„A trauma az a kezdet, nem a vég” – Beszélgetés a generációkon át továbbadott és letett terhekről

–

Szabó Anna Eszter/WMN: Most őszintén, létezik olyan, hogy valaki nem cipel generációkon átívelő traumákat? 

Kazimir Ágnes: Mindenkinek – így vagy úgy, de – van anyukája, apukája. Van sorsa, ami a fogantatással elkezdődik, aztán folytatódik az élete során. Akik pszichológushoz jelentkeznek be, mindannyian hoznak valamilyen problémát. Betegség, életkrízis, hangulatzavarok, szorongás, pánik és így tovább. Az anamnézis, vagy ahogyan mi nevezzük, az első interjú során sokan kérdés nélkül is mesélnek a családfáról, az abban rejlő tragikus eseményekről. Don-kanyar, fogság, háborúk, deportálás, nemi erőszak, éhezés, forradalom, emigráció, kitelepítés, a szörnyűségek sora végtelen. Vannak, akik ezekről nyíltan beszélnek, akadnak, akiknél csak homályos utalások vannak, soha meg nem közelített, de mindig jelen levő titkok, félelmek, fájdalmak. Gondolj a Halálgyárra. 

Sz. A. E./ WMN: Helyben vagyunk…

K. Á.: Anyósom, a te nagymamád mennyit mesélt az oroszok elől való menekülésről, míg apósom, ugye, Papa csak keveset és szűkszavúan a lágerbeli pokolról, ahol megölték szinte minden családtagját. Ő nem, de a felesége, a nagymamátok mindig előtérben tartotta a holokauszt borzalmait a kicsi unokákban, könyvet, képeket mutogatott. Hogy kibe milyen mélyre ültette ezzel a szorongást, a félelmet és a haragot? Akik mára felnőttetek, akkor még kicsi gyerekek voltatok, ti tudnátok mesélni. 

Sz. A. E./WMN: Az ominózus eset, amikor a gyerekkönyvek között megtaláltam Ibunál, a nagymamámnál a Halálgyár című könyvet – azt nem hiszem, hogy valaha elfelejtem. Nem sokkal azután akadt a kezembe, hogy Papa meghalt, és visszatérő rémálmaim voltak Auschwitzról, amiket nem tudtam megmagyarázni, hiszen korábban nem láttam vagy hallottam erről semmit. Főleg az sokkolt, hogy néhány kép olyan volt, mintha már láttam volna. Nyilván Ibu is ki akarta csatornázni a saját traumáját, a holokauszttúlélő Papával való házasságát, hogy végignézte gyerekként a zsidók, köztük egy jó barátnője elhurcolását. Beszélni nem akart Auschwitzről, mert az nem a saját élménye volt, így maradt a Halálgyár közelünkbe csempészése. 

K. Á.: És így átadott a saját traumájából nektek, neked is, miközben már amúgy is a beléd szivárgott valahogyan a haláltábor rémképe, elcsípett vasárnapi ebédes beszélgetésekből, könyvcímekből a polcon, ki tudja, hogyan.

Sz. A. E./WMN: Most, felnőttfejjel az oroszok elől menekülős történetei ráztak meg nagyon mélyen, vagyis mostanában úgy érzem, komolyabb hatást gyakoroltak rám. Egy részük kalandos volt, de az például minden alkalommal nagyon felkavart, amikor a testvérét meg akarták erőszakolni az oroszok, de a dédmamám a katona lábába csimpaszkodott, hogy inkább őt vigyék el. Végül se őt, se a lányát nem bántották. Persze, mesélt azokról is, akik nem menekülhettek meg, és arról, hogyan csúfították el magukat, hogy elkerüljék az erőszakot. Auschwitz ehhez képest távolibb számomra… a testemmel kapcsolatos erőszakot viszont a saját bőrömön én is megéltem már korán.

K. Á.: Nem így dolgozik bennünk a trauma, nem lehet rangsorolni, melyik hat ránk erősebben. De az tény, hogy a sok nemi erőszakos történet egy olyan kislánynak, mint te voltál, a saját traumáiddal, láthatóbb nyomot hagyott benned.

Egy gyerek világképébe, ha bekerül az erőszak, képekkel, történetekkel valós emberekről, onnantól kezdve az addig biztonságosnak megélt környezete bizonytalanná válik, a szorongás elkezdi az aknamunkát.

A betegeimnél is, mint mindenkinél, akivel hosszan és rendszeresen beszélgetünk, kibontakoznak a múlt titkai, félelmei. 

Sz. A. E./WMN: Mondanál példákat?

K. Á.: Például evészavarral küzdő tizennyolc éves mesélte, hogy látta a nagymamája fotóját, mosolygó, gömbölyű, szép nő volt, és látta a csont-bőr fotót is róla a láger után. Mindenki azt mondta, hogy ő erre a nagyira hasonlít. Amikor bulimiás lett, akkor mesélte el az édesanyja ezt a fájdalmas családi szálat, és akkor állt össze az a kép. Hogy ez valahol mélyen összefüggést mutathat a lány evészavarával. Felnőttként sokan viszik magukkal botladozva a teher súlya alatt a családi terheket, szégyeneket. Egyik kliensem mesélt nőbolond apjáról, akiről kiderült, hogy adósságai és egyéb stiklijei miatt öngyilkos lett. A gyerekei azóta is, tudattalanul persze, jóvátételi életet élnek. A felnőtt fia és lánya sem lépnek ki rettenetes házasságaikból, mert ők tisztességes életet akarnak élni. A férfi több ízben, elmondása szerint véletlenül, de dupla adag szívgyógyszert vett be, mondván: elfelejtette, hogy már bevette. Ezt megelőzően egy munkahelyi bulin csókolózott a kolléganőjével, és megrettent attól, hogy ő is olyan, és úgy is végzi majd, mint az apja. Visszatérve az evésre, van, akinek hosszan éhezett, majd éhen is halt a dédije, akit nagyon szeretett. Ő maga túlsúlyos, hogy ha bármi is történne, sose járhasson úgy mint a dédi. A társadalmi méretű történelmi traumák mind olyanok, amikkel mindig lehet komoly, nehezen csillapodó feszültségeket generálni.

Sz. A. E./WMN: Mostanában a csapból is örökölt traumák folynak, de sokan megrekednek ott, hogy tisztában vannak a csomagjukkal, ám a feldolgozásig és a továbblépésig nem jutnak el. Rosszul látom?

K. Á.: Terápiákban látom, mennyi küzdelemmel jár kibontakozni a családi szorongás átörökített szorításából. Amikor nagy puffanással lezuhannak ezek a hurcolt terhek, más minőségű, bűntudatmentes élet veheti kezdetét. Saját jogon, saját döntési felelősséggel. A terápia során ezek a felismerések mindig nagyon katartikusak. Volt egy kliensem, mindig lelakkozott, merev hajkoronával járt. Olyan volt a haja, mintha bukósisakot viselne. A gyerekei haját is mindig fixálta. A férje vagy sapkát, kalapot hordott, vagy kopasz volt, ám ha a haját rövid időre megnövesztette, mindig valami extrém külalakot öltött, színben, fazonban. Azt is a mozdulatlanságig lenyalta. A családi anamnézis szerint a nőt a szülei úgy nevelték, hogy felnövekedve majd nagy értékű vállalkozásukat átadják neki. Nagyon merev, beszabályozott, célorientált életet éltek, a párválasztás is előre elrendezett volt. Csakhogy ő egy punk fiúba szeretett bele, akitől teherbe is esett. A szülei gyűlölettel vegyes indulattal fogadták el ezt a családi fordulatot. Azt mondták, megbocsájtják ezt, segítik is:

házat, autót, céget, pénzt, mindent megkap, de a családi tradíciótól többé nem térhet el – ez volt a feltétel. A terápiára pánikrohamai, kórosnak mondott fantáziái, alvászavara miatt jött. A gyerekeinek komoly szobatisztasági gondjai lettek, férje titokban drogozott, és be-betért egy-egy italra a bárba.

Külsőleg mindenki belemerevedett az elvárásokba, a belakkozott, bevizezett, fixált haj mutatta a helyzetet, amit éltek. A pánikbetegség jelezte a szabadulás iránti vágyat, a színes sapkák, kalapok jelezték a merevség elleni lázadást, az ürítési zavarok pedig a gyermeki ellenállást a merev, boldogtalan, szigorú élet ellen. A terápia során rakódott ki ez a családi puzzle. Amikor egy-egy felismerés megszületett, az mindig sírásos, indulatos katarzissal járt. A terápia még tart, de az önállósodás, a saját sors kereteinek kijelölése már visszafordíthatatlannak tűnik. 

Sz. A. E./WMN: Mi a legnehezebb feladata annak, aki a terápián szembesül az örökölt trauma hatásaival?

K. Á.: A terápiák során mindig megfogalmazódik bennem, milyen nehéz a saját magunkra találás útja. Ha ez nincs meg, az életünk kirakósai akkor sem fognak egységes képet alkotni, ha vért izzadunk. Hogy csak egy kézenfekvő példát mondjak, nem megismert önmagunkhoz keressük a társat. Amikor azonban rátalálunk saját magunkra, mindig fény derül egy sor megváltoztatandó, sokszor fájó dologra: például másik társra, más életformára, másfajta értékrend utáni igényre. És ez már a jelen megoldandó, megugrandó kihívása. Közben pedig vannak, akik nem lerakni akarják a terheket, hanem dolgoznak belőlük.

Van, aki az örökölt zsidóságából fakadó fájdalmát úgy viszi tovább, hogy gyönyörű művészetté alakítja, filmet, zenét, színházat, festményt kreál, de az élete már nem erről szól. Önmaga által teremtett élettere már boldog és örömképes lehet,

hozzá illő, őt önmagáért szerető kapcsolatait valós önmagához választja. Nem vezekel, nem bűnhődik, nem büntet, nem manipulál, nem hazudik. Él és alkot. Tud szeretni. Tud adni és elfogadni. Nem bosszúvágytól vicsorogva vagy a szorongásaitól frusztráltan él.

Sz. A. E./WMN: Szülőként hatalmas felelősség, hogy ne passzoljuk tovább mindazt, amit nekünk nem sikerült feldolgozni. Vagy ez törvényszerű? Mindenképp továbbadjuk a traumákat?

K. Á.: A mérték nem mindegy. De apáink bűneit, anyáink félelmeit, nagyszüleink kanosszáit nem a gyerek sorsának kell helyre tenni. Eszméletlenül nehéz ezt kimondani, megérteni, megváltoztatni. De lehetséges! Virág Teréz csodás könyvét, az Emlékezés egy szederfára címűt szinte kívülről tudom, ezerszer olvastam. Nekem nagyon sokat segített mások mellett a saját önismereti utamon is, általa megértettem néhány érthetetlennek tűnő választásomat. 

Sz. A. E./WMN: A világhírű magyar származású pszichoanalitikus és egyben holokauszttúlélő, Edith Eva Eger példája is olyan szépen mutatja, hogy nincs az a trauma, legyen az örökölt vagy személyesen átélt, amiből ne fakadhatna egy szép, tartalmas, boldog élet. 

K. Á.: Igen ő tökéletes példája annak, hogy a trauma az a kezdet, nem a vég. Csúnyán mondva: sokan tartják maguk előtt a hordozott traumákat, mint a véres rongyot… – na de hogyan tovább?! Mert ugye a kérdés az, hogy cél-e továbblépni. Ha a ki nem mondott cél az, hogy ne a saját életünket éljük, hanem a másokéi alatt rogyadozzunk, mások fájdalmait sirassuk, mások bűnei miatti jóvátétel legyen velünk a saját örömeink, sikereink, küzdelmeink helyett, hát legyen.

Mégis, sokan nem tudnak, mernek, akarnak lépni, megelégszenek a kivívott sajnálattal járó átmeneti előnyökkel és az önsajnálattal. A látványos szenvedéssel.

Volt egy lány, akit kamaszkorában két fiú lefogott, levetkőztetett, kiröhögték, megalázták és otthagyták. A lány sok pszichológust bejárt ezzel, szorongott, pánikolt, kialakult a zéró önértékelés, a folytonos bűntudat és ismételt partneri alulválasztás jellemezte. Mindig újrajátszotta ezt a jelenetet. Mindenre, ami nem ment, ezt hozta magyarázatként. Aztán valahogy az utolsó terápiában valamit felismert. Igaz, megsértődött, amikor elhangzott, hogy csak „haknizik” ezzel, nem tesz ellene, önmagáért semmit. Nem bír, mindig ezt mondta. Aztán egyszer egy új baráti társasággal volt éppen, amikor meglátta az egyik fiút. Így mesélte, ahogy most idézem:

„Megmagyarázhatatlan, minden mindegy erő húzott felé, láttam, hogy nem ismer meg. Egyedül volt. Odamentem, és ráöntöttem a boros kólámat. Aztán megmondtam a nevemet, és otthagytam. Utána meséltem el a barátoknak, hogy ki volt az. Feldobáltak a levegőbe! Sírtunk, nevettünk, aztán megittunk egy üveg pezsgőt. Helyreállt a világ rendje.”

Hosszú utat tett meg, de megtörtént a katarzis, és végül tovább tudott lépni, nem mérgezte magát tovább a múlttal. Az örökölt traumákkal ugyanez a helyzet.

Könnyű mondani, de le kell tenni a szülők, nagyszülők, dédszülők csomagjait, ahogyan a sajátunkban megszerzett fájdalmas megélések sem ragadhatnak ránk egy életre.

Vagy ha nem tudjuk, nem akarjuk letenni ezeket a csomagokat, akkor merítsünk erőt belőlük. Mert az örökölt trauma nem csak teher lehet ám. 

Sz. A. E./WMN: Igen, szerintem túlélő leszármazottjának lenni nem csak azt jelenti, hogy tragikus örökséget hoztam magammal. Az erőre, kitartásra, hitre és persze szerencsére is próbálok gondolni, ami a túlélés történetnek ugyanúgy része. Mindezt ugyanúgy örököltem, nem csak a halált, szenvedést, kiszolgáltatottságot. És ebből tényleg lehet erőt meríteni. 

K. Á.: Így, ahogy mondod. Legyen is ez a végszó. 

Szabó Anna Eszter és Kazimir Ágnes