Nyers, pusztító szexualitás a színpadon és filmvásznon – A darab, ami kis híján őrületbe kergette a főszereplőjét

–

111 évvel ezelőtt született Thomas Lanier Williams III, 

aki 1939-ben vette fel keresztnévként a déli állam nevét, miután New Orleansba költözött. Összesen harminc színdarabot írt, ezek alapját a saját családjában tapasztalt problémák és súrlódások adták. Anyag sajnos akadt bőven: a drámaíró gyerekkorában diftériás lett, emiatt nemcsak hogy két évig nyomta az ágyat és újra kellett tanulnia járni, de édesapja iránta érzett szeretete is csorbát szenvedett – a férfi nem tudta elviselni a betegeskedő, gyönge fiát. Az apa amúgy sem volt könnyű eset, utazó ügynökként tíz év alatt tizenhatszor költöztette a családját, mielőtt végleg faképnél hagyta őket. A tragédiákat tetézte, hogy a nővérén, akit skizofréniával kezeltek, lobotómiát hajtottak végre, ami kifejezetten balul sült el, a szomorú eset Tennessee Williamst is mélyebbre taszította az alkohol- és gyógyszerfüggőségben. Ebben a zaklatott életben csak átmeneti megnyugvást hozott az az időszak, amit egy szicíliai származású szerelmével, Frank Merlóval töltött.

Ezek az elemek: az elmebaj, az alkoholizmus, a déli államokban élők sóvárgása a régi, dicsőségesebb élet után, és a homoszexualitással való szembenézés nehézségei a legtöbb darabjában felbukkannak.

A halál is idő előtt, különösen bizarr formában jött el érte: egyik este a hotelben (ahol lakott) épp gyógyszert csöpögtetett a szemébe, és a fiola kupakját az ajka között tartotta, ám az beesett a szájába, és emiatt megfulladt. E rút balesetben valószínűleg közrejátszott az elfogyasztott alkohol is, mindezzel együtt talán érdemes tanulnunk a hibájából.

New Orleansban egyébként az idén (épp a napokban, március 23. és 27. között) tartják a 36. Tennessee Williams irodalmi fesztivált, amelyen természetesen sor kerül az egyik leghíresebb műve,

A vágy villamosa (A Streetcar Named Desire) bemutatására is,

amely először 1947. december 3-án debütált a Broadwayn, és azonnal óriási siker lett. A bemutató végén, amikor legördült a függöny, fél órán keresztül dübörgött a közönség álló ovációja. A zajos elismerés részben annak volt köszönhető, ahogy a szexualitás megjelent a darabban: nyersen, őszintén, pusztítóan, és a korábbi színházi gyakorlattal szemben cseppet sem finomkodva. Stella férje iránti testi vonzalmának – ami miatt teljesen a férfi hatása alá kerül – bemutatása ugyanúgy expliciten történik, mint Blanche vágyakozása a férfiak és a testi szerelem után – megelőlegezve a hatvanas évek szexuális forradalmát.

A darab később Pulitzer-díjat is kapott, illetve több ízben megfilmesítették, de opera és balett is készült belőle. Ha nem emlékeznél már, a történet nagyon röviden: miután elveszíti egykori dicsőséges és gazdag déli otthonát, illetve a munkahelyéről is kirúgják botrányos élete miatt, Blanche DuBois meglátogatja jó tíz éve New Orleansba költözött húgát, Stellát, aki egy szegényes környéken él lengyel származású férjével, a sármos, ám igen közönséges és durva modorú Stanley-vel.

A darab címe egyébként innen jön: amikor megérkezik, Blanche annyit tud, hogy az állomásról a Vágy nevű villamossal kell mennie.

Ez valóban létező villamosvonal volt, 1920 és 1948 között működött, és a nevét a Vágy utcai végállomásról kapta. A villamost pont egy évvel azután cserélték le buszra, hogy a színdarab, aminek címadója lett, Broadway-siker lett. Egy kocsit azért megőriztek későbbi turisztikai látványosságként.

A sokáig náluk vendégeskedő nőt a férj egyre rosszabbul viseli, irritálja annak modorossága, büszkeségét pedig mélyen sérti a lenézése. A szebb napokat látott Blanche érzi az idő múlását, és hiúsága nehezen dolgozza fel az öregedés sűrűsödő jeleit, ezért egyre kétségbeesettebb lépéseket tesz annak érdekében, hogy szerelemre, de még inkább hogy egy férjre tegyen szert. Ehhez ki is nézi magának Stanley barátját, Mitchet, ám a cél előtt elbukik, Stanley ugyanis kinyomozza a nő múltját, szembesíti vele Mitchet, és így megakadályozza a frigyet. Amikor Stella a kórházban van, ahol életet ad a kisfiuknak, az amúgy is labilis idegzetű, alkoholbeteg Blanche-t Stanley megerőszakolja. Blanche teljesen összetörik, zavarttá válik, végül két ápolóval zártosztályra viszik. 

Stanley Kowalski figuráját két férfi ihlette, 

az egyik egy gyári munkás, akivel Williams akkor ismerkedett meg, amikor St. Louisban élt, a másik pedig egy mexikói–amerikai származású bokszbajnok, Pancho Rodriguez, akivel egy utazása közben találkozott, és akit aztán, mint múzsáját és szeretőjét, New Orleansba invitált. A film rendezőjének, Elia Kazannak a visszaemlékezéséből kiderül, ő sokáig nehezen értette a Blanche és Stanley között feszülő, szexuális töltetű kapcsolatot, amelyben gyűlölet és szeretet pusztító elegye keveredett.

Ám amikor fültanúja volt egy szóváltásnak Tennessee Williams és Pancho Rodriguez között, ráébredt, hogy Blanche valójában a drámaírót, a lengyel gyári munkás pedig a mexikói ökölvívót személyesíti meg.

Williams, Blanche-hoz hasonlóan, egy kifinomult, művelt ember volt, aki bár vágyott a gyöngédségre és a szeretetre, mégis vonzódott a durvább, keményebb férfiakhoz, a világ Stanley-jeihez. Williams és Rodriguez kapcsolata csupán két évig tartott, a drámaíró ezután ismerte meg élete legnagyobb szerelmét, a színész Frank Merlót. 

Hogy külsőleg is passzoljon rá a durva gyári munkás szerepe, Marlon Brando kifejezetten erre a filmre gyúrta ki magát, a pólóját pedig hátul összefogták, hogy még szorosabban feszüljön izmos testére. Brando és az általa mélyen megvetett Blanche-t alakító Leigh között eleinte nemcsak a vásznon, de a való életben is felpaprikázott volt a hangulat, kifejezetten nem szívelték egymást. Később aztán ez nagyot változott, és a forgatás során összebarátkoztak, azzal együtt, hogy Brando állítólag kifejezetten sokat flörtölt Leigh férjével, Laurence Olivier-vel.

A darab hollywoodi feldolgozása jó pár dologban eltér az eredeti műtől 

Az 1951-es filmből (amit az Amerikai Filmintézet 2007-ben a 47. legnagyszerűbb filmként tartott számon) például nem derül ki, hogy Blanche egykori férje a homoszexualitása miatt lett öngyilkos, miután a felesége rajtakapta őt egy másik férfival. Ahogy a nemi erőszak jelenete is csak nagyon implicit jelenik meg, nem is mindenki számára egyértelmű, mi történik valójában. Illetve a legvégén Stella, kisfiával a karjában, szembeszáll a férjével, és végleg elhagyja őt, felköltözve a szomszédasszonyához, miközben a férje, Stanley, magából kikelve üvölti a nevét. A hollywoodi verzióban egész egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy az erőszakos férj ne bűnhődjön meg. 

Érdekesség még, hogy az amúgy is kicsi és szegényes lakás, amelyben Stanley és Stella él, és amit aztán hónapokig kénytelenek megosztani Blanche-sal, a történet előrehaladtával még inkább zsugorodik (ehhez a díszlet falait tolták egyre közelebb), így is érzékeltetve a lassan, de biztosan építkező drámát, és a labilis idegzetű asszony növekvő klausztrofóbiáját, aki úgy érzi, csapdába esett. 

Vivien Leigh a való életben is bipoláris személyiségzavarral küszködött, 

részben emiatt okozott neki nehézséget, hogy leválassza magát a filmbeli (és korábban színpadi) szerepétől, a labilis tanárnőről. Egy ízben így nyilatkozott: „Kilenc hónapig voltam DuBois a színpadon, most már ő irányít engem.”

Később pedig azt mondta: „Blanche DuBois alakítása az utolsó lökés volt az őrület felé.”

Tennessee Williams azonban maximálisan elégedett volt Leigh alakításával, úgy érezte, mindent megformált Blanche szerepében, amit ő látni szeretett volna, sőt még olyanokat is, amikről álmodni sem mert. A forgatás idején Leigh még csak 36 éves volt, így idősebbre kellett őt sminkelni, hogy hitelesen hozza a hervadó tanárnő szerepét.

De hogy ne csak komor történeteket meséljek a darabról, búcsúzóul íme, egy vidámabb: a születésnapi ünnepségen, hogy megtörje a fagyos hangulatot, Blanche belekezd egy vicc mesélésébe, amit azonban a hollywoodi verzióban nem tud befejezni, mert Stanley félbeszakítja. A darabban azonban szerepel teljes terjedelmében, és valahogy így hangzik: élt egyszer egy vénkisasszony, akinek volt egy rendkívül mocskos szájú papagája, ami csak akkor nem beszélt gorombán, ha letakarták a kalitkáját. Egyik reggel váratlanul beállított hozzá a helyi lelkész, és a nő ijedten kapkodva fedte le a trágár papagájt, ami azért egy utolsó mondatot még eleresztett: „Az isten verje meg, de rövid nap volt ez a mai.”

Fiala Borcsa

További források: ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images