Azt hisszük, hogy tudjuk, mire vágyunk, pedig valójában fogalmunk sincs – A tudomány szerint rosszul keressük a szerelmet
Ha egy távcsővel belepillanthatnánk mások telefonjába, miközben használják, biztosan gyakori látnánk, hogy éppen egyik randiappból váltanak a másikba, vagy észvesztve pörgetik a képeket: jobbra-balra. Mert ha a szívünkre tesszük a kezünket – és a tudomány is ezt igazolja – elég válogatósak vagyunk. Mindeközben viszont vágyunk az intimitásra, kapcsolódni szeretnénk. De miért van az, hogy hosszú távon mégis annyira nehezen találunk partnert? Vagy hogy az ígéretesnek induló kapcsolatokban is viszonylag rövid időn belül kialszik a tűz? Mit rontunk el, és hogyan lehet egy kicsivel jobban csinálni? Gyakornokunk, Révész Boglárka összefoglalja, milyen eredményre jutott Samantha Joel pszichológus és csapata a szerelmet kutatva.
–
Vágyunk rá, félünk tőle, kutatjuk. Mi az?
Szinte nincs olyan ember, akit ne érdekelne a szerelem. Mindenki volt már szerelmes, vagy szeretne az lenni, ha pedig szerencséje van, akkor éppen az. Amikor azonban egy ilyen elvont és megfoghatatlan fogalomról esik szó, talán kevesen gondolnak arra, hogy tudományos szempontból közelítsék meg. Nem úgy, mint Samantha Joel szociálpszichológus, aki küldetésének tekinti, hogy kiderítse: mik azok a tényezők, amik megjósolhatják egy kapcsolat sikerességét.
Tavaly több héten keresztül letaszíthatatlan volt a Netflix legnézettebb tartalmainak dobogójáról a The One – A tökéletes pár című sorozat, amiben egy DNS-kutató felfedez egy forradalmian új módszert, amely alapján egy DNS-minta segítségével azonnal és könnyedén megtalálható az igazi. De jó volna, ha valóban ilyen egyszerű lenne!
Nem véletlen, hogy már számos tudós próbálkozott megfejteni a szerelem természetét, azonban javarészt olyan kutatások születtek, melyekben ellentmondásosak az eredmények.
Joel azonban teljesen más megközelítéssel állt a témához. Ahelyett, hogy alacsony létszámú csoportokat vizsgált volna, 85 másik tudós segítségével összegyűjtötte 43 tanulmány rendelkezésre álló adatait a kapcsolatokról, és így egy elég nagynak mondható – 11.196 heteroszexuális pár adataiból álló – halmazt hoztak létre. Erre pedig „ráeresztették” a mesterséges intelligenciát, ugyanis a „machine learning” (magyarul gépi tanulás) lehetővé teszi hatalmas mennyiségű adatok elemzését és értékelését.
Minden párhoz kapcsolódóan rendelkeztek információval a kutatók arról, hogy a felek mennyire érzik magukat boldognak a párkapcsolatban
A vizsgált adatok ezen kívül magukba foglalták a szokásos demográfiai tényezőket, mint az életkor, az iskolázottság, a foglalkozás és a jövedelem. De vizsgálták az örök kérdést is, hogy mennyire számít a külső, mennyire értékelik vonzónak a partnerüket. Nyilvánvalóan a szexuális preferenciákat is górcső alá vették, például, hogy ki milyen gyakran kívánja a szexet, vagy mennyire élénk a fantáziája. Színesítette az adathalmazt az érdeklődések és hobbik köre, a mentális és fizikai egészség, a közös értékrend, hogy milyen nézeteket vallanak a felek a politikát, a kapcsolatot vagy a gyereknevelést illetően.
Talán most sokaknak beugrik egy képzeletbeli vagy nagyon is valós lista, amit képletesen magunkkal cipelünk, akárhányszor randizni megyünk. Ahogy éppen ülünk a randipartnerünkkel egy ital mellett, hallgatjuk, ahogy beszél, közben pedig pipáljuk vagy ikszeljük a listaelemeket: szép a szeme, okos, nem tetszik a nevetése, finom az illata… A végén pedig matekozunk, összesítünk, és gyorsan el is dől, mi milyen súllyal számít, és hogy lesz-e következő találkozó – vagy netán kapcsolat – belőle.
Holott, ha így teszünk, akkor teljesen rosszul randizunk
Legalábbis erre jutott Joel, a mesterséges intelligencia és más kutatók is. Meglepő módon a változókat vizsgálva ugyanis az rajzolódik ki, hogy ezeknek a tényezőknek elég alacsony a hatása arra, mennyire boldog egy pár. Csak egyvalamit segíthetnek megmutatni: mennyire vagyunk kívánatosak a randirengetegben. De akkor mégis mi értelme a felállított elvárásokat hajkurászni?
Lényegében semmi. Hiszen így csak a vágyott, kívánatos partnereket szűrjük, azonban korántsem biztos, hogy ők megfelelő romantikus partnernek is bizonyulnak hosszú távon.
A kutatások alapján határozottan tudjuk, mit tartunk vonzónak. De hiába találunk egy magas férfit, egy gyönyörű nőt, egy gazdag partnert, valakit, akinek szexi a foglalkozása, vagy akivel sok bennünk a hasonlóság – mert egyik sem garancia a boldogságra.
De akkor mi lehet az?
A kutatók arra jutottak, hogy az interneten keringő motivációs idézeteknek mégis igazuk van, vagyis: amíg egyedül nem találod meg a boldogságot, addig a párkapcsolatodban sem fogod.
„A szerelemhez egy ember kell” – írja Ottlik Géza Hét perc című művében. Annyiban igaza van a kutatók szerint, hogy egy ember mindenképpen szükségeltetik. Ám fontos az is, hogy önállóan is boldog és elégedett legyen.
A kutatás szerint, ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy valaki mennyire boldog a párjával a kapcsolatban, annak általában inkább önmagához van köze, mintsem a párjához.
Az eredmények szerint azok a kutatásban résztvevők, akik már a „nagy Ő”-vel való találkozó előtt elégedettek voltak az életükkel, nem szenvedtek depressziótól, sokkal nagyobb valószínűséggel találták meg a boldogságot a párkapcsolataikban is.
Tehát a tudomány arra mutat rá: azt hisszük, hogy tudjuk, mire vágyunk, pedig valójában fogalmunk sincs.
De akkor hogyan találhatjuk meg azt a személyt, akiről nem is tudjuk, hogy keressük? Hogyan válasszuk ki az ideális partnert, ha hosszú távon egyáltalán nincs jelentősége azoknak a tényezőknek, amiket rövid távon vonzónak találunk? A válasz lehet, hogy kézenfekvőbb, mint elsőre gondolnánk.
Üdv a párválasztási paradoxonban!
Lehet, hogy érdemes a listánkat egy időre félrerakni, és bármilyen közhelyesen is hangzik, megélni a pillanatot: azt figyelni, hogy a randipartnerünk milyen hatással van ránk.
A kapcsolatok minőségét és az általuk megtapasztalható boldogságot ugyanis nem a fontosnak vélt elvárások és preferenciák összessége határozza meg, sokkal inkább a közösen átélt élmények. Az, ahogyan egymással viselkedünk.
Ezért hosszú távon elengedhetetlen a fókuszt megváltoztatni, és arra koncentrálni, hogy azzal a valakivel együtt potenciálisan hogyan lehetne fejlődni a kapcsolat révén. Hogyan lehetne megteremteni egy olyan mikroközösséget, amiben ünnepeljük egymás sikereit, támogatjuk egymást a célok elérésében, együttérzéssel fordulunk a másik felé, képesek vagyunk nyíltan és őszintén kommunikálni az igényeinkről, és közösen teszünk azért, hogy ezek meg is valósuljanak. Egyszóval elköteleződünk. Azonban mielőtt vad hajszára indulnánk a tökéletes partner megtalálására, talán bölcsebb, ha először mi magunk válunk megfelelő partnerekké.
A szerelem fellángolása pedig körülbelül annyira megjósolható, mint egy földrengés. A helyzet így tehát az, hogy létezhet bármilyen párválasztó algoritmus, nagy valószínűséggel úgysem abba szeretünk bele, akit jobbra húznánk a Tinderen.
Révész Boglárka
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/urbazon
