Nem játszotta el Marlon Brandót, hanem élte

–

Marlon Brando az a fajta férfi volt, akit lenyűgözve néz mindkét nem egyaránt. És nemcsak fiatal, gyönyörű férfiként, hanem később, elhízva, felpüffedve, haját vesztve, az életbe és önmagába tekeredve is.

Meg sem kellett szólalnia ahhoz, hogy figyeljünk rá, beszélt a puszta jelenléte, a teste, és beszéltek a mozdulatai, amelyekben sokkal, de sokkal több színészi munka volt, mint laikusként gondolnánk. Mert „lazának” lenni sokkal nehezebb, mint bedobni a manírokat, játszani egyszerűbb és biztonságosabb, mint eggyé válni a szerepekkel és saját emlékekhez, benyomásokhoz, érzésekhez nyúlva zsigerből, önmagunkból építkezve lenni valamilyenné a színpadon.

Brando a tudatalattiból dolgozott, az ösztönökhöz nyúlt. Ezért van, hogy miközben odavagyunk érte, félelmetesnek és helyenként riasztónak találjuk.

„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” – így szól a közmondás

Hát, Brando nem is fogta vissza magát! Nehéz ember volt, azt mondják, fütyült mások véleményére, a tabukra, a konvenciókra.

A pályatárs, Robert Duvall mondta róla, hogy azért volt olyan jó színész, mert nem tisztelt semmit és senkit, nem volt számára stoptábla. Így egészen fellazultak a határai, szabaddá vált, ha könnyen elviselhetővé nem is.

Hogy megértsük a lényegét, tudnunk kell, honnan jött. A New York-i Actor’s Studio neveltje, és egyben legfényesebb csillaga, ikonikus figurája – Monroe mellett, aki szintén egykori tanítvány.

No de mit tudott ez a legendás (ma is létező) műintézmény?

1947-ben hozták létre nonprofit színházi műhelyként, önképzőkörként profi színészek számára. Egy Lee Strasberg nevű színész-rendező-drámatanár lett 1951-ben lett művészeti vezetője, aki módszereiben Konsztantyin Sztanyiszlavszkijt követte. Ennek a metódusnak az a lényege, hogy a színészek manír és pózolás nélkül játszanak, a karakterek megformálásához saját élettapasztalataikat, emlékeiket használják fel, így téve hitelessé a cselekményt. Ma már evidenciának hangzik ez a gondolat, de az ötvenes években még nem volt az. Efféle színjátszás ugyanis korábban nemigen létezett amerikai színpadon.

Strasberg társaival megújította az amerikai színészképzést. Tanítványaiktól teljes elkötelezettséget, szorgalmat és alázatot vártak. A cél az volt, hogy megtanítsák őket az improvizációra és egyfajta erős koncentrációra, önhipnózisra, hogy a színpadon elő tudjanak hívni magukból erős képeket, érzelmeket. A próbák során nemcsak a darab cselekményén gondolkodtak közösen, hanem azon is, mi történt korábban, mik az előzmények. Előtanulmányokat folytattak a szerepekhez. Egy pszichoterápiás csoporthoz hasonlóan megbeszéltek, eljátszottak olyan szituációkat, amelyeket a karakter megélhetett.

Nagy nevek végeztek azóta is az Actor’s-ban: James Dean, Jane Fonda, Paul Newman, Al Pacino… Hogy milyen nehéz bekerülni, azt jól tükrözi, hogy mielőtt felvették, Jack Nicholson négyszer felvételizett hiába, Dustin Hoffman ötször, Harvey Keitel tízszer.

Brando, a stúdió zászlóshajója, mielőtt az Actor’shoz és Strasberghez került, egy másik legendás drámatanárnál, Stella Adlernél tanult, és memoárjában (Dalok, melyeket anyám tanított) azt állítja, valójában Adler tette valódi színésszé, ő tanította meg a tudatalattija mélyére menni, és fölhasználni az élményeit. Azt írta: „Ha néha szombat reggel beugrottam az Actors Studióba, az azért volt, mert Elia Kazan tartott órát, és mert rengeteg csinos lány járt oda, de Strasberg nekem semmit nem tanított. Stella, ő igen, és később Kazan.”

Elia Kazan az egyik legünnepeltebb Broadway-előadás, A vágy villamosa című Tenessee Williams-dráma rendezője volt, amelynek mind színpadi, mind filmváltozatában Brando hatalmas sikert aratott, a mai napig az egyik legtöbbet emlegetett alakítása. Az akkor huszonhat éves Brando a macsó Stanley Kowalskit játszotta, oldalán Blanche szerepében Vivien Leigh-vel. A filmet tizenkét Oscar-díjra jelölték, négyet meg is kapott – Brando akkor még üres kézzel távozott, ám Kazan következő filmje kapcsán kárpótolták őt is: A rakparton tizenkét jelölést kapott és nyolcat el is vitt.

(Érdekesség, hogy nem sokkal később Kazan John Steinbeck Édentől keletre című drámáját adaptálta filmre, és akkor az Actor's Studo egy másik növendékéből, James Deanből csinált óriási sztárt.)

A látványos kiugrás után Brando pillanatok alatt filmcsillag lett

Évről évre forgatott (Viva Zappata, Julius Caesar, Lázadás a Bountyn, Oroszlánkölykök, Queimada…), hogy aztán középkorúan, a hetvenes években érkezzen el a pálya egy újabb szakmai csúcsára,

amikor eljátszotta A keresztapa Don Corleonéját, Az utolsó tangó Párizsban című film egy fura kapcsolatban intimitást kereső, feleségét gyászoló főszereplőjét és az Apokalipszis most Kurtz ezredesét.

Mindegyik film e triászból filmtörténeti klasszikussá vált, akkor is, ha botrányok kapcsolódnak hozzájuk. Habár A keresztapa át nem vett Oscarja sem volt piskóta, az Utolsó tangó Párizsban kavarta a legnagyobb vihart, hiszen a rendező, Bertolucci annyira valóságos mozit akart, hogy élesben próbált felvenni nem is egy erotikus jelenetet: volt, amit sikerült, volt, amit nem.

A női főszereplő, Maria Schneider soha többé nem forgatott Bertoluccival, mert állítása szerint traumatizálták bizonyos részletek, amelyekről nem szóltak neki előzetesen, amelyeket a helyszínen ötlött ki a rendező és Brando, különös tekintettel a fiatal nő meglehetősen valósághű megerőszakolására.

Állítólag Brando is szenvedett a forgatáson

Brando is több mint tizenöt évig nem állt szóba Bertoluccival, és megfogadta, hogy soha nem adja át magát ennyire egy szerepnek. Hol improvizált, hol saját történeteit vitte Paul karakterébe. Schneider úgy emlékszik, meg sem tanulta a szöveget, partnere csupasz testére írt puskát. A lélekgyilkos forgatás ellenére sokak szerint Brando életének legnagyobb alakítását nyújtotta. Talán mert itt jutott legközelebb ars poétikájának megvalósulásához: önmagát adta.

Kultusza, tehetsége ellenére egyre kevesebben mertek vele dolgozni. Rossz volt a híre, meg is dolgozott érte, hisztis volt, sértődékeny, erőszakos. Nagyon sok pénzért olykor forgatott pár napot. De leginkább elvonultan élt Tahitin, küzdött a palackból kiengedett démonokkal, a depresszióval, a kilókkal, a függőségeivel és méretes családjával. Számtalan viszonya volt, férfiakkal, nőkkel, három házasságából és szeretőitől összesen tizenhárom gyereke származott (nem mind vér szerinti, volt, akit adoptált). A legsúlyosabb családi botrány is a gyerekihez kötődik: egyik fia lelőtte terhes nővérének, Cheyenne-nek a barátját, mert őt hibáztatta a lány drogproblémáiért. Tíz évre ítélték, közben Cheyenne öngyilkos lett.

Miközben az életbe belefáradt, kiégett Brando egyre inkább kerülte az embereket, a világ nem feledte, a jó ég tudja, hányan lettek leginkább miatta színészek. Al Pacino például azt állította, a halála napjáig őt utánozza. De örök példaképe Barbra Streisandnak, jó barátjának, Jack Nicholsonnak és Johnny Deppnek is, akivel kölcsönösen bálványozták egymást, és akiben fiatalkori önmagát látta Brando.

Ahogy az istenek esetében, vele kapcsolatban is a távolról imádás működött leginkább.

A zabolátlan, minden szempontból egzisztenciális gondokkal küzdő színészkirály utolsó éveiben egy egyszobás lakásban húzta meg magát Los Angelesben. „Mekikaján” élt, pedig eltiltották tőle. A színészet azért érdekelte, halála előtt közvetlenül a Brando című készülő film forgatókönyvét tanulmányozta, ebben a filmben önmaga lett volna. Ahogy amúgy a többi filmjében is az volt. Hogy a szerepei rajzolták meg a személyiségét, vagy fordítva, az pedig az ő titka marad.

 Kurucz Adrienn

Forrás: ITT, ITT, ITT és ITT