„Félelem, kiszolgáltatottság, tehetetlenség” – EZÉRT mentünk a lúgos orvos ügye miatt az utcára sárga rózsával (vendégposzt)

–

Nem. De. Nem. Mit képzelsz magadról?

Este hét előtt pár perccel léptem be a tüntetés helyszínéhez közeli, elegáns étterem előterébe, hogy a bárban bevárjam a Péterfy-Novákot meg a Szentesit, a két Évát, akik előbb elszabadultak, mint gondolták, így lett időnk egy rövid stratégiai megbeszélésre az EZT NEM! – Sárga rózsával az igazságért gyűlés kezdetéig. Az elegáns térben egy pillanatra átfut az agyamon, hogy nem látszom-e túl lelakottnak ahhoz, hogy a magammal hurcolt hangfal, az óriás hátizsák, sőt a gumicsizma miatt se nézzenek ki, amíg befutnak a többiek. 

Erősen ittas, nagydarab hatvanas ül a bárpultnál másodmagával. Amíg én a kabátot hámozom le magamról, küszködve a fülhallgatózsinór és a hátizsák pántjainak minden lehetséges találkozásával, beszélni kezd hozzám.

Először nagy hangon utasít, hogy üljek oda egy italra. Mondom, nem, köszönöm. De. Nem, a barátaimat várom.

Mi az, hogy nem, és mik ezek a rózsák, mi az, hogy sárga, ki az a balfasz, aki sárga rózsát ad egy nőnek, nőnek csakis vöröset, az a te bajod, akitől ilyet kapsz. Kérem, uram, hagyjon békén. Mit képzelsz, hajnalvirág, aki hangfallal mászkál, az biztos zenél, ne csodálkozz, ha megszólítanak, gyere csak ide, mit mondtál, hé, na ismételd csak meg.

[Itt következik pár szaftosabb megjegyzés a külsőmre. A pasas zsírtól fénylő szájából minden megszólalásnál potyognak az ételdarabok, Jägerrel öblít. Vérben forgó szemeket dülleszt rám, ráérősen pásztáz a tekintete le és föl. Neki én egy darab hús vagyok. Szórakoztatja, hogy zavar, és utálom, amit csinál.]

Kérem, uraim, nem tennének valamit, hogy megszüntessék ezt a helyzetet? – fordulok a pultban álló férfiakhoz. Néznek rám. Semmi.

Feladom, egy női alkalmazotthoz lépek inkább, aki lesütött szemmel szabadkozva az étterembe kísér. Korábban megkapta a magáét az úrtól, aki már akkor keményen ivott, amikor ő fél ötkor műszakba állt. 

Ne hidd, hogy vége

Pár perccel később épp a Szentesinek magyarázom a telefonba, hogy mik vannak – persze őrjöng –, amikor lehuppan a szomszéd asztalhoz, hozza a szárnysegédjét is. Győzedelmes képpel bámul, nagyon elégedett, hogy így túljárt mindenki eszén. Megjelenik három pincér, köztük az üzletvezető. Ez komoly? – kérdezem az úr felé intve. – Elnézést, nagyon sajnáljuk, mi azt mondtuk neki, hogy hátul üljön le, fáradjon velünk, hölgyem. 

Átvezetnek a leghátsó térbe, egy páfrány mögé rejtett asztalhoz. A páfrány fölött átpillantva látom, ahogy az asztalánál terpeszkedve vigyorog rám. Ő nyert. Üvölt, hogy na mi van, mi nem tetszik. Mellettem csatasorban a három felszolgáló. 

Szóval egy súlyosan ittas vendég durván zaklat egy nőt, nem érti a nemet, alpárian sértegeti, és a maguk megoldása az, hogy a nőnek kell kétszer is átülnie, hogy aztán még így se oldódjon meg a helyzet?

–  fordulok a láthatóan megsemmisült üzletvezetőhöz. Negyedórát magyaráz arról, milyen rosszul érzi magát, a végén szinte úgy érzem, hogy nekem kéne vigasztalnom, mert ha tehetné, ő igazán kitenné, hogy a lába ne érje a földet, de a tulaj döntött. Megsajnálom, ám nincs türelmem; miért én dolgozzam még azért is, hogy ő jobban érezze magát?

Értettem elsőre is. Törzsvendég.

Dehogynem vág témába

Hogy miért meséltem el ezt, amikor a téma a „lúgos orvos” alkotmányjogi panasza, Renner Erika, a kapcsolati erőszak áldozatai, és az ezek kapcsán rendezett szolidaritási gyűlés? Túl azon, hogy

egészen költői, hogy éppen ez elé az esemény elé éppen ezt a felütést adta a sors, azért is, mert a zaklatás és a bántalmazás csak súlyosságukban különböznek. Ezt kéne megérteni ahhoz, hogy világossá váljon, hol van a rendszerben a probléma.

A legenyhébb és a legdurvább, a kellemetlen és a tragikus kimenetelű esetek között is van összefüggés. A motiváció ugyanis azonos, ahogy a koreográfia is.

Adott egy ember, aki annyira önző és érzéketlen, hogy a saját akaratát fenntartások nélkül a másik ember akarata elé helyezi. Hatalmat és erőt demonstrál, pedig gyenge és gyáva, az egyedüli hatalma pedig a romlottsága. Mert amúgy nagyon, nagyon kicsinek érzi magát. Ezért megjegyzéseket tesz a másikra, figyelmen kívül hagyja az elutasítását, erőlteti, erőszakoskodik vele, gyalázza, sértegeti, fenyegeti, és ha ez sem hat… Nos, volt már olyan, aki erre leöntötte lúggal. Csúsztatnék? Aligha.

Mindennapi Hitchcock

Erikával egy ideje dolgozunk egy róla szóló könyvön. Rengeteg olyan esetet mesélt el az utóbbi hónapokban, ami leginkább Hitchcock Gázlángjába illene. Az egyik igen szép tankönyvi példa arra, hogy milyen, ha valaki nem tiszteli a másik ember szuverenitását. 

A sokadik szakítási kísérlet után, meséli, Bene felhívta, és követelte, hogy menjen fel hozzá, feküdjön le vele. Amúgy ez sosem volt fontos tevékenység a férfi számára, inkább kötelesség, de hirtelen felértékelődött a dolog, ahogy eszközt látott benne.

– Gyere fel, mikor érsz ide, várlak. 
– Nem megyek. 
– De, gyere, és feküdj le velem. 
– Nem akarok.
– Látod, ez vagy te, miért hiszed, hogy a te akaratod többet ér az enyémnél? Mindig a te akaratodnak kell érvényesülnie. 
– A te akaratod is érvényesülhet, csak azt úgy hívják, nemi erőszak.

Mit lehet ilyenkor csinálni? Leteszi, ő újra hívni fogja letiltott vagy ismeretlen számról, üzenetet ír, megjelenik a ház előtt. Egyszerűen mint aki nem hall, úgy tesz, mintha nem hangzottak volna el a szavak, mondatok, mintha meg sem történt volna sem a legutóbbi szakítás, sem az azt megelőző. Erika szerint mindig így szerelte le. Nem hall, nem lát, csak mondja tovább, fáradhatatlanul, mint egy végtelenített magnószalag. Hogy ha két ember szándéka eltérő, az nem megoldás, hogy az egyik megkapja, amit akar, a másik meg nem, és ugyan mivel indokolható, hogy a nő egyoldalúan felrúg mindent?

Erika hiába ismerte már a férfi eszmefuttatásait, újra és újra meghökkent, milyen messzire megy. Nem, tényleg nem érti. Vagy csak úgy tesz, mintha nem értené? Az, hogy nem akarja ezt az embert, hogy nemhogy lefeküdni vele, de még látnia is terhes, nem elég erős érv, hogy az ő akarata érvényesüljön? 

Mert ha a férfinak az jó lenne, az van olyan fontos, ha nem fontosabb, mint az, hogy számára egy kicsit terhes, ugyan, annyira nem lehet az. Egy kis kényelmetlenség azért, hogy a másik embernek jó legyen. Milyen alapon utasítja el? 

– De nincs igazad, csak azt hiszed.
– Hagyj, kérlek, végre békén.
– De ezt miért egyedül te döntöd el?

[Hívás vége. A többi történelem.]

Nők (és férfiak) százezreit zaklatják, üldözik, fenyegetik és bántalmazzák naponta ebben az országban. (Is.) Nők (és férfiak) százezrei tanácstalanok, ki az életéért retteg, ki attól fél, hogy nem tud többet egyenes háttal végigmenni az utcán, akad, akinek összerándul a gyomra, ha megcsörren a telefon, és van, aki csak abban nem biztos, hogy meg tud-e inni egy pohár limonádét a barátnőivel.

Az érzést kísértetiesen hasonlóan írják le mind. Félelem, kiszolgáltatottság, tehetetlenség. 

Nincs hova fordulniuk, erre nincs protokoll, nincs, aki (jól) kezelje a helyzetet, sem a buszon, sem a bárban, sem a rendőrségen és a bíróságokon. Találd fel magad. Erika is ezt csinálja, egészen pontosan 2013. március 12-ének reggele óta. És úgy tűnik, egyre többen tartanak vele.

Aki itt van, érti

Tegnap este úgy tűnt, hogy mindenki érti, miért gyűltünk egybe. Olyasmit láttam az arcokon, amit eddig csak az igazi tömegtüntetéseken. A közösséghez tartozás mámorító érzése tükröződött mindenünnen, egymást erősítő mosolyok minden irányból. És énekeltünk. Énekeltünk a Lánchíd úttestjén, az Akadémia utcában, és a Parlament előtt, a Demokrácia téren. Énekeltek az újságírók, és az az erősen megalapozott gyanúm, hogy a menetet felvezető rendőrök is. Férfiak és nők, szinte annyira vegyesen, mint egy átlagos, közepes méretű tüntetésen. Jó volt együtt.

Mindez elmondhatatlanul fontos. Akkor is, ha virradóra eltűnt mind az ezernyi virág, hogy végre újra a rend és a hamuszürke térkő szigora uralja a teret. És akkor is, ha Bene Krisztián panaszának ma helyt adnak. De még akkor is, ha bekövetkezik az elképzelhetetlen, és szabadlábra helyezik az ötszörösen elítélt elkövetőt. 

Renner Erika, akinek érthetően nyugalomra volt szüksége a mai napon várható döntés előtt, nem jött el, de üzent a megjelenteknek, este még átbeszéltük a dolgot telefonon. Azt mondta, hogy hangozzék ez bármennyire bizarrul, és ha a „megérte” erős kifejezés is, az biztos, hogy úgy érzi, volt, van értelme mindannak, amin keresztülment.

Mindegy, hányan lesznek a téren vagy a Parlament előtt, az a hatezer ember, aki jelezte, hogy lélekben vele van, a sok száz virtuális rózsa, a rengeteg, szinte tapintható szeretet, akár a szél a vitorlában, ez az, ami őt előreviszi, és ami segíthet azoknak, akik még nem mernek lépni. Ezt üzente a résztvevőknek is:

„Szeretném megköszönni azt a szolidaritást, amit ezekben a napokban megtapasztaltam. Azt, hogy hogyan is dönt majd holnap reggel az Alkotmánybíróság, nem lehet tudni, de bárhogyan is dönt, az nem annyira fontos, mint az, hogy már most kiálltunk egymásért, kiálltunk az áldozatokért. Hogy bátorítást adjunk azok számára, akiknek most még nincs elég erejük, vagy úgy érzik, hogy egyedül vannak. Számomra is a nyilvánosság és a velem való szolidaritás adott ahhoz erőt, hogy sokszor a kilátástalan helyzetekben mégis továbbmenjek. 

Azok számára, akik most még csöndben vannak, még szégyellik, amit más velük tett, ugyanez adhat erőt és bátorságot ahhoz, hogy felvállalják azt, ami velük történt és kiálljanak az igazukért.”

Nem baj, hogy még mindig annyira nem akarnak meghallani, hogy az utolsó pillanatban inkább elköltöznek. Nem baj, ha reggelre lába kél a virágainknak, nem baj, hogy el kellett őket hurcolni, hogy már a reggel munkába igyekvőket se zavarják meg tolakodó sárgaságukkal. Nehogy megsértsenek valakit a töviseik. Nehogy egy pillanatra bárki is megálljon, és bármit is érezzen. 

Az érzésekkel szembemenni veszélyes üzem. Nem lehet ugyanis nekik erővel gátat szabni, főleg nem kívülről, leuralva az egyént vagy a közösséget. Az egyént talán sokszor el lehet hallgattatni, hogy csak befelé érezzen, meg lehet félemlíteni, el lehet venni tőle a reményt. A közösség azonban keményebb dió. Mert együtt, egyre többen már nem olyan nehéz. 

Nem baj, ha újra ki kell mennünk az utcára. Legközelebb talán kicsit hidegebb lesz, de eljön a tavasz. És fog még nyílni a sárga rózsa is.

Mérő Vera

Disclaimer: Renner Erika tavaly a WMN magazin által alapított SzuperWMN-díj egyik jelöltje volt civil kategóriában. Szentesi Éva, a szolidaritási tüntetés egyik szervezője, a WMN magazin alkotója.