Egyetlen vágya volt: még egyszer látni a gyerekeit – Egy önkéntes betegápoló története Ilonáról

–

– Péter, van itt egy önkéntesnek való feladat!

Ez az ötödik napom a Covid-osztályon, de a doktornő most először fordul közvetlenül hozzám. Ilonát kellene öt percre kivinni a teraszra levegőzni.

Ilonát nem ismerem, legutóbb még nem volt itt, de a nővérektől már hallottam, hogy deréktól lefelé béna. A feladat – a részletes instrukciók híján – nem tűnik egyszerűnek. Szerencsére éppen érkezik a gyógytornász, és a rövid légzéssegítő torna után kezébe veszi a dolgot. Nadrágot, zoknit, kardigánt és kabátot húz Ilonára, aki amúgy pelenkában és pólóban fekszik az ágyában. A cipő nem megy rá a bedagadt lábfejére.

Kerekesszéket kér, de az épp nincs, már előzőleg is szobavécén tologattam egy beteget. Azaz húzogattam, mert ezt kérte a nővér, aki sebesen tolta a másik oldalról, így két évtizednyi futás után végre kipróbálhattam magam a „gumicsizmában hátrafelé futás” szakágban is.

A szobavécét le lehet fedni egy lappal, amitől elveszíti vécéjellegét. Gurulni gurul, de nincs rajta lábtartó. Pedig erre nagy szükség volna, mert Ilona nem tudja megtartani a lógó lábát, amely így a földön van. Már előre hálás nekem, mert eddig senkit nem tudott rávenni, hogy kihozza, ezért fordult a doktornőhöz. Nem csodálom: mindenki fáradt, leterhelt, sok a munka, a félig magatehetetlen beteget átemelni a székbe pedig nagy kihívás, és nem ápolási alapfeladat.

Már nemcsak azt tudom, hogy mitől kimerült a személyzet, hanem azt is, mitől fáj a derekuk.

– Kapaszkodj a nyakamba – mondja a lány, és átemeli Ilonát, amíg én megtartom a széket. Párnákat tesz a combja alá, hogy felemelje a lábát. Most már vihetem. Óvatosan tolom, figyelve, hogy a lábujja pár milliméterrel a föld felett marad-e – nem érzi, ha leér, és nem akarok sérülést okozni neki. Az ápolók az ajtóban állnak, segítenek átjutni a küszöbön, és mosolyogva köszöntik idekint. Kevés beteg jut ki a szabad levegőre, pedig vannak köztük, akik önerőből is megtehetnék.

– Nézze, süt a nap – mondom, és kitolom Ilonát a fényre.

Azt kéri, fordítsam meg, hogy ne süssön a szemébe. Szégyenlősen cigarettáért nyúl, én pedig hátrahúzódom, mert nem bírom a szagát. Foltokban hó van a kertben; manapság már ennyit is értékelni kell decemberben. Nem az a vidám, karácsonyi hangulatot árasztó, vastag lepel, csak néhány folt, hogy jelezze az idő haladását. Két méterről beszélgetünk mindenféléről. Családról, rákról, munkáról.

Egyetlen vágya van: kijutni innen a hospice-ba, ahol látogathatja a családja. Hogy még egyszer lássa a gyerekeit. Kérdem, hogy hazavinni nem tudják-e, de a válasz pont az, amit a hasonló helyzetűek mind tudnak kérdés nélkül is: a párja munka mellett egyedül látja el a gyerekeket, nincs rá módja, hogy még őt is ápolja.

– Mikor bénult le? – kérdezem.

Kiderül, hogy csak pár hete. Addig járt-kelt, ellátta a családját, aztán egyszer csak áttét keletkezett a gerincében, és egyik óráról a másikra lebénult. Ez más megvilágításba helyezi a dolgokat. Így még sokkal nehezebb lehet neki, mint gondoltam, hiszen most ismerkedik az új helyzettel, a kiszolgáltatottsággal, a totális másokra utaltsággal, ráadásul egy kórházban, ahol csak egy beteg a sok közül. Ebben támogatásra van szüksége. Nekem pedig eszembe jut egy ismerősöm, aki egy éve ugyanezeken a fázisokon ment át, és a kerekesszékbe kerüléstől már csak egy-két hete volt hátra. Elszabadultak az áttétek. Magamban tartom az emléket. 

Halálról nem beszélünk. Éppenséggel megtehetnénk, mert már tudom, hogy bármit megkérdezhetek tőle, de minek? Mind a ketten tudjuk, hogy hamarosan meghal. Tudja, hogy a legjobb forgatókönyv számára élve kijutni a hospice-ba, és hogy soha többé nem fog járni. Most mosolyog, erősnek látszik, tartja magát. Csak egyszer sóhajt, hogy hiányzik a járás.

Vajon mikor sír? Hogyan készül a távozásra? Nem tudom, mennyi hátralevő időre számít, és nem is kérdezem. Jár hozzá pszichológus, vele talán megbeszéli.

Az én dolgom, hogy megkönnyítsem számára ezt az időt, és erőt adjak neki. Végtelen bizalom van a szemében az első pillanattól, ahogy az ágya mellé léptem, és ezzel a bizalommal jól kell élni.

Az öt perc, amit a doktornő kért, réges-rég lejárhatott. „Vissza kéne mennünk” – mondom, de Ilona kér még egy cigarettányi időt. Miért ne? Talán pont ezért akart annyira kijönni. Felemelem neki a földről a csikktartót, hogy beledobhassa mind a kettőt. Fogtam már meg ennél undorítóbb dolgokat is, gumikesztyűben nem nagy ügy. 

Visszafelé már egyedül emelem át a küszöbön, és az én nyakamba kapaszkodik, hogy visszaülhessen az ágyára. Összeakadunk, le kell vennem a védőpajzsot, hogy sikerüljön. Az arcunk csaknem összeér. Leülés után rögtön meg is kellene tartanom, de erre nem gondolok, ezért hanyatt esik az ágyon keresztben. Nevetünk. Csiszolódunk. Visszasegítem a helyére, levetkőztetem, összehajtom a zokniját és a nadrágját. Első ránézésre talán képtelen helyzet, hogy egy vadidegen nő, egy sokgyerekes családanya a nyakamba kapaszkodik, hogy lefektessem és lehúzzam a nadrágját, de így, hogy benne vagyunk, egyszerűnek és természetesnek tűnik. Nem hiába olvasgattam annyit Temesvári Orsi, a Phoenix Girl írásait, most tudom alkalmazni a tanultakat, és tovább is tudom adni egy kezdő segítségre szorulónak. Bénázni nem bűn, ki kell találni a megoldás technikáját. Kérdezni kell és reagálni.

– Maga irányít – mondom. – Mi sokan vagyunk, mindenki másképp lát hozzá, de magának kell tudnia, mi a jó, mire van szüksége. Mondja el mindig bátran!

Eddig nem volt oka panaszra, azt mondja, de azért örül a megerősítésnek. Egy felnőtt embernek, aki nem olyan rég még az egész családjáról gondoskodott, nagyon nagy csapás elveszteni a kontrollt a saját élete és sorsa felett, és tudomásul venni, hogy már önmagát sem tudja ellátni, és a nap minden órájában másoktól függ. Szembenézni vele, hogy már nem az ő dolga reggelit készíteni a gyerekeinek és megigazítani este a párnájukat, mert már mások teszik ezt vele is.

Kell, hogy legyen valami, amiben még dönteni tud.

Amíg betakarom, azon gondolkodom, hogy ha nem sikerül az utolsó terve, hogy kijusson a hospice-ba, akkor itt fog meghalni, talán az én kezem között. De nem az én halottam lesz, hanem a családé. Ők mit fognak tudni az utolsó napjairól? A hozzátartozókat szigorúan az orvos tájékoztatja, aki nyilván el fogja mondani, hogy mi mindent megtettünk, hogy milyen terápiát kapott, mi adta meg a végső lökést, de ő nem fogja tudni, hogy miről beszélt, milyen erősen viselte, mi minden történt vele.

Amíg él, kedves vagyok vele és figyelmes, de ha meghal, azonnal el kell engednem, mert túl sok itt a halott, és ezt a munkát csak távolságtartással lehet csinálni. Szurkolok neki, hogy eljusson a hospice-ba, hogy a gyerekei még egyszer megölelhessék. De ha nekem kell zsákba tennem, akkor sem az én halottam lesz, hanem az övék, hiába kapaszkodott utoljára az én nyakamba.

A többség tapintatos velem, és nem az én műszakomban hal meg; eddig csak egyszer kellett megfognom a fekete zsákot és a lábcédulát.

Ebédszünetben kimegyek a teraszra. Tudom értékelni a a szerencsémet: kijöhetek ide a saját lábamon, egyedül lélegzem rásegítés nélkül, és meg tudom enni egyedül az ebédemet egy asztalnál ülve.

Van viszonyítási alap. Evés közben szóba kerül a sétánk is, és az egyik nővér megjegyzi, hogy nem öt percet voltunk kint. Nem hát, el akart szívni még egy cigarettát. Minek dohányzik tüdőrákosan, kérdi. A szemében azt látom, tényleg nem érti. Feláll, és kimegy cigizni.

Pár nap múltán megyek újból. Megkérdezem a doktornőt, hogy volt-e kint azóta Ilona. Nem tudja, de kérdezzem meg bátran, hogy van-e kedve kimenni. Amikor bemegyek hozzá, félve kér, mert talán túl sokat kér, hogy kérdezzem meg a doktornőt…

– Már megkérdeztem. Megyünk – felelem, és felragyog az arca.

Bemegyek a kis raktárba, ahol most több szobavécé van. Összeszedem háromnak a fedőlapját is, hogy megemeljem az ülést. Most már tudom, hogy kell csinálni, én öltöztetem Ilonát. Már azt is tudom, hogy a köntöst arra a kezére kell először ráhúzni, amelyikben a branül van, hogy ne akadjon bele. Kabátot nem akar, de kénytelen elfogadni, hogy behozzam, mert annak a zsebében van a cigaretta. Majd a lábára terítem, azért hideg van kint. Így három deszkával pont nem éri a lábujja a földet. Már csak az átüléshez kérek segítséget egy nővértől, hogy tartsa meg a széket, és segítsen rendesen hátraültetni Ilonát.

Még szippant néhányat az oxigénmaszkból. Gyűjti az erőt, hogy elinduljunk. Felkészülök rá, hogy ha kint fogy el a levegője, akkor rohanni kell vissza. Ezúttal nem süt a nap.

Csak félig tudja elszívni a cigarettát, és szól, hogy menjünk. Már ennyi is elég volt. Az előkészületek és a visszafekvés sokkal több időbe kerül, mint amennyit kint voltunk, de azért vagyok önkéntes, hogy legyen időm arra is, amire az ápolóknak nem lenne. Ilona fáradt, de boldog. Kettőnk közül belőle vett ki több energiát ez a kirándulás. Ami a fő, hogy mind a ketten feltöltődtünk tőle.

A haja, mint egy szalmakazal. Hajdan vidám, pasztellszínű festék lenőtt maradványa.

– Van egy fésűje?

– Nincs – feleli egyszerűen, és engem meglep a válasz. Nem kérdez vissza, nem simítja le a haját, nem érdekli. Nem látok a fejébe. Vajon hetek óta nem nézett tükörbe, amióta ágyban fekve látják el, vagy már a búcsúra készül, és kezdi elengedni az elengedhető dolgokat? Már nem fontos neki a szépség, de még anya. Lelkesen meséli, hogy a gyerekét akarja beoltatni, mihelyt lehet. Ő szervezi telefonon az ágyából, ez fontosabb a fésülködésnél. Valami, amiért még érdemes küzdeni. Mosolyog, és örül, hogy rászánom az időt, és meghallgatom.

A következő alkalommal nem látom a nevét a táblán. Összeszorul a szívem. Valószínűleg akkor látta utoljára a napot, amikor először kimentünk levegőzni. Valószínűleg az volt az utolsó cigarettája, amit félig szívott el. Szinte biztos, hogy már nem látta a családját, csak telefonon beszélt velük. De visszakerült az osztályra a kerekesszék.

Csak egy strigula lesz a statisztikában. Harmincezerrel kezdődő sorszám, nő, életkor, daganatos alapbetegség. Ha kitenném a Facebookra a történetét, jól összevitáznának a hozzászólók, hogy a rákba halt-e bele vagy a Covidba. Hogy ha covidos halálnak számolják a végstádiumú rákot is, akkor azért valójában meghalnak-e egyáltalán Covidban emberek, vagy mindenki valami másban, és az egészet csak kitalálta a „háttérhatalom”. Hogy a dohányzással okozta-e magának a rákot vagy bevonzotta a negatív gondolataival, vagy csak peche volt. És mindenki biztos lenne a maga igazában. Aztán kölcsönösen sértegetni kezdenék egymást.

Mindenkinek más a problémája. Az egyiknek, hogy itt fuldoklik a Covid-osztályon napokon át, és szeretne levegőt kapni. A másiknak, hogy elutazott ugyan nyaralni valahová a családjával, de most a repülőtéren is kötelezővé tették a maszkviselést, és nem elég, hogy egész úton maszkban kellett lennie, most még abban a húsz percben is, amíg kijut a terminálról. A harmadiknak, hogy tele van frusztrációval, haraggal, elkeseredéssel, az amúgy sem jó életét még rosszabbá tette a járvány, és ezért a közösségi médiához kell fordulnia, hogy vadidegenekre zúdíthassa az összes gyűlöletét és elkeseredését, és mindenkit hülyének vagy hazug, lefizetett ügynöknek gondolhasson, aki a járványról beszél. Engem is. A negyediknek, hogy szeretne még egy szál cigarettát elszívni életében, de nincs hozzá ereje. Az ötödiknek, hogy a karácsonyt friss gyászban töltötte – anya nélkül, feleség nélkül, testvér, gyermek nélkül. A hatodiknak, hogy egyetemistaként a Covid-szűrésben segédkezik, és a fertőtlenítő a felpuhult gumikesztyűn át kárt tett a friss körömlakkjában (legalábbis ennek tulajdonítja).

A strigulákon, a halálesetek besorolásán, az oltáson, a rákon lehet vitázni. De ez egy nő és egy család története. Azé a családé, amelyiknek fekete volt a karácsonya. Azé a családé, amelyiknek mostantól fekete lesz minden karácsonya. Azé a családé, amelyik nem állhatta körbe a halálos ágyat, csak egy telefonhívásból értesült a hírről. Amely hiába reménykedett, hogy még jut pár hét a hospice-ban. Az ő halottjuk. Mások halottja. De az én nyakamba kapaszkodott, hogy elszívhassa az utolsó cigarettáját, és én is emlékezni fogok a mosolyára és a bátorságára.

Válas Péter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Luis Alvarez