„A hely, ahová az embereket berácsolják” – A poszt-Covid tünetei közt az „agyi köd” az egyik legijesztőbb

–

Jött, látott, és leterített az omikron

Az első két nap borzasztó volt, mindenem fájt, láz nélkül égett a testem, és sosem érzett gyengeség volt rajtam. A gyengeség később is megmaradt, és társult mellé egy nagyon erős gyomorpanasz, annak minden vetületével. Végül egész olcsón megúsztam, tizenegy nap fekvés után teljesen meggyógyultam, legyőztem a Covidot.

Azt a betegséget, amitől két teljes évig féltem, hogy mi lesz, ha elkapom.

Marci, a kutyánk gondoskodott arról, hogy ne a saját állapotommal legyek elfoglalva, mert a betegségem második éjszakáját végighányta. Egyre rosszabbul lett, miközben én a karomat is alig bírtam megemelni, amíg takarítottam utána. A legrosszabb a tehetetlenség volt. Marcit végül kórházba kellett vinni, ahol több infúziós kezelést kapott. Szörnyű volt egyedül maradni az üres lakásban, téblábolva aggodalmaskodni az én rosszullétemen és Marci állapotán, felváltva. Mondjuk, érte sokkal jobban aggódtam, mint magamért, aztán persze gyorsabban meggyógyult, mint én – szerencsére már minden rendben vele. 

Végül hosszú otthonlét után „gyógyultan” visszatértem az iskolába

Gondoltam én… Amint beléptem az iskolába, vagy tizenöt gyerek rohamozott meg, és kaptam egy óriási ölelést, miközben kifejtették, hogy mennyire hiányoztam nekik. Nagyon megható volt így visszatérni. Aztán úgy gondoltam, minden megy majd a maga útján úgy, ahogy előtte. Már az első óra is rácáfolt erre. Pontosabban a lépcső.

A másodikra igyekeztem felfelé, amikor egy emelet után azt éreztem, hogy a pulzusom az egekben, és annyira szédülök, hogy kapaszkodnom kell, össze ne essek.

Közben lábon kihordtam mellé egy pánikrohamot is. Nem értettem, mi történik velem, és nem is akartam elfogadni. Lefelé ugyanez történt velem. Igen, poszt-Covid. Létezik. Ez is. Onnantól kezdve nagyon lassú tempóban közlekedtem az iskolában, végig kapaszkodtam a korlátban. Kénytelen voltam, mert szinte minden órám a második emeleten van, ráadásul rögtön egy nyolc tanítási órás nappal kezdtem.

Óráról órára egyre gyengébb voltam, a gyerekek pedig egyre együttműködőbbek. Azt vettem észre, hogy nagy lakli kamaszok kísérgetnek, a tempómban jönnek mellettem, és ahol már nem volt korlát, ott beálltak mellém két oldalra. Aggódtak és féltettek. Hihetetlenül jó érzés volt.

Borzasztó volt megélni, sokkal rosszabbul viseltem, mint magát a betegséget, mert ott tudtam, hogy mire számítsak

„Gyógyultan” fogalmam sem volt, mi következhet még. A kiszámíthatatlanság pedig kiborít, ahogy az is, ha nem én irányítok. Igen, ezen dolgozom. Aztán három nappal később tartottuk a tizenkét órás éjszakai vetélkedőt, aminek az egyik fő szervezője voltam. Nagyon féltem attól, hogy nem fogom bírni, és megint rosszul leszek a tanár-diák röplabda közben, és valami baj történik majd. Szerencsére semmi nem volt, bár az is igaz, hogy nem a tőlem megszokott pörgésszámot hoztam, mert képtelen voltam rá. Sajnos a mai napig sem tudom hozni maximálisan azt, amit elvárok magamtól. De napról napra jobb. Türelemjáték…

Van még egy maradványtünet, ami egyrészt vicces, másrészt szintén nagyon ijesztő

Ez pedig az agyi köd. Eddig nem gondoltam, hogy tényleg létezik, pedig sajnos nagyon is valóságos. Abból is az enyhe verziót kaptam szerencsére, de ez is bőven elég volt nekem, pláne tanárként, hiszen a memóriámra épül az egész munkám. Néztem az embereket, tudtam, hogy ismerem ezt a valakit évek óta, de nem emlékeztem a nevére. Egy lány nevén percekig gondolkodtam, mire kimondtam a nővére nevét, akit évekkel ezelőtt tanítottam. Kiestek szavak, nevek, évszámok.

Szóval így lett a börtön szó helyett az, hogy „a hely, ahová az embereket berácsolják”, illetve Jean-Jacques Rousseau helyett „a háromnevű francia”.

Én nagyon nevettem magamon, bár amikor nem tudtam számolni, és nem jutott eszembe, hogy a 600 után a 700 jön, akkor azért megijedtem. Mert ezt sem tudod befolyásolni, nem tudod, hogy meddig marad, vagy megoldódik-e egyáltalán. Bármit mondtak, leírtam – néhány szónál az írással, a betűkkel is voltak gondjaim –, de volt, amikor adtak egy papírt, és öt perc múlva nem emlékeztem, mi az, és mit kellene vele csinálnom. Szóval tényleg kemény volt. 

A kollégáim persze próbálták humorral oldani a helyzetet, többen mindig bemutatkoztak, amikor megláttak, hogy akkor is tudjam, kivel beszélek, ha nem jutna éppen eszembe a neve. Én persze mindig nagyon jót nevettem ezen. A humor tényleg segít.

Aztán már azzal viccelődtem, hogy most bármit mondhatok, írhatok büntetlenül, mert mondhatom rá, hogy „bocs, ez agyi köd”.

Később a gyerekek is mertek már viccelődni.

Erre ékes példa egy párbeszéd:

– Nem hiszem el, hogy elfáradok két emelettől, és elfelejtek dolgokat!

– Jocó bá! Ez a Covid vagy már a kor?!

Ezek a helyzetek mindig segítettek átlendülni, könnyebben elviselni és elfogadni az állapotomat. Napról napra ez is javul, oldódik, már csak néha jön elő. Még mindig sokat kell aludnom, az erőm nem az igazi, az agyam sem százszázalékos – tudom, eddig sem voltam „százas”.

Szóval most kaptam egy nagy adag leckét türelemből. Amiben, ugye, én amúgy is híresen jó vagyok…

Balatoni József

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / pinstock