–

Az utóbbi évek egyik legfontosabb kérdésköre a kortárs múzeumokban a fenntarthatóság, a környezetvédelem és a klímatudatosság. Nemrég vezettem egy kerekasztal-beszélgetést kultúra és környezettudatosság témakörében, és az asztal körül teljes volt az egyetértés:

a történelem során abban, hogy valami szélesebb körben változzon társadalmi vagy akár globális szinten, a kortárs képzőművészeknek mindig is kulcsfontosságú szerep jutott.

Részben azért, mert az üzenetet egészen formabontó módon képesek eljuttatni az emberekhez, részben pedig azért, mert a fejlődéshez és innovációhoz szükséges kreativitásnak senki nincs jobban a birtokában, mint ők.

Nem csoda hát, hogy sorra nyílnak világszerte a tematikus kiállítások – most például Szentendrén, a MANK Galériában szenteltek egy teljes tárlatot ember és növény viszonyának.

Ki itt belépsz…

Az, hogy kit melyik műtárgy szólít meg egy adott térben és pillanatban, nagyon sok mindentől függ. Például attól, mennyire képes beleengedni magát a kiállításba, azaz mennyire siklik el a tekintete a kevésbé feltűnő műtárgyak fölött. Én a videóinstallációkat általában a végére hagyom, addigra az elmém már elég nyitott a befogadáshoz – így volt ez most is. Már nagyjából összeállt a fejemben, mit szeretnék majd írni a kiállításról, amikor megérkeztem Gedeon Tekla és Gschanes Sebastian Capsicum című installációjához. És kissé gellert kaptak a terveim.

Kétszer néztem végig a nyolcperces kisfilmet, amelynek alapját teljes mértékben automatizált mezőgazdasági üvegházakban forgatták, tehát tulajdonképpen olyan helyeken, ahová egyszerű földi halandó nem teheti be a lábát. És közben egy paprikanövény (vagy inkább az egész Capsicum annuum faj, azaz a paprika?) monológját halljuk.

A növény mesél arról a teljesen elidegenedett módról, ahogyan termesztjük. Azokról az észbontó vívmányokról, amelyek segítségével egy zárt rendszerben, lényegében a betakarításig emberi kéztől érintetlenül fejlődik – de totális emberi kontroll alatt.

Látjuk a milliméterre megtervezett támrendszert, a vegyszerekkel és mesterségesen betelepített kártevőirtó rovarokkal fenntartott kényes egyensúlyt, a naponta másodpercre pontosan adagolt mesterséges fényt – egészen lenyűgöző az egész. Rálátunk valamire, aminek eddig csak a végeredményét ismertük a boltok polcairól.

És a végén a paprika beviszi a gyomrost.

Amint a termések elindultak a szupermarketek felé, az ember lekapcsolja a villanyt. „Abbahagyod a gondozást, és egyetlen kattintással leállítod a rendszert” – mondja a növény. Új palántákkal kezdődik újra az egész folyamat műtrágyástul, fényestül, mindenestül. Hogy ez miért fontos?

Azért, mert a paprika egyébként évelő növény. Csak ahelyett, hogy megadnánk neki a terméshozás után szükséges pihenőidőt, helyet és feltételeket, gazdaságosabb új palántákat telepítenünk, amelyeket egy év múltán újra kidobhatunk.

Ez az információ nem volt újdonság számomra: jó egy évtizede három éven át neveltem ugyanazt a két feketechili-növényt – télen bevittem őket a lakásba, tavasszal ki, olyankor összeszedték magukat, és újra teremni kezdtek. Hol gyorsabban, hol lassabban. Nem volt tervezhető. Nem volt programozgató. Csak szép.

Emiatt ért fel gyomrossal a számomra az installáció egyik mondata:

„Mindketten tudjuk, hogy sokkal tovább élhetnék.” Igen. Csak amint a haszon nem azonnali és kézzelfogható, amint a gondozásnak kellene átmenetileg túlsúlyba kerülnie, egyszerűbb megnyomni a gombot, és újrakezdeni valaki mással. Hopp, ezek a mondatok mintha elkezdtek volna túlmutatni egy paprikás videóinstalláción, nem?

Álltam a képernyő előtt, másodszorra is végigpörgettem a filmet, és közben azon gondolkodtam, láttam-e már frappánsabban összefoglalva valaha azt, ahogyan az élethez, a dolgainkhoz viszonyulunk mi, emberek.


A paprika évelő növény, de mi még a latin nevét is úgy adtunk (Capsicum annuum), hogy tudható legyen: egyéves növényként gondolunk rá, onnantól ne számítson semmi jóra. Csak amíg hasznunk van belőle, és nem jár túl sok macerával.

Hát ezért fontosak a kortárs tárlatok: szembesítenek. Olykor épp az emberi gyarlósággal. De ha már ráébredtünk, mit művelünk a növényeinkkel, a Földünkkel (nem a mi Földünk, mégis így mondjuk), az emberi kapcsolatainkban, akkor talán lehetséges a változás.

Folyton alakuló tárlat

A Power of plants egyébként kifejezetten szép tárlat – úgyis állandóan ez a kifogás fogalmazódik meg a kortársak vonatkozásában, mintha a szépség volna az egyetlen értékmérő bármivel kapcsolatban. (Ajjaj: csak nem egy újabb szembesítés?) A kiállítótérben két hatalmas növényinstalláció lebeg, tele kokedamákkal, orchideákkal és fán lakó broméliákkal – és ez még csak a dekoráció.

December elejéig mindenesetre a kiállítás több műtárgya is szabadon, a növények kénye-kedve szerint alakul, ahogyan a két hatalmas növényoszlop is. A kiállított műtárgyak között is van, amelyik azt vizsgálja, a természet milyen művész: Mátyási Péter vitrinjeiben leveleket látunk, amelyekbe kacskaringós mintákat „rajzolt” egy molyfajta.

Az „azért a víz az úr” elve érvényesül itt is: Mátyási elhunyt édesapja elvadult kertjét kezdte gondozni, amikor a leveleket gyűjtötte, s a kártevő az áldozatos munka ellenére is kárt tett a levelekben.

De vajon valóban tekinthető-e kártevőnek, vagy épp mi vagyunk, akik kárt teszünk a természetes rendben?

Vannak a növények hatásával foglalkozó művek, például Bubla Éva hely- és közösségspecifikus installációja, a Lélegzésre kijelölt hely, amelyben itt a vadmurok illóolaját szagolhatjuk, de láthatunk kísérletet arra, hogy a városi belső terekben miként jelenthetnek meg a növények – például falba építve (Furó Bernadett: Rét a térben).

Kaja Wielowiejska lengyel képzőművész Circle LXII című festménye egy disztópikus táj felülnézete – a pusztítás utáni állapot meglehetősen ijesztő látképe.

A kiállító művészek között vannak Kozma Lajos formatervezői ösztöndíjasok is, tehát az alkalmazott művészet is megjelenik, például Budai Lotte fűszer- és gyógynövény-csomagolásain, amelyek az esztétikum mellett kultúrtörténeti adalékokat is adnak az üvegekben lévő növényekről, illusztrációi pedig képzőművészeti alkotások felhasználásával készülnek.

 

Közös műalkotás – velünk és a természettel

Hogy mennyire elidegenedett a városi környezetünk, arra – azt hiszem – az a legjobb példa, hogy sokan már a megfelelő szókincsnek sincsenek birtokában azok közül, akik egész életüket a természettől távol töltötték. Tudom, tökéletesen jelentéktelen apróság, de falusi szívem annyiszor facsarodik össze, ahányszor az ültetni szót használják a vetni helyett, ha magvetésről van szó. Módra Bettina Green touch című munkájánál is ezt láttam meg először a felhívásban – aztán elengedtem a szociolingvisztikai kérdéseket, és belefeledkeztem a műbe. Virágföldre terített gyapjúréteg, azon csírázó búzaszemek és fűmagok: a látogatókat arra szólítja fel az alkotó, hogy segítsenek létrehozni a műalkotást, vessenek maguk is.

Újházi Adrienn és Marija Sumarac Microbial content című műve a kombucha fermentációja közben létrejövő biológiai anyaggal, a SCOBY-val foglalkozik. Az alkotók hangjelzések segítségével mintákat vesznek a biofilmrétegből, tanulmányozzák a hang hatását a gombákra (igen, a gomba rendszertanilag nem növény, ebbe az utcába most ne menjünk bele). A lemintázott hangokat és az anyakultúrát együtt állítják ki, így az utóbbi a hangok hatására tovább fejlődik a térben. Mindehhez fotódokumentáció is tartozik – nagyon leegyszerűsítve tehát a folyamatban részt vevő élőlények állítják elő a hangokat, amelyek aztán az ő fejlődésüket is befolyásolják.

Dér Adrienn műve a fa képkeret, a vászon, azaz a festészet hordozóinak lehetőségeit vizsgálja. „Olyan munkák létrehozására törekedtem, ahol a felület azonosul a témával” – írja a művész a kiállítás picike katalógusában – én meg csak ideraknám mellé a fotómat, amely az adott pillanat fényviszonyai között nagyon szép kölcsönhatásba lépett a kiállítótér ablakával és az odakint álló fával. Mondhatjuk akár, hogy ebbe a kiállításba még a környező növények is „benéztek”.

Végül pedig megmutatom egy másik kedvencemet, Elwira Sztetner Szimbiózis című, folyamatosan alakuló, organikusan változó művét.

Ami eső látásra hatalmas pozsgáscsoportnak tűnik a falon, arról közelebbről vizsgálva kiderül, hogy textilből varrott objekt, ahol a növényi részek emberi szervek másaiból nőnek ki (vagy fordítva?), aprólékos műgonddal varrott érrendszerekkel és levélzettel. Élhetünk-e növények nélkül? Éppúgy nem, ahogyan a belső szerveink többsége is létfontosságú.

A Power of plants kiállítás december 4-éig látogatható a szentendrei MANK Galériában – aki szeretne kicsit belefeledkezni a természetbe, átgondolni az ahhoz fűződő viszonyát, esetleg csak megnézni egy izgalmas tárlatot, ahol a növények inspirálta niche parfümtől az orosz szakrális művészetből inspirálódó festményekig van minden, az ne hagyja ki.

Ki tudja? A végén majd személyesen köszöni meg neki egy paprika. Van néhány abból is a kiállítótérben, szóval bármi megtörténhet.

Csepelyi Adrienn