„Én nem a traumám vagyok. Sokkal több vagyok nála” – Egy szexuális erőszakot elszenvedett nő útja a felépülésig

–

Nemrég volt a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja (november 25-én). Jó, hogy van ilyen világnap, és hogy egyre többet beszélünk róla, de a cikkek, kampányok és a fotók, amelyek ebből az alakalomból megjelentek, számomra megint elképesztőek voltak. Csupa megtört nő monoklival, sebekkel, zúzódásokkal. A szemünkben egy életen át nem szűnő fájdalom. Ezekből a képekből csak úgy süt az elkeseredettség, az önmagunkról való lemondás, egy elrontott élet keserűsége. Lehet, hogy ez sokaknak már fel sem tűnik. Megszoktuk, hogy a témában csupa ilyesmivel találkozunk. Engem viszont zavar. 

Nem értem, miért kell folyton azt sugallni, hogy az erőszakot átélt, megélt vagy túlélt nők gyengék, és az életük, a kilátásaik teljesen reménytelenek. Sokszor szembesülök azzal a felfogással is, hogy aki átesett egy traumán, annak kutyakötelessége egy igencsak elcseszett életet végigcsinálni, akár a legnagyobb szenvedések, kínok árán is.

Én viszont arra az álláspontra jutottam: a trauma nem kell, hogy örökre az életem meghatározó része legyen.

Szerintem nagyon jó lenne, ha mások is így állnának ehhez – például a média. A kreatívok, az ügynökségek vagy épp azok a szervezetek, akik segíteni akarnak. Ezek a fotók figyelemfelkeltésre jók, arra valóban alkalmasak – a bántalmazást megélteknek viszont nem segítenek. Egyáltalán nem azt tükrözik ugyanis, hogy létezik kiút az erőszakot átéltek számára. Pedig már hogyne létezne! A traumákról szóló szakirodalomban ez is megtalálható, de mintha sokkal kevesebbet beszélnénk róla.

Vajon azoknak, akiket bántalmaztak már valamilyen módon, hogy esik, ha egyből áldozatnak, mondhatni, élőhalottnak titulálják őket? Ha rögtön pálcát törnek felettük, s bár nem szándékosan, nem is rosszindulatból, de megpecsételik a sorsukat például azzal, hogy „ez már örökre veled” marad? Ezzel vajon erőt adunk nekik, vagy inkább visszavetjük őket?

Még azzal sem vitatkozom, hogy a trauma velem marad, mert így van. De nem mindegy, milyen minőségben, és az sem, hogyan befolyásolja a mindennapjaimat. Hogy átadom neki az irányítást, vagy az én kezemben van a gyeplő. 

Tegyük fel, hogy van egy tizenöt éves lány, akit egy este, a buliból hazafelé menet megtámadott és megerőszakolt valaki. Valaki, aki követte, majd hátulról egy cipőfűzőt tekert a nyaka köré, aztán amikor a lány elájult, egy árokba vonszolta és megerőszakolta. Nem nehéz kitalálni, hogy ez én voltam. És ez volt életem első szexuális élménye. Nem tudom, ki volt a támadóm. Nem tudom, hogy történhetett ez meg velem. De megtörtént. Hogy mit csináltam utána? Évekig semmit, abszolút homályos az ezt követő időszak. Arra emlékszem, hogy elmentem utána egy nőgyógyászhoz, mert nem menstruáltam. Ezt az orvost egy ismerős ajánlotta. Iszonyatosan zavarban voltam előtte, és nagy nehezen elmondtam neki, mi is történt. Ő volt az első, akinek erről beszéltem. Nem hitt nekem. Éreztem rajta, és a szavai is erről árulkodtak. Megállapította, hogy nem vagyok terhes, de ha legközelebb kalandokba bocsátkozom, akkor gondoskodjak védelemről.

Amikor kiléptem a rendelőből, elhatároztam, hogy soha többet nem beszélek erről senkinek, mindez az én titkom marad. Így is lett, még a szüleimnek és a testvéreimnek sem szóltam róla nagyon sokáig.

Próbáltam nem tudomásul venni a történteket, de persze minden megváltozott bennem és körülöttem. Aztán egyszer csak felfogtam, mi is volt ez az egész.

Nem volt tudatos döntés a részemről, de akkor a hosszú tetszhalott állapot után mégiscsak az életet választottam, és abban a pillanatban kicsit kiléptem a traumámból is. Már mertem arra az estére gondolni, és segítséget akartam kérni, utánaolvasni, informálódni, hogy megértsem azt, amit eddig olyan nagyon rejtegettem. 

Mit láttam? Főként szenvedő, sebzett nőket, akiket bántottak, és ez látszik is rajtuk. Vagy kizárólag ez látszik rajtuk. Mit gondoltam? Azt, amit ezek a képek sugalltak: hogy ebből mégsem lehet kikerülni, itt valami végérvényesen elromlott, és jobb, ha belenyugszom abba, hogy a sors immár kilátástalanságot mért rám. Ezzel aztán megint elvoltam pár évig.

Végül, amikor a pánikbetegség eluralkodott rajtam, elmentem egy pszichiáterhez. Mit kaptam? Némi empátiát meg gyógyszereket.

Az első alkalommal a tudtomra hozta, hogy a támadás előtti életemnek vége, semmi nem lesz már a régi, lehet itt toldozni-foltozni, teljes sikerre azonban ne számítsak. Meg különben is, borzasztó nagy és szenvedésekkel teli, nehéz utat kell majd bejárnom, a végeredmény pedig így is kétséges. 

El is hittem neki. S persze szedtem a tablettákat.

Megint eltelt jó pár év az antidepresszánsok és altatók okozta lebegésben, függőségben. De aztán egy tiszta pillanatban rájöttem, hogy nekem ez az állapot már nem elég jó opció. Utána rengeteg mindent végigcsináltam, mindegyik hozzájárult a fejlődésemhez, de tartós javulást nem értem el velük. Elvégeztem egy tanfolyamot az egyik szervezetnél, ami a nőkkel szembeni erőszak ellen harcol, és egy darabig önkénteskedtem is náluk.

Jártam bokszolni, önvédelmi tanfolyamra, elkezdtem futni, edzeni. Voltam kineziológusnál, asztrológusnál, látónál, átoklevételen, angyaltanfolyamon, sőt egyszer még hipnoterápiára is elmentem. Közben persze maradtak a reménytelen időszakok is, olyankor hagytam a fenébe az egészet, bezárkóztam, ücsörögtem inkább a már jól ismert trutyiban, hisz az tűnt a legbiztonságosabbnak.

Az életem nagy része úgy telt el, hogy a traumám uralkodott rajtam, és én hagytam. Sokáig szorított maga alá, baromi erősen tartott a markában, arra is alig volt energiám, hogy a látszatot fenntartsam. Mégsem tudtam belenyugodni.

Ugyan közel harminc évembe került, de megtaláltam azokat a segítőket is, akik nemcsak biztattak, de megoldásokat is kínáltak. Az első átütő sikereket az autogén tréningnek és Flórának köszönhetem. Majdnem négy évig jártam hozzá minden héten, mindig ugyanabban az időpontban. Rengetegszer gondoltam rá, hogy lemondom az időpontom, abbahagyom a terápiát, mert voltak egyáltalán nem kellemes, számomra roppant megterhelő részei is. Ám szerencsére nem így tettem. 

Aztán egy családállításon Erikát ajánlották nekem, akit fel is hívtam, de ő éppen akkor nem tudott új pácienst fogadni. Másfél évvel később viszont visszahívott, hogy most már mehetek. Az ő módszere a logoterápia, amelynek semmi köze a logopédiához, viszont azon a feltevésen alapul, hogy az egyén elsődleges motiválóereje az élet értelmének megtalálása. Jó négy évig dolgoztunk ezen együtt, aztán egy kifejezetten bántalmazott nők részére létrehozott csoportterápián is részt vettem. Nekem ezek segítettek. Lehet, hogy másokat egészen eltérő terápiák juttatnak el a könnyebb élethez, én csak a saját tapasztalataimról tudok mesélni, meg arról, hogy rengeteget tanultam magamról az évek alatt, és ma már elhiszem, hogy én igenis ép és teljes vagyok. Minden szempontból.

Én nem a traumám vagyok. Sokkal több vagyok nála. Mi nem vagyunk egyek, mert van ő, és vagyok én.

Persze a történtek folyton felbukkannak, még most is. Még ennyi idő, 35 év elteltével is. Vannak napok, mikor a tükörbe nézve én is azt a félelmet látom a szememben, melyek az említett fotókról és illusztrációkról köszönnek vissza rám. Igen, ilyen is előfordul. Viszont tudom, hogy én nem csak ennyiből állok. Sokat küzdöttem, amíg eljutottam idáig. Ma már sikeresnek, szépnek tartom az életemet, értékelem, hogy annyi mindent elértem. Büszke vagyok rá, és megengedem magamnak, hogy teljesen új perspektívából szemléljem a velem történteket. 

Hosszú folyamat volt. Viszontagságos is. Lehetett volna könnyebb vagy rövidebb? Talán. Útközben jó lett volna látni pozitív példát arra is, hogy bizony van fény az alagút végén.

Erőt adott volna, ha a sajnálkozások és szánakozás helyett azt mondják: bármi is történt, te akkor is képes vagy megtalálni a technikákat, amelyekkel visszatérhetsz végre önmagadhoz, és az idő múlásával ez egyre jobban fog menni. 

Miért most írtam le mindezt? Mert olyan jó lenne, ha ebben az őrülten változó világban végre a traumákhoz, és az „áldozatokhoz” való hozzáállásunk is változna egy kicsit. A nézőpontváltás a gyógyulásban is sokat segítene az erőszakot megélteknek. Mi lenne, ha erős, sikeres, egykor traumán átesett nőket is többet mutatnánk a médiában? Ha a cikkekben azt is vastag betűkkel kiemelnénk, hogy ez az egész szar nem feltétlenül kell, hogy mindig veled maradjon, tekinthetsz rá a múltad részeként is. Ha a terapeuták arról is beszélnének már rögtön az elején, hogy az életed tragédiájának feldolgozása egyáltalán nem reménytelen. Hogy te nemcsak egy összevert, megtámadott, megerőszakolt, félelemben élő nő vagy, hanem sokkal több annál. Hiszen túléltél valamit! És hihetetlenül erős vagy, hogy túlélted ezt. Bármi is történt, te ugyanolyan „normális” vagy, mint mások. Öröm és boldogság is csilloghat a szemedben, nem csak könnyek és fájdalom.

Nem tudod ugyan kitörölni azt, ami történt, de ettől még nem vagy kevesebb, inkább több, mert fel tudtál állni. Sőt! Még mindig itt állsz. Rengeteget küzdöttél, és még fogsz is. Viszont ne hidd, hogy nem állhatsz nyerésre. Ne hidd el nekik!

 
Balogh Edina

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Gravity Images