„Hé, kisfiú! Hagyd abba!” – Diplomácia a homokozótól a harctérig

–

Magamat soha nem tudtam normálisan képviselni

Alapvetően azt tanultam meg gyerekként, hogyan legyek kedves, illedelmes, szófogadó. Amit aztán úgy értelmeztem, hogy ez mindenkire vonatkozik. Az agresszorokra is.

Pedig ahányszor csak elmeséltem otthon, hogy valaki bántott, mindig mellém álltak a szüleim. Sőt, egyszer a bátyám a barátjával bejött velem az iskolába, hogy megleckéztessék a srácot, aki rendszeresen rugdosta a hátizsákom, amikor az a hátamon volt. Kérdezték, merre van az a gyerek, rámutattam. A tesómék kihúzták magukat, nagy lendülettel nekiindultak, és a szart is megfagyasztották a fenyegetéseikkel a rugdosó fiú… mellett álló sovány, sápadt, szerencsétlen srácban, akinek lövése nem volt, mit követett el, de együttműködően bólogatott. Végül is, ha úgy tetszik, sikerrel jártak, mert a valódi bűnös végignézte az egészet és onnantól kezdve nem rugdosott, a szerencsétlenül járt srácnak pedig nyilván eszébe se jutott ilyesmi, már az eset előtt sem. 

A „béketárgyalás” ebben az esetben rendkívül szakszerűtlenül zajlott, de végül is sikeres volt.

Volt olyan is, hogy egy másik srác a szekrénynek lökött, és óriási monoklim lett. Anyukám másnap bekísért az iskolába és – mivel az akkori osztályfőnököm finoman szólva sem kezelte komolyan az engem ért zaklatásokat – a kezébe vette a dolgokat. Egyszerűen csak besétált az óra közepén, kihívta az osztály elé az illető osztálytársat, és számonkérte azt, amit velem csinált, rámutatott, hogy nézze meg jól a monoklimat, amiért ő a felelős, felszólította, hogy kérjen bocsánatot, és közölte, hogy ne azzal legyen nagyfiú, hogy a nála gyengébbeket bántja, mert attól ő csak egy gyáva nyúl marad. A gyerek feje rákvörösre gyulladt, sose felejtem el. Igaz, szekrénynek többet nem lökött senki, de a zaklatások nem maradtak el, leginkább azért, mert egy idő után már inkább nem szóltam otthon sem, annyira szégyelltem a helyzeteket, amikbe kerültem.

Az anyatigris színre lép

Ez így ment egészen a kisfiam születéséig. Vagyis addig, amíg el nem kezdtem kimozdulni a babával. Akkor viszont olyan erő szállt meg, hogy magamon is meglepődtem. Úgy rászóltam egy nénire, aki a kicsi lábait kezdte el minden előzmény, előzetes kérdés nélkül tapogatni, hogy a kés is megállt a levegőben. Rájöttem, hogy mindaz,

amit magamért nem tettem meg gyerek- és fiatal felnőtt koromban, azt anyaként duplán érzem kötelességemnek. Hisz ki képviselje a gyerekem érdekeit, ha nem én?! 

Nem jövök zavarba más gyerekétől vagy a szüleiktől, én magam sem értem, de tényleg így alakult.

Emlékszem, a dunabogdányi szabadstrandon voltunk, a kisfiam úgy három-négy éves lehetett, apukám hozott neki külföldről egy távirányítós csónakot. Persze, én tudtam, hogy ilyet nem illik nyilvános helyen elővenni, mert hergeli a többi gyereket, és ezer módon sülhet el rosszul a helyzet, de az is tény, hogy a csónakot máshol nem tudtuk volna kipróbálni.

Szóval útra kelt a kis csónak, és ezzel párhuzamosan egy tucat gyerek is megindult a vízpartra. Nagyobbak voltak, mint a gyerekem, és nagyjából egy perc után kicsavarták a kezéből. Majd elkezdtek nem rendeltetésszerűen játszani vele, benne volt a pakliban, hogy pillanatokon belül tönkrevágják. Rájuk szóltam, hogy adják vissza… semmi reakció. Körülnéztem, a szülők tojtak az egészre. Szóltam még egyszer, továbbra is ignoráltak. Hát, nem vártam tovább, odamentem, kivettem a kisfiúk kezéből a csónakot, és megmondtam, hogy ez nem az övék, nem vehetik el a kisebbtől, és pláne nem tehetik tönkre. Visszaszóltak, hogy de ők csak ki akarták próbálni, mondtam, hogy nem hallottam, hogy elkérték volna, viszont láttam, ahogy kitépték a kicsi kezéből, és ráadásul veszélyesen kezdtek el vele játszani. Erre már a szülők is felfigyeltek, sutyorogtak, majd elhívták a gyerekeiket, az egyikük pedig odaszólt, hogy „nyilván nem tették volna tönkre”. Nyilván nem, de nem ez a lényeg. Nem az ő gyerekük érdekeit a feladatom képviselni, hanem az én gyerekemét. 

Ugyanígy, amikor egy hatéves forma lány elvette a labdánkat, és ellentmondást nem tűrően diktálni kezdett, hogy mit lehet játszani és hogyan. Én erre megmondtam neki, hogy mivel az a mi labdánk, mi mondjuk meg, mit játszunk, és ha jófej, akkor csatlakozhat, ha viszont ilyen önző és undok módon viselkedik, akkor nemhogy mi, de senki sem akar majd vele játszani. Apuka a homokban ülve nézte az eseményeket, amikor ránéztem, elfordult. Láthatóan még az sem érdekelte, hogy önzőnek és undoknak minősítettem a gyereke viselkedését. A kislány amúgy összeszedte magát, és utána tök jót játszottunk együtt. Megértette, hogy mind jobban járunk, ha abbahagyja az erőszakos dömperkedést.

„Hé, kisfiú! HAGYD ABBA!"

Persze, ne gondoljátok, hogy mint egy megrögzött helikopteranyuka, egyfolytában mások gyerekeit terrorizálom annak érdekében, hogy az enyéim uralkodhassanak a játszón (mert amúgy ilyen is létezik).

Ha kell, a sajátomra is rászólok, nem tolerálom a basáskodást, a mászóka kisajátítását, mások kiközösítését, piszkálását. 

Továbbmegyek, azt sem, ha idegen gyereket bánt másnak a gyereke.

A múltkor a játszótéren egy brazil kisfiút zaklatott két másik nagyobb. Kergették, ütögették, homokot szórtak rá, levették és eldobták a sapkáját. Az anyukája nem tudott magyarul, zavartan próbálkozott közbeavatkozni, de a gonoszkodókra mit sem hatott. Elkezdtünk beszélgetni, mesélte, hogy az oviban is sokat bántották a kisfiát, aki egyébként láthatólag nyugodt gyerek, és egyre elkeseredettebben menekült a nagyok elől. Ő amúgy egészen jól beszélt magyarul, de ebben a helyzetben nem mert megszólalni. Aztán amikor olyan helyen kezdte el az egyik kölyök lökdösni, ahonnan a kisfiú nagyot eshetett volna, az anyuka engedélyével odaléptem, és elővettem azt a hangomat, amivel a sajátjaimra is a frászt tudom hozni, és annyit mondtam:

„Hé, kisfiú! HAGYD ABBA” – közben államat megfeszítettem, ujjamat feltartottam, szememet kimeresztettem. A gyerek nagyot nézett, hátrálni kezdett és elszaladt. Nem bántották többet a fiút. 

Ezekben a helyzetekben ösztönösen jött belőlem a reakció. Hogy helyesen, jól cselekedtem-e, nem tudom, én úgy éreztem, igen. Nem voltam kedves, csak azért, mert nem az én gyerekeim, azt gondolom,

legyen szó bárki gyerekéről, az emberséges viselkedést képviselni és közbeavatkozni, ha igazságtalanság van, egyszerűen kutyakötelességünk.

A saját gyerekeimre se nézek mindig kedvesen, nem pátyolgatom őket, amikor urambocsá seggfejkedés van, mert vannak tabuk, vannak határok, ez alól más gyereke sem kivétel, és elvárnám, hogy az enyémekre is rászóljanak, ha bárkit bántanának, vagy bárkivel gonoszkodnának. Hiszen közös érdek, hogy jófejek legyünk egymással, nem?! 

Egymás előtt vizsgázunk

Persze vannak (számomra) nem ennyire egyértelmű helyzetek. Ha az ominózus gyerek szüleivel, mondjuk, barátok vagyunk, vagy ismerjük egymást, és nem regulázzák meg a gyereküket, amikor szükség lenne rá, az bizony rém kellemetlen.

Mondok egy példát. Nagyban beszélgetünk a parkban egy anyukával, minden szuper, a gyerekek játszanak, kergetőznek. Aztán a kislányom megszomjazik, van még egy kis vizünk, inni kezd, mire a kisfiú megdönti az üveget, nyakon öntve a lányomat. Innivaló se maradt, a sálja is csuromvíz lett. (Ráadásul épp csak meggyógyultunk, egy hónap alatt kétszer voltunk covidosak családostul, nem volt túl sok humorom ehhez.) Lefoglalt, hogy a sálat úgy kössem meg, hogy a vizes rész ne érje a lányom nyakát, hogy minél hamarabb hazaindulhassunk, és valahogy elmaradt a helyzet szülői kezelése. Hazafelé sétálva a kislányom elmesélte a bátyjának a történetet, aki teljesen kiakadt, és másnap a focipályán a kisfiú nagytesójának elmondta, mi történt: üzente az anyukának, hogy picit figyeljen jobban a gyerekére, és szóljon rá. Felrémlett a saját bátyám, és megmelegítette a lelkem, hogy beindult a nemrég még kicsi fiúban a bátyós védelmező attitűd. 

Közben az is eszembe jutott, hogy ha az üzenetet megkapja az anyuka, vajon nem fog-e megbántódni, mert hiszen

pont ez a nehéz ezekben a helyzetekben, hogy szülői mivoltunkban vizsgázunk egymás előtt.

Hát, majd kiderül.

A fiunk egyébként már most, nagyobb korára is tapasztalta, milyen jó érzés, ha kiállnak érte.

Megesik, hogy bántják az iskolában, mert hosszú haja van, ezért volt már szükség arra is, hogy az osztálytanítóval beszéljünk, és arra is, hogy a szülőket felkeressük. Eddig sikerült komolyabb konfliktus nélkül megúszni ezeket a helyzeteket, mert tulajdonképpen annyit kell mindig transzparensként magunk előtt tartani, hogy nem feltételezzük senkiről a rosszindulatot, hanyagságot, oldjuk meg együtt, hiszen az érdek az közös.

Nem az a lényeg, hogy „a te gyereked gáz, az enyém meg bezzeg nem”, hanem az, hogy

van egy, a gyerekeink számára toxikus helyzet, amit szülői felelősségünk segíteni feloldani.

Az utolsó történet, amit szeretnék elmesélni, a napokban történt. 

Micsoda meglepetés, a helyszín megint: a játszótér

A lányomnak van egy kis barátja, akivel „se veled, se nélküled” kapcsolatban állnak. Van, hogy idillien eljátszanak, cukin homokoznak, miközben mi, az anyukák megbeszéljük az élet nagy dolgait, de voltak már nagy balhék is. Volt, hogy a játék hevében a kislányom arcon vágta a kisfiút, volt, hogy a fiú ütötte meg a lányomat, mert megharagudott valamiért. Nem a legkiegyensúlyozottabb ez a barátság, erősen függ a hangulatuktól, és kemény külső kontrollra van szükség ahhoz, hogy minden simán menjen. Már megbeszéltük az anyukájával, hogy nem kell ezt a barátkozást erőltetni, de azért valahogy mégis mindig egymás mellé sodródnak. Az anyuka egészen rágörcsölt, hogy a fia legyen már kedvesebb, én meg azon dolgozom gőzerővel, hogy a lányom ne haragtartó legyen, hanem helyette mondja ki, mit szeretne és mit nem, mert néma (vagy némán síró) gyereknek anyja sem érti a szavát.

A jó az, hogy az anyukával ezt tök jól meg tudjuk beszélni. Ő bevallja: görcsöl azon, hogy a fia hogyan viselkedik, én meg biztosítom arról, hogy közös a cél, ami nem más, mint a béke, ha együtt játszanak, ha külön.

Nem attól „szerepel le” egy szülő, mert a gyereke csúnyán viselkedik, hanem attól, ha nem avatkozik be, amikor szükség lenne rá

– és ebben maximálisan egyetértünk. 

Szóval, amikor a minap a gyerekek megint balhéztak valamin, mindketten odamentünk, leültettük őket, és tárgyalásba kezdtünk. Meghallgattuk egyiküket, másikukat, mindenki elmondta, mit szeretne, és szépen megtaláltuk a megoldást, ami mindenkinek megfelelt. Mindkét félnek kompromisszumot kellett kötni, de a végére helyreállt a béke. Mi pedig egymásra néztünk az anyukával, és megállapítottuk, hogy basszus, bárcsak így mehetne ez a felnőttekkel is.

És akkor köszönöm, hogy eljutottál idáig az olvasásban, mert én pedig most jutottam el oda, ami bő egy hete kavarog a fejemben, amióta tart a háború.

Mi lett volna, ha?

Azon gondolkodom szakadatlanul, hogy vajon mi a gyökere annak, hogy kicsiben vagy nagyban, de mindig beleesünk ugyanabba a szakadékba? Honnan ered a durvaság, a basáskodás? Miből fakad, hogy ami nem az enyém, erőszakkal elveszem, csak mert úgy akarom? Vajon milyen gyerekek voltak azok, akik most ártatlanokat ölnek? Mit csináltak a szüleik, amikor kicsik voltak? Mit tanultak a másik határainak tiszteletben tartásáról? Miért jutunk mindig ugyanoda? Hogy fordulhat elő, ennyi év, sőt, évezred után, hogy még mindig ugyanott tartunk?  

Felfoghatatlan tempóban fejlődik a technika, az orvostudomány, felfogni is képtelenség, mi mindenre képes az ember, hogy milyen elképesztő csodákat tudunk létrehozni együtt! Ehhez képest arra kell kelnünk, hogy a támadásoktól kigyulladt atomerőműhöz siető tűzoltókat feltartóztatták? Itt tartunk? Hogy jön az agresszor, aki el akarja venni a kisebb tulajdonát, és ha az nem adja, akkor inkább vesszen oda minden(ki)? 

Egy ilyen helyzetben miért nem lehet odaküldeni egy asszertív anyukát, aki a megfelelő keménységű hangon, feltartott ujjal rájuk szól, hogy „HAGYD ABBA!”?!

Nem lehet, hogy a tízméteres tárgyalóasztal helyett inkább ilyen anyákra lenne szükség? Olyanokra, akik nem vesztik szem elől, hogy a cél nem az, hogy melyik kölyök kapja meg, amit követel, hanem a béke, a közös, élhető jövő?

Persze most is, mint a játszón, vannak, akik csak ítélkeznek, és azon háborognak, ha a saját érdekeik sérülnek.

Tudom, a helyzet sokkal komolyabb, és eszemben sincs elbagatellizálni egy véres háborút, játszótéri konfliktusokra degradálni a hús-vér emberáldozatokkal járó harcokat, de valahogy mégis úgy érzem: itt világít az arcunkba a párhuzam. 

Naiv gondolataim támadtak, hogy ha mindenki csak egy picit figyelt volna a gyerekére az évezredek alatt, ha csak egy picivel több figyelmet fordított volna minden szülő arra, hogy megtanítsa a gyerekének, hogyan lenne jó viselkedni a másikkal, hogyan kellene kezelni a saját indulatait, a haragját, dühét, irigységét, hogyan kontrollálja a birtoklási vágyát és egóját… akkor most talán minden más lenne.

Most reménytelennek tűnik mindez, mert hogy is taníthatnánk bármit erről az egészről, ha felnőttként képtelenek vagyunk példát mutatni? 

Mit várunk a gyerekektől, ha a felnőttek atomreaktorokra, óvódákra, kórházakra lőnek, és tankkal gázolnak át fegyvertelen civileken? 

Bízhatnánk abban, hogy talán majd a jövő generációi változtatnak a dolgok állásán, ahogy a mi szüleink és az ő szüleik, meg az ő szüleik is ebben bíztak. 

Talán túl sokat látok bele ebbe az egészbe. Meglehet. Nehéz most tisztán látni.

De anyaként továbbra is első számú feladataim közé sorolom, hogy megtanítsam a gyerekeimet arra: nem bántunk másokat, lehetőleg kedvesek vagyunk egymáshoz, nem bántjuk egymást, de azt sem hagyjuk, hogy bántsanak minket, mert azt senkitől sem kötelességünk elviselni. Akkor sem, ha az illető idegen, és akkor sem, ha anyukánk főnökének a gyerekéről van szó. 

Mert erőszakosnak, durvának, kirekesztőnek, kegyetlennek, gonosznak lenni nem elfogadható. Nem fenntartható. Nem élhető. Sem gyereknek, sem felnőttnek.

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Capuski