„Az élet olyan, mint egy bankszámla. Nem állíthatsz ki csekket előzetes befizetés nélkül” – Itt a Downton Abbey alkotójának új kosztümös sorozata

–

Rögtön az elején úgy illik, ha kiterítem a lapjaimat: imádom a Downton Abbey-t (már a sorozatot, nem a mozifilmet). És imádom a könnyed szórakozást ígérő limonádékat is. Pláne, ha azok kosztümösek! Így nem titkolt lelkesedéssel vetettem bele magam Julian Fellows új sorozatába, aminek ötlete tíz éve fogant meg benne. De vajon azt kapjuk tőle, amit várunk? 

Az egyre inkább dübörgő iparosodás velejáróinak nem mindenki örül New Yorkban

A régi, tehetős családok ugyanis az első sorból „kénytelenek” végignézni, ahogy az általuk mélyen megvetett „újgazdagok” utat törnek maguknak a felső tízezer világába. És lényegében ez, ennek a két világnak az egymásnak feszülése adja az Az aranykor drámáját.

A történet (egyik) főhőse az ifjú Marian Brook (Louisa Jacobson), akinek, miközben az őt felnevelő édesapját gyászolja, azzal kell szembesülnie, hogy szeretett szülője mást sem hagyott rá, csak adósságot – méghozzá annyit, amennyivel szinte szó szerint földönfutóvá tette őt.

Egy kiút maradt Marian számára: segítséget kérni New Yorkban élő nagynénjeitől, akik sok-sok évvel előtte megszakítottak minden kapcsolatot csélcsap bátyjukkal.

A rossz viszony ellenére Ada (Cynthia Nixon) és Agnes (Christine Baranski) a lány tudtára adják, hogy hajlandók őt befogadni, így Marian, miután lezárt minden jogi ügyet néhai apja „örökségével” kapcsolatban, New Yorkba indul. Ám már az út kezdetén nehézségekbe ütközik: egy tolvaj kifosztja a vasútállomáson, ha pedig nem segítené ki őt Peggy Scott (Denée Benton), egy ismeretlen fekete nő, akkor New Yorkba sem jutna el. Az élet pedig úgy hozza, hogy a segítséget hamar meg is tudja hálálni, Miss Scott ugyanis az ítéletidő miatt nem tud tovább utazni szüleihez, így Marian némi rábeszélés árán meggyőzi nagynénjeit (pontosabban a döntéshozó Agnest), hogy fogadják be éjszakára a fiatal nőt. A tanult és okos Miss Scott azonban alkalmi menedékkérőből hamar Agnes néni személyi titkárnőjévé avanzsál, ami lehetőséget ad neki arra, hogy anyagilag függetlenedni tudjon egyébként jómódú szüleitől, és az apja által végletekig tiltott újságírói pálya felé vegye az irányt. Így Marian és alkalmi megmentője egy háztartásban találják magukat – persze külön szinteken –, és kezdetét veszi szövetségük. Ők kalauzolnak majd minket, nézőket egyik és másik társadalmi réteg mindennapjaiban.

Mindeközben a nagynénik – leginkább Agnes – igyekeznek irányba tenni Mariant, megszabva neki, kivel barátkozhat, alakíthat ki szorosabb kapcsolatot.

A szabály egyszerű: kerülni mindenfajta érintkezést az újgazdagokkal. Csakhogy ez nagy kihívás egy olyan nyitott fiatal lány számára, aki a társadalomban elfoglalt helyük helyett az embereket a jellemük alapján ítéli meg.

Két nagynénje különbözőképp viseli lázadását: a végletekig sznob özvegy, Agnes, aki vagyonát dúsgazdag férjének köszönheti, és aki a régi arisztokrácia dicsfényét igyekszik megőrizni az újgazdagokkal szemben, keményen próbálja irányítani a fiatal lányt. Míg Marian határfeszegetéseire a „vénkisasszony” Ada jóindulattal, szeretettel és engedékenységgel reagál. 

A másik oldalon – értsd szó szerint, mert a nagynénikkel szemben lévő házban – pedig ott vannak az új világ képviselői

Russelék saját erőből tettek szert vagyonukra. Úgy tűnik azonban, hogy mesés vagyont – mesésebbet, mint a született arisztokraták gazdagsága – könnyebb volt szerezni, mint elfogadtatni magukat a New York-i elittel. Mrs. Russelnek (Carrie Coon) minden vágya, hogy megkapja azt a tiszteletet, amit rangja megkövetel – és ami szerinte kijárna neki is –, ezért bármit megtesz, hogy beépüljön. Ez a két, régi és új világ csap tehát össze, és határozza meg a szereplők mindennapi gondjait, értékrendjüket, szerelmi életüket, viszonyaikat.

És míg a cselekmény (eddig) nem elég körmönfont, közel sem olyan kidolgozott és izgalmas, mint például a Downton Abbey-ben, a látványra nem lehet panaszunk, a produkció létrehozói nem kíméltek sem pénzt, sem energiát azért, hogy minden grandiózus és a lehető legautentikusabb legyen.

Utóbbi érdekében több történelmi tanácsadó segítette a stáb munkáját. Az Adát megformáló Cynthia Nixon a Vogue-nak azt nyilatkozta: sosem vett még részt ilyen nagyszabású, pazar produkcióban. Nixon szerepeltetése egyébként rejthetett volna magában némi kockázatot, Az aranykor indulása ugyanis időben még elég közel volt az És egyszer csak… kifutásához, de Ada karaktere annyira más, hogy őt nézve Miranda egy pillanatra sem jut eszünkbe.

Az aranykorban egyébként elég egysíkúak a karakterek

Senki sem okoz nagy meglepetést, epizódról epizódra mindenki azt hozza, ami tőle elvárható: Marian lázad, Ada nénit jóhiszeműsége mozgatja, Mrs. Russelt a törtetése, Peggyt az önmegvalósítás iránti vágya, Agnest pedig konoksággal fűszerezett sznobsága. És bár ez az egysíkúság nem enged túl nagy mozgásteret a színészeknek, tény, hogy mindannyian igyekeznek kihozni sablonos karakterükből a maximumot. Különösen Christine Baranski, aki túlzás nélkül állítható, hogy minden szerepben brillírozik.

Ha már semmiképp sem kerülhető a Downton Abbey-vel való összehasonlítás, akkor azt mondanám, az ő karakterének megfelelője a Maggie Smith által játszott, csípős humorú Violet Crawley lehetne – kár, hogy Agnes alakját nem dolgozták ki annyira, nem adtak neki annyi gaget.

Persze, ha már a színészi játékoknál tartunk, nem árt szót ejteni egy újoncról, Louisa Jacobsonról, aki nem mellesleg Meryl Streep legkisebb lánya, ő Marian szerepében debütál a tévés produkcióban. A harmincéves Louisa elé magasra lett téve a léc világhírű édesanyja által – egyébként két nővére is színésznő –, de tény és való, hogy nem Marian szerepe lesz az, amiben megcsillogtathatja tudását. 

És míg az alkotók igyekeztek valamennyire olyan komoly társadalmi problémákat is a sorozatba csempészni, mint a nők társadalmi helyzete, a faji megkülönböztetés, az osztálykülönbségek vagy éppen a bevándorlókhoz való hozzáállás, mégis mindennel csupán a felszínt kapargatták.

De tudjátok mit? Én ezt most cseppet sem bánom. Sőt, rendkívül hálás vagyok nekik, amiért nem ástak mélyebbre…

Mert, lehet, hogy a karakterek nem kiforrottak, lehet, hogy a cselekmény sekélyes, és leginkább a Downton Abbey egy gyenge utánzatát idézi, de az a fajta könnyed szórakozás – jó adag intrikával –, amit ez a sorozat jelenleg nyújt, számomra olyan, mint egy pohár jegestea a hőségben.

A szereplők problémái ugyanis köszönőviszonyban sincsenek azokkal a komoly gondokkal, amikkel jelenleg kell szembesülnünk. Az aranykor kicsit el tud emelni a mindennapoktól, és legalább arra az egy órára, amíg az epizódokat nézem, az agyam teljesen kikapcsol. Persze, vannak a könnyed műfajban is (jóval) minőségibb alkotások – ha a kosztümös sorozatoknál maradunk, ott van A Bridgerton család vagy az őrülten humoros Nagy Katalin – A kezdetek (amiért egyébként én is megveszek) –, de most tényleg nem vágyom annál többre, mint amit Az aranykor ad. És még csak arra sem, hogy kicsit is a Downton Abbey-re hasonlítson.

Filákovity Radojka

Képek: HBO