcsal!
  • Tuti pszichopata, egy szavát se hidd!
  • Jó, persze, majd még megvárja szűzen a fősulin, míg te leérettségizel!
  • Ilyen randi nincs is

via GIPHY

Na ja. Ez így visszaolvasva is elég tömény

Már nem tudom, hányadik bugyrában járhattam a romkompokolnak, amikor viszont szép lassan elkezdett átfordulni bennem valami. A cinizmusból elindultam a „de cukiiik” irányába – és azt hiszem, ez nálam jobban senkit a világon nem lepett meg. Pedig mások is elég döbbenten figyelték, elhihetitek.

Azóta rengeteget gondolkodtam, mi okozhatta az átkapcsolást, és arra jutottam, hogy három pokoli nehéz év után úgy éreztem, a lelkem nem bír el többet. Nem akar drámákat, nagy érzelmi hullámvasutazást – legalább a képernyőn nem. Volt elég belőle a való világban.

Ahogy a Hát nem romantikus? című filmben elhangzik:

„Ha a mi életünkből filmet forgatnának, olyan szomorú lenne, hogy Prozackal kellene megszórni a pattogatott kukoricát.”

Noha az elején igyekeztem távolítani magam érzelmileg tőle, valójában arra vágytam, hogy legyen hepiend.

via GIPHY

Hogy ne hazudjon. Hogy tényleg legyen ilyen randi. Hogy kibéküljön a szüleivel. Hogy a legügyetlenebb is megtanulja a koreográfiát. Hogy a rossz tanulót felvegyék egyetemre. Hogy megvárja a fősulin, hogy ne legyen pszichopata, csak tényleg szerelmes, hogy fogja azt a nyamvadék kazettás magnót, és guruljon vele oda a csaj ablaka alá szerenádozni a fűnyíró traktorral.

(Sajnos a mi udvarunk le van betonozva. De egy kisebb fűnyíró traktor azért befér!)

A másik ok, amire rájöttem: végtelenül megnyugtató azt látni, hogy a dolgok megoldódnak. Hogy lesznek barátok, kedves és okos szülők, akik épp jókor mondanak jó mondatokat, ráébresztenek, ha valamit elcsesztél (vagy a pasidat, ha ő), és hogy mindig mindent meg lehet beszélni, újrakezdeni, elfelejteni, visszacsinálni.

Hogy az élet alapvetően mégiscsak biztonságos, de még igazságos is, mert a gonosz bully megbűnhődik, a kedves jófiú elnyeri álmai nőjét jutalmul, a hülye frizura alatt mindenki szép, és így tovább. 

Köddé vált emberek, avagy felszívódni szakítás helyett

WMN Life – 2022. június 28. – KAA

Igaz? Nem. De attól még egy kicsit visszaadta a reményt, hogy mi van, ha mégse menthetetlen ez az egész.

Traumaverseny helyett enyhülés

Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy felnagyítok dolgokat és tapicskolok a saját nyomoromban, szeretném megjegyezni: az, hogy valaki szarul érzi-e magát egy-egy mások számára bagatell dologtól, nem a külvilág megítélésén múlik. Az utóbbi időszakban rengetegszer találkoztam olyanokkal, akik bagatellizálták mások traumáit, veszteségeit (nem csak az enyémeket, a barátaim is hasonlókról számoltak be).

Mintha valami hülye verseny lenne, hogy kinek szarabb – és neked nem volna jogod lemenni a mélyére, megélni a szomorúságot, kilátástalanságot, ha szerintük nem elég súlyos, ami veled történt. Ja, és ha nem tudsz mindig pozitívan tekinteni a jövőbe, akkor az csak önsajnálat.

Hiába tűnhetnek tehát mókásnak, sőt first world problemnek a fent leírtak, valós veszteségekről, fájdalmakról és traumákról van szó. Amikhez képest ellenkező szemszögből nézve persze nonszensz dolog a romantikus filmek szintjén közelíteni – valami miatt mégis képes volt enyhülést adni ez a feldolgozhatatlanul nagy cukordózis.

Nemrég nagyon szórakoztató beszélgetést folytattam egy férfival arról, mennyire vicces lenne a való életben kivitelezni egy-egy ultranyálas romkomos klisérandit, amitől amúgy normális esetben kiráz a hideg. Valahogy teljesen felvillanyozott a gondolat, mennyire tudnék élvezni egy randit, ami amúgy teljesen test- és lélekidegen tőlem, és amely során mindketten tudjuk, hogy ez csak játék, amibe együtt megyünk bele. Ironikusan, de mégis fullba toljuk a kretént.

Ja, az élet nyilván nem egy romkom. Nem volt ilyen randi. Egyelőre a cinikus énemnek lett igaza.

Arról meg végképp fogalmam sincs, most mi a fenét kezdjek a Netflix-algoritmusommal.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / AleksandarNakic