„Nekem sokat segített a rendszer azzal, hogy ennyire aljas volt” – Interjú Renner Erikával

–

Mózes Zsófi/WMN: Tartva attól, hogy az eljárás során újabb megaláztatásokon mennek keresztül, nagyon sok áldozat inkább nem fordul a hatóságokhoz, és ismerve a magyar igazságszolgáltatás működését, egy percig sem lehet hibáztatni azokat, akik így döntenek. Te az utóbbi években szerzett tapasztalataid alapján mit gondolsz, fontos mégis megtenni ezeket a lépéseket?

Renner Erika: Ha korábban teszed fel ezt a kérdést, másképp válaszolok, de most már sajnos egyre inkább úgy gondolom – pont, ahogy mondod, a tapasztalataim miatt –, hogy nem kell mindenkinek kiállnia a nyilvánosság elé. Ha valakit zaklatás ér, szólok, hogy menjen el a rendőrségre, de ezt is úgy mondom, hogy tudom: nagy eséllyel el fogják küldeni. Ismerem a retorikát, tudom, hogy működik a rendszer, ezért sokkal fontosabbnak tartom, hogy elmondjam, mire számíthat az áldozat, ha úgy dönt, hogy a hatóságokhoz fordul. Azt viszont nem mondhatom meg senkinek, hogy mit tegyen.

Szinte napi kapcsolatban vagyok például Orosz Bernadett-tel és Németh Pálmával is,

tudom, hogy vannak, akik úgy vannak összerakva, mint én, hogy elmennek a falig és végig tudnak csinálni egy ilyen procedúrát. Ők tapossák ki az utat azoknak is, akik valami miatt nem képesek erre, akiknek nincs erejük hozzá.

Szóval nem mondom senkinek, hogy csinálja végig, mert én pontosan tudom, milyen kínzó ebben benne lenni, és hogyan fáraszt ki, őröl fel. Főleg azokat, akik egyedül vannak és nincs segítségük.

M. Zs./WMN: Mondhatjuk, hogy te ebből a szempontból szerencsés vagy.

R. E.: Az biztos, hogy a párom, Attila, egy teljes vakszerencse volt. Életem egyik legnagyobb szerelmének indult, a mai napig az, viszont minden kapcsolatnak van egy íve, és nálunk ezt az ívet a támadás megszakította. Volt egy nagy szünet, amíg ő gyakorlatilag ápolónak csapott föl, és utána ezt az ívet be kellett érnünk, csak zanzásítva. Miközben persze voltak, akik azt tanácsolták, hogy könnyebb lenne, ha elhagyna. Ez is egy tök fura dolog, hogy miért gondoljuk már ezt normálisnak.

M. Zs./WMN: Ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy ott vagyunk a másiknak…

R. E.: Igen, hogy a legnagyobb bajban is segítjük egymást. Különben a volt férjem is rengeteget segített, és ezzel együtt nagyon nehéz volt a családomnak, a gyerekeknek úgy vállalni a történteket, úgy kiállni a nyilvánosság elé, hogy valójában fogalmunk sem volt, hogy mit vállalunk. 

M. Zs./WMN: Ők hogyan élték meg ezt? Nekik is segített a nyilvánosság?

R. E.: Szerintem az volt a dolog nyitja, hogy mindig leültünk velük beszélni, amikor mi már tudtuk, hogy mi lesz, mi fog történni és ezért mi fog megjelenni például a sajtóban. Mindent előre elmondtunk nekik, mindig tudták, hogy mire számítsanak. A nehéz, mély pillanatok inkább azok voltak, mint például kilenc évvel ezelőtt, amikor az elkövető öltönyben és nyakkendőben kilencéves börtönítélettel kisétálhatott a bíróságról, nekem pedig fel kellett hívnom a lányomat, hogy figyelj, megint hazaengedték. Vagy amikor jogerősen elítélték, a fiam épp a haverjával ült a kocsiban, és felhangosította a híreket. Rákérdezett a haverja, hogy miért hallgatja ezt, ő pedig mondta, hogy azért, mert az anyám az áldozat.

Az ilyen helyzetek miatt nagyon fontos volt, hogy mindig mindent megbeszéljünk, hogy ne érje őket váratlanul valami, hogy tudják azt, hogy nekem van egy jogi képviselőm, akire mindenben számíthatunk. Hogy tudják, melyik utat járjuk, és miért járjuk ezt az utat, hogy miért fontos ez az egész. Volt, hogy a fiam hazajött éjszaka egy buliból, mi pedig Attilával ott ültünk a szobában az aktahalmazok fölött, hajnali fél négyig. Ezek azért nyomot hagytak benne.

Azt viszont tudták, hogy én nem fogok tudni úgy élni, hogy ezt valaki megtette velem, és holnap jön és újra megteszi, mert nincs semmi következménye.

M. Zs./WMN: Nagyjából két hónapja jelent meg Mérő Vera Lúg című könyve, ami a te történetedet dolgozza fel. Erről is egyeztettetek a családdal?

R. E.: Ebből már volt konfliktusom, de hogy lesz ez a könyv, azt mind tudták, a gyerekek és a volt férjem is. Sok szó esik benne az anyósomról, a közös életünkről és a gyerekeinkről, de mondta, hogy ő teljes mértékig megbízik bennem, és nyugodtan mondjak el mindent, amit akarok. A gyerekeknek felajánlottuk, hogy a könyvben elmondhatják a saját megélésüket, de abban már nem voltam biztos, hogy ők ezt vállalni is fogják. Végül vállalták, és szerintem nekik is fontos volt, hogy elmondhassák, hogy mi mindenen mentek keresztül amiatt, hogy az édesanyjukat megtámadták.

M. Zs./WMN: Mesélted, hogy a könyv megszületésével mintha végre lekerült volna rólatok ez a teher, és vannak dolgok, amiket már nem is tudsz kapásból felidézni.

R. E.: Igen, és szerintem ilyen tekintetben nekik is segített a feldolgozásban a könyv. A lányomat például a barátnői hívták, hogy te, anyád azért gyerekkorában sem volt semmi. De azt hiszem, amúgy is nyitott könyv lettünk, a környezetünk már így áll hozzánk, és bár a baráti körünkben nem beszélnek a támadásról mindennap, azt azért tudják, hogy nálunk ez történt. Úgyhogy megszoktuk, számunkra már ez a normális.

M. Zs./WMN: Egy egészen másfajta lemeztelenedés a könyv, mint amikor a támadással kapcsolatban cikkeztek rólad az újságok.

R. E.: Teljesen, igen. Egész egyszerűen azért, mert a Lúgban végre én beszélhettem, én mondhattam el, én adhattam ki az érzéseimet. Sokkal mélyebbre megy. Azt szerettem volna, hogy aki olvassa, az jelen legyen, kézen fogva jöjjön velünk, és érezze át, hogy milyen áldozatnak lenni ma ebben a rendszerben. Szerettem volna nagyon közel hozni magamhoz az olvasót, akik egyébként, mint a szorgos hangyák, úgy hordják szét a fájdalmamat. Amikor írnak nekem, hogy elolvasták a könyvet, és mit éreznek, mindig ott marad egy darab fájdalom belőlem náluk, és ez az egész napról napra nekem így lesz könnyebb. Nem gondoltam, hogy nekem is ennyi mindent fog jelenteni az, hogy megjelenik a könyv. Időnként mi magunk is rácsodálkozunk, hogy honnan volt erőnk mindehhez, de nekem sokat segített a rendszer azzal, hogy ennyire aljas volt, hogy ennyire látványosan nem törődött az ellenem elkövetett bűncselekménnyel. Minél aljasabb volt, annál jobban ellenálltam, miközben tényleg nagyon sokat köszönhetek a nyilvánosságnak, az újságíróknak, hiszen nélkülük nem lenne ez az egész. Simán eltussolták volna az ügyet. Órákon át adtam interjút két kötözés között, kezelések előtt és műtétek után. Eltökélt szándékom volt egy idő után, hogy dokumentáljuk, ami velem történik. 

M. Zs./WMN: Úgy tudom, te ragaszkodtál ahhoz is, hogy a sérüléseidről a képek bekerüljenek a könyvbe.

R. E.: Nagy vita volt a könyv írása közben, hogy benne legyenek-e a képek, vagy sem. A jogi képviselőm ellene volt, Verával is sokat beszélgettünk erről, próbálta megérteni, hogy szerintem nincs miről beszélni azzal, aki nem látta a sérüléseket. Sokáig az ügyvédem sem látta ezeket, csak amikor volt az ominózus tárgyalás, és majdnem hat órán keresztül beszélgettünk a sérülésem mértékéről, akkor kérte el először. Sose látta addig. Ami nagyobb probléma, hogy sajnos az igazságügyi orvos szakértők sem, a bíróság nem adta oda nekik, pedig ők készítették a szakvéleményt, de csak papírból dolgoztak. Amikor egy csalás miatt nyomoznak, akkor a bankszámlákat nézik meg, hogy történt-e utalás, vagy sem. Itt a sérülések, a testem a bűncselekmény. Ha valaki meg akar érteni, akkor látnia kell, hogy ez mennyire brutálisan súlyos állapot volt, és miért nem lehetett elfogadni, hogy egy pelenkában, vizelettel és széklettel összefolyva, egy életveszélyes sérüléssel hagyott magamra a rendszer.

Ha ezt megteszik, akkor bármire képes ez a rendszer, magára hagy bármilyen áldozatot.

M. Zs./WMN: Mit gondolsz, elindult azóta bármiféle változás ezen a téren?

R. E.: Szerintem a rendszer a mai napig ugyanúgy magukra hagyja az áldozatokat. Nemrég megkerestek egy elég komoly helyről, egy bántalmazottat kivittek külföldre, ennek köszönhetően kapott végül szociális szakembert, pszichiátert, orvost, jogászt, és így telt tizenöt évébe feldolgozni, hogy gyerekkorában bántalmazták. Ezért is akartam, hogy lássák a fotókat, lássák, hogy egy ilyen súlyos sérüléssel hagytak engem magamra egy szobában a társammal, aki a morfiumot adagolta nekem. Egyáltalán nem érdekeltem a hatóságokat. És míg én jóhiszeműen azt gondoltam, hogy közben dolgoznak az ügyön, nemcsak hogy nem dolgoztak rajta, hanem azon voltak, hogy elsikálják az egészet. Hogy merte megtenni ezt a rendszer?

Mi az igazságszolgáltatás kezébe adtuk ezt az ügyet, hogy ne a „szemet szemért, fogat fogért” elv érvényesüljön. Pedig az alapján akár Attila is elintézhette volna az egészet, de inkább ahhoz a hivatalhoz fordultunk, aminek az lenne a dolga, hogy megszűnjön a „szemet szemért” elv, és igazságot szolgáltasson. És ennek a szolgáltatásnak a keretein belül képesek arra, hogy

amikor felhívom a bíróságot, hogy kérjek egy másolatot a tárgyalásom jegyzőkönyvéből, elutasítanak – mint később kiderült, azért, mert épp a bíró volt az, aki meghamisította az arról a tárgyalásról készült jegyzőkönyvet, hogy enyhébb büntetést kapjon az elkövető. És ezt simán megcsinálhatja, senkit sem érdekel.

Papírom van arról, hogy intézményi bántalmazás áldozata vagyok Magyarországon, amivel elmentem a Helsinki Bizottsághoz. Elküldtek a francba, nem érdekli őket, menjek a NANE-hoz. De miért egy női probléma az, hogy egy áldozat intézményi bántalmazás áldozata is? Hiába van a kezemben egy ilyen irat, nem tudok azzal hova fordulni, hogy ma Magyarországon a jogrendszer tovább bántalmazza az áldozatokat. Az, hogy egy jogvédő társaságot nem érdekli, hogy ma az áldozatokat a rendszer tovább bántalmazza, miközben a fogvatartottak jogaiért elkötelezetten kiáll, végtelenül elkeserítő.

M. Zs./WMN: Azzal, hogy az eljárás ekkora nyilvánosságot kapott, áldozatként a legsérülékenyebb állapotodban kellett megmutatnod magad az egész ország előtt, miközben közel sem csak ez határoz meg.

R. E.: Volt, hogy otthon feküdtem, csengetett egy forgatócsoport, Attila kinyitotta az ajtót, és bedugták azt a nagy, szőrös mikrofont azzal, hogy csak érdeklődni szeretnének, hogy vagyok. De valójában akkor még ez az egész az elkövető személyéről szólt. Nem én voltam érdekes számukra, hanem a kórházigazgató, akit meggyanúsítottak. 

A könyv ebben is nagyon sokat segített. Nem gondoltam, hogy az ügy szempontjából fontos lenne például a gyerekkorom, aztán amikor elkezdtük Verával együtt gyúrni a történetet, rájöttünk, hogy nagyon is fontos, mert már gyerekként is mindig az igazságot kerestem. Azt hiszem, ez valahol mindig bennem volt. Annak ellenére, hogy egy súlyos bűncselekmény áldozata, és a jogrendszer áldozata is vagyok, az emberek nem csak ezt látják bennem. Nemrég például elmentem egy állatotthonba, megpályáztam egy menhelyi kutyát, és biztos vagyok benne, hogy felismertek. Ott viszont az az ember voltam, aki elvisz egy kisállatot, akit kidobtak egy zsákban a négy testvérével. A házban, ahol lakom, ott az vagyok, aki ideges, ha rárázzák a port. De itt élnek köztünk az áldozatok, fogadjuk el, hogy az is vagyok. És vagyok anya is, társ is, testvér is, és munkatárs is. Én soha nem éreztem azt, hogy engem csak az áldozatiság határozna meg. Ha meg erről beszélnek, az sem zavar, mert egy bűnöző súlyosan megsértette a testi épségemet, úgyhogy valóban, igen, áldozat is vagyok.

M. Zs./WMN: Az eljárás ideje alatt gyakorlatilag mindennapos elfoglaltságot jelentett számotokra az ügy, az ítélethirdetés óta viszont eltelt lassan négy év, azóta mennyire van ez jelen az életetekben?

R. E.: Tökéletesen része az életünknek ma is. Legutóbb másfél hete voltunk tárgyaláson, és november 11-én lesz a következő. Van egy férfi, aki három éve zaklatott ugyanebből az ügyből kifolyólag, az utóbbi időben nagyon súlyosan. Őt három hete letartóztatták, nem miattam, hanem mert életveszélyesen megfenyegetett egy ügyészt is. De az elkövető családja például a mai napig zaklat, ráadásul egyszer szabadulni is fog. Ezekkel tisztában kell lenni, kezelni kell, és sajnos része lett az életünknek ez is. De nem ez határozza meg, nem csak eszerint élünk. A magyar jogrendszer önmaga paródiája, úgyhogy igenis nevetni kell – már sírni nem tudok –, mert borzasztó, ami az igazságszolgáltatásban zajlik. Persze van, hogy én is ideges vagyok, amikor megint behívnak és megint kihallgatnak. De muszáj élnem az életemet, meg a gyerekeknek is. Mi ezt kaptuk, én mindenben segítek nekik, azt pedig minden áldozatnak tudnia kell, hogy amit vele tettek, az nem az ő hibája. Ezt a gyerekeink is tudják.

Minden az elkövetőt terheli: büntetőjogi, anyagi és erkölcsi értelemben is. És nem fogom hagyni, hogy amit az elkövető megpróbált tőlem elvenni, a nőiességemet, az életemet, azt elérje.

Persze, a sok műtét, kezelés mind nagyon nehéz volt, de akkor valahogy ki lehetett bírni. Most már nem tudom, hogy hogyan, de mégis kibírtuk. És közben remek embereket ismertem meg. Sokszor hívom Verát azzal, hogy én ezt a sok nekem írt kedves, támogató levelet nem érdemlem meg, nem is csináltam semmit. Egyszerűen csak az igazamat akartam. És jogom van az igazsághoz. Elhúztam a függönyt, és megmutattam, hogy mi zajlik a rendszeren belül, a háttérben az áldozatokkal. Olvastam egyébként a cikkedet a tárgyalásról, és közben végig úgy éreztem, mintha az én tárgyalásaimról írnál, annyira általános és rendszerszintű a baj.

M. Zs./WMN: Kevesebb mint két év van hátra az elkövető szabadulásáig, milyen érzések vannak benned ezzel kapcsolatban?

R. E.: Most már pontosan tudom, hogy az általa elkövetett bűncselekmény esetében a büntetés húsz-huszonöt évtől kezdődik, mivel ez egy életellenes bűncselekmény volt. Életveszélyben voltam, ezt kimondták az igazságügyi orvos szakértők. De az ilyen savazás, lúgozás Európában mindenhol életellenes bűncselekmény, eshetőleges szándékkal elkövetett emberölési kísérlet, tehát tudom, hogy nem ez lett volna az ellenem elkövetett bűncselekmény helyes minősítése, és tudom azt is, hogy sokkal többet kellett volna kapnia, de tényleg nem érdekel. Abból a szempontból érdekel csak, hogy ha, mondjuk, ezerötszáz kilométerrel odébb születek, akkor életfogytiglanra ítélték volna, de azért, mert Magyarországon születtem, ez nem így van. Viszont a büntetőeljárás valójában nem az áldozatnak szól, hanem a társadalomnak üzen, hogy ilyet nem lehet csinálni. Az áldozatért pedig a polgári per van. 

Aki bántalmazott, az elveszti a biztonságérzetét. A jogrendszer feladata lenne, hogy visszaadja ezt a biztonságot, de te is tudod, hogy Magyarországon nem születnek olyan súlyú büntetések, amiknek visszatartó erejük lenne, és én úgy látom, hogy ebben a társadalom egyre türelmetlenebb. Nekem viszont a nyilvánosság egy biztos védőháló, ami miatt nem tartok az elkövetőtől, hiszen ha velem bármi történik, azt rögtön mindenki tudni fogja. Úgyhogy nem félek, inkább egy csomó minden más izgat.

M. Zs./WMN: Mi minden?

R. E.: Hogy megtettem-e mindent, amit lehetett, hogy elmentem-e a falig azzal, hogy miért probléma az áldozathibáztatás. Meg tudtam-e azt értetni, hogy mi az a mély magány, amiben a rendszer az áldozatokat hagyja Magyarországon.

Hogy el tudtam-e azt mondani, hogy miért probléma, ha valaki nyilvánosan olyan mellé áll, aki obszcénül az áldozatot szapulja, miközben ő küszködik, hogy túlélje, hogy ne bukjon a fekália alá, ahova ez az autokrata rendszer nyomni akarja.

Hogy milyen disznóságok voltak, és hogy én ezeket meg tudtam-e mutatni. Szeretném, ha valami változás lenne, mert annyira borzasztó, ami van. Lakatos Gabriellának miért magának kell eljárnia műszemért? És ha nem lenne a testvére, akkor ki kísérné el őt? Ilyesmik foglalkoztatnak minket Attilával.

M. Zs./WMN: Hogy a következő bántalmazottaknak könnyebb lesz-e vajon?

R. E.: Pontosan! A múltkor találkoztam a villamoson az ügyésszel, aki még első fokon tárgyalta az ügyemet. A telefonján játszott egy lövöldözős játékkal, de biztos vagyok benne, hogy felismert. És ahogy néztem őt, azon gondolkoztam, hogy vajon neki milyen élete lehet. Hogyan fekszik le este? Rengeteg ember van, akikre kíváncsi lennék, hogy ha majd legközelebb találkozik egy áldozattal, akkor vajon azt mondja-e, hogy én többé nem akarok ilyen lenni, és elindul-e valamiféle változás benne.

M. Zs./WMN: És észreveszik-e, hogy mit okoznak másoknak…

R. E.: Erre gondolok, igen. Hátha van, aki a könyv hatására látja be, hogy nem volt oké, ahogy viselkedett. Ebben nagyon szeretnék hinni, ez sokkal jobban izgatott az egész könyvírás alatt, mint bármi más. Már csak azért is, mert számomra nagyon-nagyon pozitív az a szolidaritás, amit kapok. És talán ez a legfontosabb, hogy megtapasztalhattam, hogy ez a szolidaritás, amit ma Magyarországon mindenáron el akarnak nyomni, az valójában ott van az emberekben. Egy kicsit locsolgatni kell, de ott feszít bennünk, ezt nem tudták elvenni. És szerintem semelyik áldozat nincs egyedül, mert a társadalom védőhálója megvan, csak most kicsit szét van szaggatva. A széthúzással meg az ellenségképekkel, a gyűlölködéssel lerombolták a szolidaritást, ami az emberekben van. De én megtapasztaltam, hogy ez mindent áthidal, teljesen mindegy, hogy ki milyen oldalon áll, vagy melyik pártra szavaz. Hiszek benne, hogy az emberek igenis jók, igenis pozitívak, csak sajnos ez most el van nyomva bennük, mert most az a cél, hogy széthúzás legyen, és gyűlölködés. De ahogy Mérő Vera szokta mondani: jónak lenni jó.

Mózes Zsófi

Képek: Chripkó Lili / WMN