–

Húsz méter magasan vagyok, a saját lélegzetemen kívül csak a finoman szemerkélő esőt hallom, ahogy a sisakomon kopog

Az ujjaim szorosan markolják a sziklafalat, pedig tudom, hogy a kötél is tart, de mégis, amíg fogom a falat, úgy érzem, én kontrollálok. Ahogy lenézek, a kötél másik végéről biztatón mosolyognak rám a többiek. Ez a napunk utolsó mászása, a vizes falakon nem érdemes tovább próbálkozni. Még néhány mozdulat, pár méter, és fent vagyok a tetején. Érzem, ahogy gombóc kúszik a torkomba a mélység fölött, de ennyivel a vége előtt már nem adhatom fel, tudom, hogy haragudnék magamra; veszek egy nagy levegőt, és hajrá. Gyorsabban megvan, mint hittem, a szikla tetejére csapva most végre körülnézhetek. A fák és a környező sziklafalak lentről elrejtik a kilátást, így csak most bukkannak elő a szomszédos dombok, a kilátó és a környező kis települések a távolban.

Itt fent most olyan, mintha egyedül lennék, holott a kötél feszülése, ami most már az egész súlyomat tartja, jelzi, hogy lent is áll valaki, aki vigyáz rám.

Mielőtt elindulnék lefelé, igyekszem elraktározni magamban a pillanatot, és teleszívom a tüdőm friss levegővel. Még egyszer körbenézek, aztán visszaengednek a sáros talajra.

Pár évvel ezelőtt, még kiskamaszként a pocsék tartásom miatt a szüleim úgy gondolták, beíratnak falat mászni

Mire hármat pislogtam, teljesen beleszerettem a dologba, innen pedig elég hamar eljutottam a sziklamászásig. Nem volt teljesen ismeretlen a családunkban ez a sport, egyetemistaként apa is mászott sziklát, időnként pedig ipari alpinista felszerelésben mosta a Schönherz koli ablakait – kívülről. Habár, mire én megszülettem, kikoptak az életéből az extrém hobbik, az utóbbi években egyre többet fedezek fel magamnak a régi szenvedélyeiből (siklóernyőzni még nem kezdtem, de ki tudja…).

Amikor mászom, nem figyelek a hétköznapok gondjaira. Annyira lefoglal, hogy mindig a következő lépést, fogást keressem, és minden biztonsági intézkedést megtegyek, hogy nem marad lehetőség a határidőkön, konfliktusokon, tennivalókon agyalni. És annak ellenére, hogy a mindennapokban elég ügyetlen vagyok – állandóan nekimegyek dolgoknak, átesem dobozokon, leesem a lépcsőn –, mászáskor nincs helye a hétköznapi csetlés-botlásaimnak. Minden másodpercben koncentrálni kell, akár a sziklán vagyok, akár mást biztosítok, hiszen míg az ajtófélfának nyugodtan nekimehetek úgy, hogy kutya bajom ne legyen, addig tizenöt–húsz métert zuhanni a sziklás talajra már teljesen más kategória…

Egy összetartó közösség részének lenni

Több országban is másztam már, teremben és sziklán egyaránt, és mindenhol segítőkész emberekkel találkoztam, akik ismeretlenül is elláttak tanáccsal, biztosítottak, vigyáztak rám, és ehhez elég volt, hogy mindketten mászók vagyunk. Nem érdekelte őket, hogy ügyetlenebb vagyok-e náluk, vagy mennyi tapasztalatom van; kölcsönösen igyekeztünk tanulni egymástól, és segíteni, ahol csak tudunk. Persze vannak, akik nem szeretik, ha beleszólnak a mászásukba, nekem azonban bátorítást ad minden tipp és óvón figyelő szempár.

Minden mászóteremnek sajátos a hangulata, a sziklamászó helyekre pedig ez fokozottan igaz. Itthon a legtöbb mászóiskola (ezek olyan sziklafalak, ahol akár kezdők is gyakorolhatják a sziklamászást, de bármely nehézségi szinten találhatunk magunknak kihívást) természetvédelmi területen található (így külön engedély szükséges a mászáshoz), és olyan, mintha egy másik dimenzióba lépnék. A kevésbé forgalmas helyeken sokszor miénk lehet az egész terület, de ahol osztoznunk kell másokkal, ott is kialakítjuk saját kis bázisunkat.

Így örülnek egymás sikerének a barátaim

Bizalmi játék – óriási téttel

Általában társasággal járok sziklára, így aki épp nem mászik, bevackolhatja magát egy függőágyba, vagy piknikezhet a pokrócokon, és közben csodálhatja a többieket. Kedves emlékem, amikor két idősebb férfi mászott mellettünk egy olyan utat, amivel mi régóta csak szenvedtünk, ők pedig játszi könnyedséggel megcsinálták. Amikor megkérdeztük, mégis hogyan, csak annyit válaszoltak: „Az a titka, hogy megfogod, és amíg a következőt ugyanolyan jól meg nem fogtad, addig nem engeded el…” Ezt azóta is mondogatjuk egymásnak, ha elakadás van.

Meg kellett tanulnunk megbízni egymásban, hiszen itt tényleg a másik élete a tét.

Korábban kevésbé tudatosult bennem, hogy sziklán bármi megtörténhet, most viszont, amikor a tetején ülve csupán néhány fémeszköz és egy kötél tart, nekem pedig nincs ráhatásom a dolgokra, rendre görcsbe rándul a gyomrom. De tudom, hogy a többiek mindent meg fognak tenni azért, hogy ne essen bajom, hiszen ugyanígy megteszem én is.

Talán éppen ezért olyan sajátos a hangulata a mászóközösségeknek: teljesen egymásra vagyunk utalva, és sokkal hamarabb kerülünk bizalmi helyzetekbe, mint ahogy az más emberi kapcsolatokban történik. Bizalom nélkül nem lehet együtt dolgozni, ez pedig itt fokozottan igaz. De másra is tanított a mászás…

Itt én vagyok az egyetlen ellenfelem

Eléggé maximalista vagyok, a sziklán viszont el kellett engednem a maximalizmusomat, egy korábbi sérülés miatt ugyanis sokkal jobban kell magamra és a határaimra figyelnem.

Nehéz volt elfogadnom, hogy vannak dolgok, amiket fizikailag nem tudok megcsinálni, és vannak olyanok, amikre pszichésen vagyok képtelen.

Sokszor elfog a pánik, és nem merek nagyobb ugrásokba vagy olyan mozdulatokba belevágni, amikben nem vagyok biztos. Időnként komoly meditálásokat folytatok a falon, hogy tovább tudjak menni. Ezzel szemben a barátaim simán esnek vissza négy–öt métert (nem a földre, csak akasztási pontig), aztán másznak tovább, mintha mi sem történt volna. Szerencsére tudjuk egymást kezelni, támogatni, és amikor mélypont van, együtt túllendülni rajta. Ez egy folyamatos adok-kapok, amelynek során olyan oldalait ismertük meg egymásnak, amikre nem hiszem, hogy átlagos helyzetekben lehetőség lenne. 

Habár, mivel ilyen emberekkel vagyok körülvéve, gyakran már fel sem tűnik, hogy ezek nem átlagos helyzetek.  

Pichler Zsófi

A képek a szerző tulajdonában vannak