„Hatalmas erőt ad, ha van kiért küzdeni” – 30 éves a hazai szívátültetés

–

Anekdota a kezdetekről

„Egészen 1954-ig még komolyabb nyitott szívműtétet sem végeztek sehol a világon” – olvasható a Semmelweis Egyetem honlapján. Ahhoz, hogy ez a technika elterjedjen, szükség volt az úgynevezett szívmotor kifejlesztésére. Ez egy olyan gép, amely a műtét ideje alatt képes fenntartani a vérkeringést. Hogyan tettek szert rá Magyarországon? Erről – ahogy a bevezetőben leírt jelenetről is – az azóta elhunyt Szabó Zoltán professzor úr számolt be az egyetem weboldalának. A 2012-es interjúból kiderül, hogy a doktort 1958-ban küldte a tanára többedmagával Brünnbe, hogy elsajátítsák a szívmotor használatát. Megnézték, hogyan működik a szerkezet, majd idehaza megpróbálták lerajzolni, a tervek alapján pedig az akkori Irodagép-javító Vállalat elkészítette számukra a készüléket.

Végeztek is vele tizenhat műtétet, de végül kaptak az Egyesült Államokból egy professzionális gépet – egy pulikutyáért cserébe. 

Orvosi szenzáció, aztán jött a hideg zuhany

A hatvanas évektől kezdve egyre több országban készülődtek arra, hogy szívtranszplantációt hajtsanak végre. Ez Christian Barnard-nak sikerült először, aki 1967 decemberében a dél-afrikai Fokvárosban ültette át egy 27 éves, közlekedési balesetben meghalt nő szívét egy 53 éves férfi mellkasába. Barnard egy csapásra híres lett, igazi celebritás, még VI. Pál pápa is találkozott vele, mintegy áldását adva a műtétekre.

Ekkoriban azonban még nagyon magas volt a szívtranszplantáció utáni halálozási arány: Barnard betege is csak tizennyolc nappal élte túl a beavatkozást. Hiába végeztek az első évben 102 átültetést világszerte, 1970-ben a legtöbb ilyen típusú programot leállították – idézi fel egy előadásában dr. Szabolcs Zoltán szívsebész, a városmajori transzplantációs team vezetője. A továbblépéshez azoknak az immunszuppresszív szereknek a megalkotására volt szükség, amelyek meggátolják az új szerv kilökődését.

A magyar orvostudomány sikertörténete

Az első magyarországi szívátültetésre már a nyolcvanas években megkezdték a felkészülést. A végső lökést az adta, amikor a Kossuth Rádió 168 Óra című műsorában vita alakult ki arról, egyáltalán szükség van-e idehaza szívtranszplantációra.

A másik inspirációt az jelentette, hogy Budapestre látogatott és előadásokat tartott egy szívátültetésen átesett amerikai patológusprofesszor, aki a saját szívét is felboncolta. A felkészülés rendben zajlott, kidolgoztak egy több száz oldalas protokollt is, és amikor minden készen állt, Szabó doktor a Zsigulijával kezdte járni az országot, hogy megismertesse a lehetőséget a kórházakkal, hiszen betegre (recipiensre) és donorra volt szükség. Az első hazai szívátültetett Schwartz Sándor lett, aki a műtétet követően megházasodott, két gyermeket vállalt, összesen 28 évet élt új szívével. 2019-ben hunyt el, 56 éves korában. 

Időközben a szívtranszplantáció az akut és krónikus szívelégtelenség végstádiumának leghatékonyabb terápiájává vált: mára országosan több mint 700 beteg kapott új szívet, köztük gyerekek is, a Gottsegen György Kardiológiai Intézetben. Míg a 2010-es évek elejéig átlag 10-12 szívátültetést végeztek egy évben, addig Magyarország 2012-es Eurotransplant-csatlakozása jócskán megnövelte ezt a számot, hiszen azóta a sürgős átültetésre várók külföldről is kaphatnak szívet. „Az első számú prioritás nálunk egyértelműen a szívátültetés” – hangsúlyozza dr. Merkely Béla, a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika igazgatója, a Semmelweis Egyetem rektora. „A Covid előtti időszakban a mi programunk volt a második legerősebb Európában. Évente több mint 60 szívtranszplantációt végeztünk, tehát gyakrabban, mint hetente. Volt olyan, hogy hármat is egy nap.” A pandémia viszont sajnos több szempontból sem kedvez a szervátültetéseknek: a szakemberek gyakran szembesülnek azzal, hogy „a donorok és a recipiensek egy része fertőzött, ráadásul a világon mindenütt le vannak terhelve az intenzív osztályok, így nemzetközi szinten is sokkal kevesebb a felajánlás, mint korábban”. 

Rangidős a transzplantosok között

„Az első gondolatom az volt, hogy most végem lesz”

– meséli Hoffer Krisztián, amikor szóba kerül köztünk, milyen volt transzplantáltként, immunszuppresszív kezelés alatt állva megélni a járvány kitörését. Idővel szerencsére kiderült, hogy ők is kaphatnak oltást, illetve a veszteségek mellett olyan sortársakról is érkeztek hírek, akik kigyógyultak a Covidból. Ezek erőt adó fejlemények voltak, és – habár továbbra is elővigyázatos – ma már nem zavarja jobban a vírus, mint az emberek többségét: szorongása enyhült, dolgozni is eljár.

A 43 éves Hoffer Krisztián a legrégebbi szívtranszplantált, akinek az utógondozását is a városmajori klinikán végzik. Tizennyolc éves korában, 1997. november 29-én kapott új szívet, a műtétet dr. Bodor Elek professzor végezte. Krisztián gyermekkorától fogva szívelégtelenséggel küszködött, billentyűszűkülete miatt fáradékonyabb volt, mint a többiek, ami a tanulásban is jelentősen hátráltatta. Kamasz volt, amikor egy beavatkozás során a tüdejéből tettek át billentyűket a nem megfelelően funkcionáló szívbillentyűk helyére. Komplikációk is felléptek, ezt követően pedig egy infarktus miatt szívének bal fele teljesen elhalt és a jobb oldal is károsodott.

„Ha elém tennének öt-tíz szívet, úgy gondolom, ki tudnám választani, melyik volt az enyém. A koszorúér is le volt szakadva, illetve két-három liter folyadék volt csak a szívburokban” – mondja. 

A sorsfordító transzplantációt megelőzően másfél évig kórházban feküdt az Országos Kardiológiai Intézetben. Szinte mozdulni sem bírt, többször újra kellett éleszteni. Hetvenöt kilóról ötvenre fogyott, de tele volt vízzel. A szívátültetést követően a súlya 38 kilóra apadt. „Egyszerűen nem bírtam felfogni, mi van. Csak néztem-néztem, nem értettem, miért állt meg ott a mérleg mutatója” – emlékezik vissza. Mivel ennyire le volt gyengülve, a felépülés sem ment könnyen. De saját akaraterejének, valamint családjának, orvosainak és ápolóinak hála, újra megtanult járni, beszélni, enni, inni, olvasni, nyelni. „Mindent újra kellett tanulnom, akár egy csecsemőnek” – összegzi tapasztalatait Hoffer Krisztián, aki 2000-ben leérettségizett, elektroműszerésznek tanult, később pedig vadgazda mérnöki diplomát szerzett. Pályaválasztási döntéseiben sajnos szerepet játszott mindaz, amin keresztülment: az orvosok nem engedték át egyes alkalmassági vizsgálatokon. Ezt eléggé sajnálta, mert edzett volt, életének továbbra is fontos része maradt a sport.

Sorstársakkal a Balaton körül 

Bár Krisztián nagyobb emelkedőkön, meredekebb részeken hamarabb kifullad, mint mások, ez nem akadályozza meg abban, hogy fizikai erőpróbákat keressen. Eleinte csak pár kilométert biciklizett, aztán fokozatosan növelte a távot. Ma már a többi transzplantossal is szerveznek túrákat, kezdésnek körbetekerték a Velencei-tavat, de voltak a Tisza-tónál is, legutóbb pedig a Balatonnál vállalkoztak a „kis körre”. Amikor az egyik résztvevő, egy fiatalabb srác megtudta, hogy 80 kilométerről van szó, teljesen kétségbeesett. „Mondta, hogy ő majd beül egy étterembe, aztán megvár minket a kocsinál – idézi fel Krisztián. – De meggyőztük, hogy tartson velünk. Bármikor pihenhet, megállunk, ez nem verseny. Úgyis nézelődünk, fényképezünk, odafigyelünk egymásra. Ha pedig végképp elfárad, vonatra szállunk” – nyugtatták meg a társai. A fiatalember végül 63,13 kilométert tett meg a csapattal, és ez a teljesítmény, illetve a közös mozgás öröme mindannyiukra felszabadító módon hatott. 

A donorokról szinte semmit sem tudnak

Tíz évvel ezelőtt egy újságíró mondta el Krisztiánnak, hogy a donorja állítólag hegymászó volt, aki lezuhant a szikláról, és a helyszínen életét vesztette.

Krisztián fenntartásokkal kezeli ezt az információt, hiszen a protokoll szerint gyakorlatilag semmit sem tudhatnak meg a donorokról. Kivétel ez alól, ha a transzplantált kifejezetten szeretné felvenni a kapcsolatot a hozzátartozókkal. Ebben az esetben az orvosok keresik meg először a családot, hogy van-e fogadókészség. Ha igen, és engedélyt kapnak rá, ezt követően osztják meg a transzplantálttal a család elérhetőségét. Bár Krisztián azt mondja, „izgatja a fantáziáját”, ki lehetett a donor, megbékélt a jelenlegi helyzettel. November 29-e egyfajta második születésnap az életében, amikor hálával gondol a donorra és azokra, akik felajánlották a szervét. De máskor is be szokott térni a Fiumei Úti Sírkertbe, hogy mécsest gyújtson a névtelen donorok emlékére emelt kopjafánál.

„A családom ugyanúgy átment ezen” 

– emeli ki Szalai Szilvia, aki pár éve, 2019. november 20-án kapott új szívet. A szeretteivel, akik nagyon aggódtak érte, eleinte minden hónapban tartottak egy kis szertartást, hogy hálát adjanak és megemlékezzenek. Szilvia úgy tudja, egy 18 éves horvát lány volt a donorja. „Furán hangzik, de úgy érzem, megfiatalodtam, gyermekibb lett a lelkem” – osztja meg a 35 éves nő, aki persze rögtön hozzáteszi, ehhez biztosan hozzájárul, hogy fizikailag is sokkal jobban van, mint korábban. 

Szilvia kicsi kora óta vérszegénységgel küszködött, bő húsz évvel ezelőtt pedig egy ritka betegséget diagnosztizáltak nála. Az úgynevezett dilatatív kardiomiopátia százezer felnőtt közül átlagosan ötöt érint. Ilyenkor a szívizomsejtek elhalnak, helyükön kötőszövetes rostok szaporodnak fel, ezáltal a szív falai elvékonyodnak, az üregei kitágulnak, a pumpafunkció pedig számottevően gyengül. A folyamat nagyon ritkán visszafordítható, általában romló tendenciát mutat. „Tudtam, hogy ez a betegség nem gyógyítható, tehát hosszú távon egyetlen kimenetele van: a transzplantáció. Ennek ellenére el sem tudtam képzelni, hogy ez tényleg meg fog történni.

Teljesen normális életet éltem, dolgoztam, gyereket vállaltam, habár a szívem teljesítménye körülbelül harmada volt egy normál emberének. Így is kitartott a harmincas éveim elejéig, csak utána kezdte feladni…”

Szerencse a szerencsétlenségben 

2019-ben elég stresszes éve volt Szilviának. Gyakran fájt a hasa, a háziorvosa eleinte refluxra gyanakodott. Aztán a tünetek erősödtek, egy idő után már húsz lépést sem tudott úgy megtenni, hogy ne szúrt volna a hasa. Később kiderült, ez már azért lehetett, mert a szíve nem nagyon tudta kipréselni a vizet a hasüregből. Egyre kevésbé bírta a terhelést, sűrűsödtek a szívritmuszavarok. „Emlékszem, pont pünkösd volt, a gyerekem keresztelője, amikor olyan rosszul lettem, hogy be kellett vinni a sürgősségire. Akkor még Kecskeméten éltem, ott voltam kórházban. Annyira legyengültem, hogy egyszer csak elájultam a folyosón. Többször újra kellett éleszteni, mélyaltatásba kerültem. Így voltam egy hétig, és mire felébredtem, csövek lógtak ki belőlem, körülöttem gépek csipogtak, és mondták, hogy a városmajori klinikán vagyok” – idézi fel Szilvia.

Gyógyszeres kezelést és pacemakert kapott, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy átültetésre lesz szükség. Szeptember 25-én került fel a várólistára, de annyit romlott az állapota, hogy november 19-én feltették a sürgősségi listára is. Ezt hívják Eurotransplantnak, amely európai országokon átívelő módon segít megtalálni a legjobb donor–recipiens párosításokat, és eljuttatni a szerveket a megfelelő helyre. Szilviának óriási szerencséje volt: már aznap este jelezte neki az orvosa, dr. Zima Endre, hogy megvan a donor. „Szeptemberben még sokkolt, hogy tényleg transzplantálni kell. De azon a novemberi napon átbillent bennem valami, és csak arra gondoltam, hogy én ezt végig fogom csinálni. Mindjárt tízéves a gyerekem, nekem fel kell őt nevelnem, fiatal vagyok még, a mostani helyzetnél pedig bármi jobb lehet. És akkor, hál’ istennek, reggelre meg is jött a szív.”

„Megfogadtam magamnak, karácsonyra otthon leszek”

Szilviát november 20-án meg is műtötte dr. Horkay Ferenc szívsebész. „Fehér kesztyűs” beavatkozás volt, azaz komplikációk nélkül zajlott. „Nagyon bíztam benne, hogy sikerülni fog, mert mindent megtettem, ami csak tőlem telt, mindent betartottam, amit az orvosaim mondtak. Utána már csak bennük bízhattam, és Istenben, hogy ha dolga van velem, akkor még itt tart” – meséli Szilvia, aki pár nappal az operáció után már felült, egy héttel később pedig már sétált. Nagyon igyekezett, mert borzasztóan hiányzott neki a gyereke, akivel a kórházi tartózkodás miatt hónapokig alig találkozhatott. „Hatalmas erőt adott, hogy van kiért küzdeni, van miért kijönni, felépülni” – hangsúlyozza. Az ünnepekre haza is tudott menni, hogy otthon folytathassa a lábadozást. 

Egy évvel később Szalai Szilvia, aki közgazdászként végzett, újra elkezdett dolgozni. Ma is ékszerekkel foglalkozik becsüsként, sportol, párkapcsolata van. Mint mondja, néha eszébe sem jut a transzplantáció, csak amikor hétkor csörög az emlékeztetője, hogy be kell vennie a gyógyszereit. Nemcsak fizikailag van jobban, hanem lelkileg is sok minden átértékelődött benne.

„Ha keresztülmész egy ilyen horderejű beavatkozáson, utána kevesebb dolgot fogsz problémának észlelni, mint korábban” – véli Szilvia, akinek a családja, barátai támogatásán túl a szakemberek pozitív hozzáállása is sokat segített.

„Eddig bármikor mentem kontrollra, annyi kedvességet kaptam az orvosaimtól, az ápolóktól, a beteghordóktól, a röntgenasszisztensektől, ami nagyon jólesett. Talán apróságnak tűnik, de rengeteget lehet belőle meríteni.”

Száz ember összehangolt munkája

Körülbelül ennyi orvos és szakdolgozó hozzájárulására van szükség, hogy egy transzplantáció sikerüljön. „Ezt onnan tudjuk, hogy kilenc évvel ezelőtt volt itt egy fiatal hölgy, aki hosszú időt töltött a klinikánkon részben azért, mert megfelelő állapotba kellett hozni, hogy a szervezete kibírja a szívátültetést. Szóval várakozás közben minden orvosnak és ápolónak, akivel kapcsolatba került, varrt egy kis terítőt. Így tudtuk meg, hogy valójában hányan is segítették a gyógyulását. Csak orvosból huszonkettőt számolt össze. A műtét után egyébként egészségesen távozott, azóta is jól van, pont tegnap találkoztam vele” – eleveníti fel dr. Merkely Béla, aki kollégáival mindent megtesz azért, hogy a betegek körülményeit még inkább javítsa. Ebben nagy lépés volt, amikor dedikált intenzív osztályt hoztak létre a szívtranszplantációs pácienseknek, a nyolcágyas utókezelő osztályt pedig 2022 nyarára további tíz ággyal tervezik bővíteni. A transzplantált személyeket más betegségek esetén is az egyetem berkein belül igyekeznek kezelni, hiszen külön odafigyelést igényel, ha valaki évek óta a szervek épségét megtartó immunszuppresszív terápiát kap. 

Lépést tartani a tudománnyal

A Semmelweis Egyetem rektoraként dr. Merkely Béla azt is elárulta, mekkora feladat egy olyan hivatásra felkészíteni a jövőbeli kollégákat, amely kétévente megduplázza az általa felhalmozott tudást. „Annyi minden változik hat év alatt is, hogy nem tudhatjuk előre, mi mindent fogunk még tanítani a képzés során. Mi magunk is folyamatosan tanulunk, és a legújabb kutatási eredményeket, az innovatív eljárások vagy eszközök bemutatását is beépítjük az oktatásba” – mutatott rá az igazgató. A szívátültetés műtéti technikája is átalakult az évek során. Bár Merkely doktor intervenciós kardiológus, azaz a szívtranszplantációk esetében főleg az előkészítésben és az utánkövetésben vesz részt, jellemzően koszorúér-katéterezést, pacemakerbeültetést végez, beszámolt róla, hogyan dolgozik a dr. Szabolcs Zoltán vezette team. Míg régebben a pitvarokat a pitvarokhoz varrták, manapság nemcsak a donor szívét veszik ki, hanem a hozzá tartozó ereket is, ezáltal sokkal gyorsabban be tudják helyezni a szervet a mellkasba. 

További változás, hogy ma már nagyon rossz állapotú betegeket is meg lehet gyógyítani, hiszen fenn lehet tartani a keringést, például műszív segítségével, amíg megérkezik a donorszerv – amire a Covid-időszakban, a sürgősségi eseteket nem számolva, fél évet biztosan várni kell.

Ha az új szív nehezebben kap erőre, akkor azt az átmeneti időszakot is át lehet hidalni keringéstámogató eszközzel. Sokat fejlődött az immunszuppresszió is, így „az a tény, hogy többen húsz évnél is tovább élnek, miután megkapták az új szervet, azt mutatja, hogy jó úton haladunk” – összegzi a rektor, de azt is kiemeli, a transzplantációra való igény magas, így kizárólag végállapotú szívelégtelenség esetén alkalmazzák. 

Jöhet a génmódosított sertésszív? 

2022. január 7-én elképesztő műtétet hajtottak végre a Marylandi Egyetem sebészei.

Egy 57 éves férfi, David Bennett, aki már olyan rossz állapotban volt, hogy nem felelt meg a humánszerv-transzplantációs követelményeknek, beleegyezett, hogy egy sertés génkezelt szívét kapja.

A beavatkozás jól sikerült, az elmúlt két hétben nem érkezett hír a szerv kilökődéséről. „Ki gondolta volna, hogy ezt mindössze tíz gén módosításával meg lehet csinálni? Négy sertésgént inaktiváltak, köztük a növekedést irányító gént is, hiszen a sertés a testsúlyát folyamatosan növeli, ezzel párhuzamosan a szíve is nő, ami az emberi szervezetben nyilván nem lenne jó. Ezen kívül behoztak hat emberi jellegzetességet hordozó antigént. De azért nagy valószínűséggel így is nagyobb immunválasz lesz, mint egy humán szervvel szemben, a krónikus kilökődés veszélye továbbra is fennáll” – figyelmeztet a szakember. Azt is hozzáteszi: „A szívtranszplantáció sikeressége nagyjából kilencvenszázalékos humán donorszervvel. Akkor tud a sertésszívprogram nagyobb számban elterjedni, ha megközelítőleg tudjuk majd ezt a szintet biztosítani.” 

 „A műszívek vonatkozásában is sok előrelépés van, de azért a gépek nem szervek. Hiába bírják száz évig is, mivel nem természetes alkotóelemei a testünknek, így vérzéses, trombózisos szövődményeket okozhatnak” – mutat rá a hátrányokra dr. Merkely Béla. Szerinte mind a műszív, mind a sertésszív lehet egy fontos állomás a humán szívtranszplantáció felé vezető úton, tehát elképzelhető, hogy a jövő orvosai ezeknek a kezeléseknek a kombinációját fogják alkalmazni. És ne feledkezzünk el az őssejtkutatásról sem, amely jelenleg talán épp nem halad abban az ütemben, mint szeretnénk, de ettől még rengeteg potenciált hordoz magában, hogy regenerálni tudjuk magát a károsodott szívet.

 Milanovich Domi 

Fotó: Kovács Attila – Semmelweis Egyetem, Semmelweis-archív