wmn - audi
Advertisement

Fruzsi szinte átlényegült, mire átléptük a hernádszentandrási InDaHouse Központ kapuját

Fruzsiék otthona és az önkéntesek szálláshelye is egyben ez az épület. Úgy tűnt, mintha nem is velünk érkezett volna, hanem mi toppantunk volna be egy váratlan pillanatban. Mire levettük a kabátokat és cipőket, ő már energikusan jött-ment, megbeszélt, kérdezett, gyerekekkel, önkéntesekkel egyeztetett.

Ott vált igazán önmagává. A helyen, amit megálmodott, létrehozott, és amivel ezek szerint együtt is lélegzik.

De hogy is indult az egész?

Érdemes kicsit visszatekinteni Fruzsi életére. Tizenhét éves volt, amikor önkénteskedni kezdett a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak ellen Egyesületben (NANE), saját bevallása szerint azért, mert vágyott arra, hogy szükség legyen rá. Nem egóból és rosszul értelmezett háláért van benne segítő szándék, hanem egész egyszerűen az vonzza, hogy olyasmikkel foglalkozzon, amikre tényleg szükség van, és ott, ahol más nem segít a rászorulókon.

Az önkénteskedés mellett ugyan német szakra kezdett járni – csak hogy elmondhassa, ő is egyetemista lett –, ám hamar kiderült, hogy ez nem az ő útja. Utána jelentkezett a szociálpolitika szakra, idővel pedig a szociális munkás szakirányban találta meg önmagát, a saját útját.

Az egyetem alatti gyakorlatot a Családok Átmeneti Otthonában töltötte, ahol végül kiderült számára, hogy sokkal jobban vonzódik a gyakorlati munkához, mint az elméleti, szociológiai elemzésekhez, kutatásokhoz.

Amint kiderült, hogy ez az ő útja, az egyetem is könnyen ment: olyannyira, hogy még köztársasági ösztöndíjat is kapott.

Ebben az időszakban dolgozott még gyerekotthonokban is, a legnagyobb, kötelező gyakorlatát pedig a Rákospalotai Javítóintézetben töltötte. A diploma megszerzését követően hat évig dolgozott együtt cigány kamaszfiúkkal egy pesterzsébeti ifjúsági klubban. Az ott tanultak, tapasztaltak, sikerek és kudarcok már egyfajta alapkőként szolgáltak Fruzsi saját projektjéhez, az InDaHouse-hoz. Hogy mi az, ami akkoriban végképp megérett benne, azt talán pont nálunk fogalmazta meg legjobban, egy interjúban, amit Fiala Borcsának adott:

Célom, hogy megszüntessem a cigány–nem cigány ellentétet. Ma, ha valaki cigányként születik, az meghatározza a sorsát. Fontosnak tartom, hogy ezekről beszéljünk, mert nem cigányként el sem tudjuk képzelni, milyen Magyarországon barna bőrrel élni. Mintha kimennél az utcára, és ott mérgező levegőt szívnál magadba. Olyan ez, mint egyfajta szellemi holokauszt.

Nem zárjuk haláltáborokba, de megfosztjuk őket a tudástól, az eszüktől. A hetvenes években fogalmazták meg a Pygmalion-hatást, amikor észrevették, hogy sok iskolában a tanár nem beszél a fekete gyerekekhez, nem néz rájuk, nem magyarázza el nekik a tananyagot, így azok persze nem is tudták. Ugyanabban az osztályban a fehér gyerek viszont igen.

Azáltal, hogy azt feltételezték a feketékről, hogy nem fogják befejezni az iskolát, a gyerekek meg is feleltek ennek az elvárásnak. Magyarországon, ha valaki cigánynak születik, sokkal nehezebb az élete, kevesebb a lehetősége. Ezen próbálok változtatni” – fogalmazta meg Fruzsi.

Aztán Borsodban meg is találta azt a helyet, ahol a legnagyobb szükség van rá és a munkájára

Pontosabban rájuk volt szükség, hiszen Fruzsi megannyi önkéntessel dolgozik együtt. Ők nap mint nap azon fáradoznak, hogy minél több cigány származású, kiskorú, hátrányos helyzetű gyereket tudjanak bevonni a programba, amely abban segít, hogy felelős, a saját sorsukat irányítani tudó, mobilitásra képes felnőtté váljanak. Olyanokká, akik esetleg majd szülőként be tudják építeni a Fruzsiéktól kapott tudást, támogatást a gyerekeik nevelésébe is. Olyanokká, akik képesek eligazodni a világban, szakmát tanulni, hasznosnak érezni magukat – elsősorban a saját szemükben, nem mellékesen pedig a társadalom számára is. Ahogy azonban a leszakadás, úgy az integráció is évtizedekben mérhető, még a legnagyobb profizmus mellett is. 

Ami viszont már ma is varázslatos, az a tanulás folyamata, a közösségi lét, a gyerekek együttműködése, és az, hogy például a fügödi cigánytelepről egyre többen és többen szeretnének bekerülni a programba.

A telepen a gyerekek tulajdonképpen az utcán élnek, nincsenek céljaik. Így a foglalkozásokkal az InDaHouse csapata nem csupán tudást, hanem valódi vágyakat, örömöt, a valahová tartozás élményét és a tanulás izgalmát is bevitte az életükbe. Kinyitottak egy majdnem teljesen beszögelt ablakot, amin keresztül – ha minden a terveik szerint halad –, egyre több fény tud bejutni a környékbeli cigány közösségekhez, gyerekekhez, szülőkhöz is.

2014-ben ketten tartották az első gyerekfoglalkozásukat Perén. Azóta Peréből Hernádszentandrás lett, két emberből tizenhárom állandó munkatárs, több száz önkéntes segítő, kétszázharminc gyerek, akik jelenleg részt vesznek a fejlesztőprogramokban.

De essen szó arról is, hogy pontosan mivel foglalkoznak!

A tevékenységük alappillérei a személyre szabott fejlesztő foglalkozások, amelyet 0–18 éves korú gyerekeknek tartanak minden héten. A korai fejlesztés keretében kijárnak azokhoz a családokhoz, ahol a programban résztvevő kicsi gyerekek élnek; visznek magukkal játékokat, könyveket, mozgásfejlesztő eszközöket. A következő korosztály számára pedig egy gyógypedagógus által vezetett iskola-előkészítő programot tartanak, és egy tanodájuk is van az iskolás gyerekek számára.

Egész hétvégén fordulnak a kisbuszok, hozzák-viszik a fügödi és a hernádszentandrási házakba a gyerekeket tanulni. A házak folyamatosan készülnek, szintén önkéntesek keze által, és szintén magán-, illetve céges támogatásokból. Amikor náluk járunk, Fruzsi büszkén mutatta a fügödi ház hátsó részének pont egynapos betonozását, valamint a gipszkartonozást, ami tényleg profi munka volt, és látszik rajta, hogy minden önkéntes beleteszi tudása legjavát abba, amit vállal.

Egyébként azt hiszem, hogy pontosan ez a sikerük egyik kulcsa és alappillére is: az önkéntesek munkáján alapuló működés egyik oka, hogy alapvetően egy, a társadalmi szolidaritást növelő programról van szó. Ebben az elszigetelt, ingerszegény környezetben élő, szegény családokban felnövő gyerekekkel olyan önkéntesek találkoznak, akik szerencsésebb helyzetben élik életüket. Együtt dolgoznak, tanulnak, játszanak, és ezalatt közelebb kerül a társadalmi különbségeket mutató „olló” két szára. A gyerekek pedig integrálódnak a nagyobb társadalomba, ha – még csak(?) – ezen a négy kistelepülésen is.

A program társadalmi célja tehát kizárólag önkéntesek által megvalósítható. Addig létezhet ezen a módon, amíg nem szól bele az állam vagy bármilyen más igazgatni, irányítani vágyó elv.

Ehhez viszont szükséges valamilyen módon előteremteni a működéshez szükséges összeget, amihez az adománygyűjtés különböző eszközeiben látják a megoldást. Ennek érdekében folyamatosan keresik a céges partnereket is, közösségi kampányokat és jótékonysági eseményeket szerveznek. Általában csupán fél évre előre látják biztosítottnak a jövőt, de ahogy Fruzsit és a munkásságát elnéztem, mindig lesz egy újabb félév.

Most azonban visszavonul egy időre az egyesület napi munkájából

Fruzsi ugyanis látogatásunk óta, nem is olyan rég adott életet kislányának, akivel életveszélyes állapota kerültek, és ezért idejekorán kellett világra hoznia a kis Zsófit. Azóta is kórházban vannak mindketten, és most az ő kettejük világa a legfontosabb Fruzsi számára.

Zsófi icike-picike ugyan, de az állapota stabil, és ha édesanyja szívósságából, kitartásából csak egy mákszemnyit is örökölt, akkor várhatóan nemsokára körülöttünk fog szaladgálni, amikor önkéntesként éppen falat húzunk, gyerekeket tanítunk, teszteket írunk vagy padokat festünk Borsodban.

Mert, ugye, megtesszük?

Egyre többen.

Ugye?

Addig pedig hajrá, Fruzsi és Zsófi!

Marossy Kriszta

A három civil döntős közül a szerkesztőség választja ki a győztest, a közéleti jelöltekre azonban ti voksolhattok. A szavazás már megkezdődött – ÍME, A SZUPERWMN 2021 KÖZÉLETI JELÖLTJEI. 

Szavazatodat 2021. november 26., péntek éjfélig adhatod le.