–

Éva és férje, Tuza Zoltán máig tartó, soha nem lankadó szerelme is sokak szemében rendhagyó módon kezdődött, hiszen Éva csak tizenkét éves volt, amikor örök szerelemre gyúltak egymás iránt. Zoltán már végzős, tizennyolc éves volt, így érthető módon sokan féltették Évát, vagy ferde szemmel nézték a kapcsolatukat. Talán pont emiatt tanulták meg igen fiatalon, hogy az érzelmeket, a vonzalmat, a szerelmet nem lehet valamiféle egyetemes kánon szerint kezelni.

Talán épp e miatt a stabil, azóta is tartó, egymás támogatása és tisztelete tekintetében nem lankadó kapcsolat miatt voltak képesek arra, hogy megértsék, meg akarják érteni legkisebb gyerekük „előbújását”, annak fokozatait és lelki tipródásait.

Nem tudhatom a választ, de ez biztos: ők ketten Éva tizenhat éves korában összeházasodtak, és azóta is jóban-rosszban összekapaszkodva, sokszor rengeteg munkával küzdenek a kapcsolatuk és a családjuk boldogságáért immár harmincnégy éve.

Éva három gyereknek adott életet: Máténak, Nikolettnek, és Tobinak, aki Jázminként született és élt is egészen kamaszkoráig. Máténak három hónapos korában agyvelőgyulladása volt, majdnem elveszítették, Nikolettet a magzati korban elvégzett vizsgálatok alapján az orvosok Down-szindrómásnak jósolták, a kis Jázmin pedig huszonnégy hetesen, 57 dekagrammal akart világra jönni, de az orvosok kitartó küzdelmének köszönhetően végül kivárta az időt. Éva úgy emlékezik vissza, hogy akkoriban sokat beszélgetett a hasában lévő babájával arról, hogy legyen türelemmel, maradjon még odabenn. Ekkor mindig kisfiamnak szólította. Nem azért, mert fiút akart volna, önkéntelenül nevezte így. A Jázmin névre keresztelt gyermek aztán megmutatta, hogy nemcsak odabenn, hanem a napvilágon is nyughatatlan lélek: újabb és újabb próbák elé állította a szülőket, hiszen mindenben merész, bátor, határfeszegető gyerek volt, és már egészen kicsiként elutasította a lányos dolgokat. Nem szerette, ha szoknyában járatták, kivetette a fülbevalóit, a haját is röviden szerette hordani, és egy pillanatig nem teketóriázott, ha „lányos”, vagy „fiús” játékok között kellett választania.

Éva utólag úgy emlékezik vissza erre az időszakra, hogy azt gondolta, sebaj, egyszer lesz egy gyönyörű, vagány nagylánya, aki mindig a sarkára áll, és legalább senki nem fog belekötni, csak ki kell várni, hogy kiforrja magát. Nem sejtette, hogy élete legnagyobb feladata pont az lesz, hogy hogyan védje meg őt az esetleges bántásoktól.

Azaz benne is az munkált, hogy felnőve csajos lánya lesz, csak türelemmel ki kell várnia. Aztán jöttek az újabb nehézségek sorozatban: az imádott férj betegsége, leszázalékolása, egészségi, anyagi gondok és ezzel együtt a kölcsönre vett fővárosi lakásuk elárverezése, a lízingelt autó, a bútorok eladása, és a kényszer szülte megoldás, hogy a család visszamenjen Gyulatanyára, a nagyszülői kicsi házba, amelyben most is élnek. A gyerekek teljesen le voltak sújtva, de a család összetartó ereje itt is felülkerekedett, mint ahogy Zoltán is szépen lassan a betegségen (nem gyógyult ugyan, de szerencsére tünetmentes).

Fotó: Kocsány Kornél

A családi tanács úgy döntött, hogy Jázmin az utolsó általános iskolai évét még Pesten járja végig, és Éva maradt vele ebben az időszakban. Ha nem lett volna elég pokoli az addigi időszak, az igazi gondok ekkor kezdődtek az anya számára. Érezte, hogy a gyereke egyre távolabb kerül tőle, titkolózik, hogy baj van, és hogy sehogy nem talál utat hozzá. Titokban leste a karját, hogy lát-e tűnyomokat, álmában szagolgatta, hogy érez-e alkoholt, vagy cigarettát rajta, de semmi ilyesmit nem talált. Talált viszont nap mint nap egy egyre durvuló és elidegenedő gyereket, és a kétségbeesést, aggodalmat. A helyzet tarthatatlanságát ő is érezte, mert egy nagyobb veszekedés utáni napon édesanyja kérlelésére azt mondta ugyan, hogy azt nem tudja kimondani, hogy mi a „baja”, de ha Éva odaadja neki a telefonját, akkor abba beleírja.

És akkor ott világított a kijelzőn a mondat: „A lányokat szeretem.”

Éva nem állítja, hogy könnyen vette volna ezt és a későbbi akadályokat, ami már egy újabb előbújás volt, de azt igen, hogy soha, egyetlen pillanatig nem szűnt meg szeretni a gyerekét. Még a második, sokkolóbb bejelentésnél sem, amikor a gyerek azt közölte velük, hogy nem csupán a lányokat szereti, hanem fiúnak érzi magát, és szeretne nemet váltani. Éva minden folyamatot megszenvedett, és tanult, kérdezett, segített, ahol tudott.

Kinyitotta a hasonló sorsú gyerekek előtt a lakásuk ajtaját, hogy ne kelljen valahol bujkálniuk, kérdezett, olvasott, tájékozódott, hibáztatta magát, a világot, elfogadott, és újra kérdezett, de mindeközben lankadatlanul szerette és támogatta a gyerekét.

A nemváltásban is. Így lett ebben az országban az utolsók között a kislánya hivatalosan is a kisfia, így lett Jázminból Tuza Tóbiás Benjamin, így „temette el” a maga módján Éva Jázmint.

Ahogy ő fogalmaz, „betettem a kislányom emlékeit egy dobozba, elköszöntem tőle, hogy teljes szívvel üdvözölhessem a fiamat”, de úgy tűnik, az elengedés és a végleges elfogadás folyamata mégsem volt ennyire „egyszerű”, mert ennek a részévé vált egy gyötrelmes betegség is, Éva petefészek-daganata. Ő azt gondolja, talán nem véletlenül kellett pont ezzel megküzdenie, hiszen a gyereke fájdalmait, kínlódásait látva sokszor akaratlanul is arra gondolt, hogy ő hibázott, az ő testében fejlődött ki Tobi és ezzel együtt a sok nehézség is, amivel szeretett gyerekének szembe kellett, kell néznie. Éva majdnem napra pontosan egy éve kapta meg az utolsó kemoterápiás kezelést. Azóta tünetmentes, és ha még négy évig az marad, eljut a kijelentéshez: gyógyult, bár ő már ma is úgy érzi, erős, egészséges. Testileg-lelkileg összhangban van. Újra dolgozik, mellette szülőknek és gyerekeknek segít egy támogató Facebook-csoportban, illetve akárhol, ha megtalálják kérdésekkel, kétségekkel.

Mondhatnánk, hogy jól van, de a júliusban elfogadott melegellenessé hangolt „pedofiltörvény" hatásaitól rettentően félti Tobi sorstársait, mert ha valaki, hát ő megtapasztalhatta, hogy még egy megértő, támogató, szerető családban is mekkora nehézségekkel, fájdalmakkal, félelmekkel néz szembe egy gyerek, akinek a nemi identitása nem tizennyolc éves kora után alakul ki. Áldja is az eszét, hogy még a kezdetek kezdetén igent mondott Bakony Alexának, aki négy és fél éven keresztül forgatta velük a júliusban (egyes megengedő) mozikba kerülő, Tobi színei című dokumentumfilmjét Tobi identitáskereséséről és felnőtté válásáról.

Éva és Tobi. Jelenet a Tobi színei című filmből – Forrás: Cirko Film

Alexa és a stáb ennyi idő alatt szinte családtaggá vált, így a leghitelesebb külső szemként az ő szavaival zárom Éva jellemzését:

„Ne csak azt mutassátok meg, hogy egy rózsaszín köd az életünk, és minden szuper! Vannak nehézségek is. Az is legyen benne” – mondta Tuza Éva, akinek a szavai még most is a fülemben csengenek.

A legtöbb ember, amikor szerepel, a legjobb oldalát szeretné mutatni. Dokumentumfilm-rendezőként az a dolgom, hogy megmutassam azt is, ami e mögött a »vágyott kép« mögött van. De az, hogy valaki erre ne csak hogy felhatalmazzon, hanem kifejezetten felhívja a figyelmemet, egészen elképesztő. Tuza Éva az egyik legbátrabb ember, akit ismerek. Nincs félnivalója, mert pontosan tudja, hogy ki ő, nyugodt lelkiismerettel fekszik le, mert megtett mindent, ami tőle telhető. Több Tuza Évát Magyarországnak!”

Ennél többet és előremutatóbbat mi sem kívánhatnánk.

Marossy Kriszta

Képek: Kocsány Kornél